Kisalföld, 1997. január (52. évfolyam, 1-25. szám)

1997-01-02 / 1. szám

4 AKTUÁLIS KIS áLFÖM) Postabontás Levélcím: Kisalföld Kiadó Kft., 9002 Győr, Pf 28. Fax: 961313­042 Bőséges kínálat, szűk vevőkör Úgy látszik, most már minden évben meglesz ez a nagy karácsonyi kirakodóvásár. Én bevallom, nem értem, mi szükség van rá. Hiszen annyi bolt és üzlet van a városban, hogy abban minden kapható. Mi szükség van még külön sátrakat is felállítani? Azért, hogy még tovább fokozzuk az amúgy is bőséges kínálatot és ezzel a szegény vevőt a teljes őrületbe kergessék? Egyszerűen fizikai képtelenség az összes áruházat, sátrat, kirakodóvásárt, üzletet végigjárni és azokban kiválasztani az ajándékokat. Nem tudom, kik a piacosok, a sátrakban az eladók, honnan szerzik be a portékájukat, de igen kíváncsi lennék rá, vajon komolyan gondolják-e, hogy az összes árujukat el tudják adni. Hát minél több az eladó, annál jobban gyengítik egymást. Nem akarok túlozni, de szerintem ha a megye össze lakása csak ide, Győrbe jött volna vásárolni, még akkor se fogyott volna el minden termék, olyan elképesztő és félelmetes volt a kínálat. Ebben a szegényes országban, ahol a legtöbb embernek kevés a pénze, ilyen eszméletlen kínálattal fellépni - ez több mint érthetetlen! És hiába a mindenhol érezhető és szinte sugárzó fantasztikus udvariasság, tanítanivaló előzékenység és segítőkészség, ettől még nem lesz több pénzünk és nem tudunk többet vásárolni. Nagyon jó lenne, ha jövőre csökkenne ez az irtóztató mennyiség, mert se eladónak, se a vevőnek nem jó. V. Gábor, Győr Értékeltek a cukorbetegek December utolsó napjaiban a közösségek összejönnek az éven át végzett munka összegzésé­re, értékelésére. A Győr-Mo­­son-Sopron Megyei Diabétesz Egyesület is eleget tett ezen fel­adatának. A vezetőség és az „életük végéig koplalásra ítélt” tagság megemlékezett az elmúlt évben végzett munkájukról. Az elvégzett feladatok felsorolá­sakor képtelenség volt „kihagy­ni” az azokról való megemléke­zést, akik anyagi és erkölcsi tá­mogatásban, segítségben része­sítették az egyesületet, a veze­tőséget, a tagságot. Szponzo­rok nélkül lehetetlen lett volna az egyesület munkája, az egy­re növekvő tagság támogatása. Megköszönve megértő, támo­gató, segítőkész magatartásu­kat, kívánjuk szponzorainknak, hogy sokszorosan térüljön meg a ránk áldozott támogatás! Külön megköszönjük dr. Stephen Chatt igazgató és Nyerges Csaba főszerkesztő úr­nak, hogy a gondozásukban megjelenő Kisalföldben rend­szeresen lehetővé tették egyesü­letünk híveinek, meghívásai­nak közlését az újságban, elő­segítve ezzel a tagság mozgósí­tását és működésének közhírré tételét. Mint az újság előfizetője, megköszönöm egyúttal azokat a kedves és közvetlen köszönő sorokat, amelyeket a karácso­nyi ünnepekre és az új évre kí­vánt valamennyi olvasónk - ne­künk, az egyesület tagjainak is -, akiknek igen nagy része elő­fizetője és olvasója a „családi lap”-nak! Az egyesület vezetői sokolda­lúan igyekeztek hónapról hó­napra egyre több ismeretet biz­tosítani a tagságnak ahhoz, hogy az életüket elviselhetővé tehesse, meghosszabbíthassa. A világban és hazánkban tör­tént újabb felfedezéseket igye­keztek a tudomásunkra hozni, amelyekkel a kutatók a cukor­­betegség okait, annak kezelésé­nek könnyítését igyekeztek megtalálni. A vezetőség ötletei az új ismeretek közkinccsé té­telére sokoldalú és nagy segít­séget adtak életünk könnyítésé­hez. Köszönjük a fáradozásai­kat­­ és kérjük a folytatást! A tagság „egészségéért” fá­radozó vezetőségünknek, s min­den anyagi és erkölcsi támoga­tást nyújtó vállalatnak, üzlet­nek, személynek boldog új esz­tendőt kívánva - belépve az 1997. évbe -, legyen erejük a „szociálisan érzékeny kor­mány” által, az őket megvá­lasztó polgárok hátára rakott terhek cipelésére, a túlélésre! (Az infláció, az áremelések, fő­képpen a gyógyszeráremelés, életveszélyes helyzetbe, körül­mények közé sodorhatja a „gyó­gyíthatatlan” betegségekben szenvedő embereket!) Bízzunk és akarjuk a megmaradást! Egy 26 éve cukorbeteg Győr Mit SZÓL ! Bjjjj hozzá? LJ Kedves Olvasónk! Ha vé­leménye van egy témáról, le­gyen az helyi vagy nemzetkö­zi, és szeretné megosztani má­sokkal, írjon a Kisalföldnek. Kérjük, ne felejtse el, hogy a levélnek tartalmaznia kell az ön nevét és teljes címét, bár névtelenségét kérésére garan­táljuk. Próbálja olyan rövidre fogni mondandóját, amennyi­re csak tudja, és kérjük, hogy a közösség érdekében vesse papírra gondolatait. Szerkesz­tőségünk címét, ahová levelét várjuk, megtalálja a lap tete­jén, írását faxon is elküldhe­ti kiadónkba. • • Ünnepség Mi, várbalogi nyugdíjasok szeretnénk köszönetet monda­ni mindazoknak, akik szerete­­tükkel és fáradhatatlan mun­kájukkal megrendezték a nyug­díjasünnepséget. Igaz kicsit megkésve, de a közmondás azt tartja, jobb később, mint soha. Szeretnénk megköszönni polgármesterünk, tanáraink, a Vöröskereszt és mindazok munkáját, akik bármilyen for­mában hozzájárultak a mi szép ünnepünk megrendezéséhez. Kívánunk mindnyájuknak bol­dog békés új évet. Várbalogi nyugdíjasok KISALFÖLD Csak végső esetben? A tortúránk a ’96-os tanév utolsó heteiben kezdődött. El­ső osztályos kislányom hirtelen belázasodott, köhögési gör­csök, éjszakánként fulladásos rohamok kapták el. A házior­vos ágynyugalmat, antibioti­kumokat és köhögés elleni sze­reket javallt. A megadott dózis elfogyasztása után a helyzet nem sokat javult, így visszatér­tünk a rendelőbe. A röntgen­­vizsgálatok elvégzése után is­mételten a korábbi gyógysze­rek szedését javasolta az or­vos, majd három hét elteltével - ekkor ugyan már láztalanul, de az átköhögött éjszakák mi­att kialvatlanul és a sok gyógy­szer okozta étvágytalanság mi­att meglehetősen nyúzottan - ismét visszamentünk a rende­lőbe. Itt - két ünnep között lé­vén - egyetlen orvos látta el három helyett a köhögő, prüsz­kölő gyermeksokaságot; igaz ugyan, hogy ő is kabátban pró­bálta orvosolni a bajt a der­mesztően hideg rendelőben. Következett volna a negyedik hét betegeskedés, újabb dózis antibiotikum stb., de a gyer­mek gyomra nem bírta tovább. Aggódtam gyermekemért és tanácstalan voltam; hamaro­san kezdődik az iskola, jó len­ne nem úgy kezdeni, ahogy be­fejeztük - hiányzással. Egy ír­ni, olvasni tanulónál minden kihagyott hét sokat számít. Va­sárnap volt, kihez forduljak? Eszembe jutott az én gyermek­kori doktor nénim, akit már rég nem láttam. Vajon gyógyít-e még? Felhívtam telefonon - va­sárnap délben - s fél óra múl­va már vizsgálta is a gyerme­kemet (miután a délelőtti kis betegeket ellátta). Meleg ren­delőben, a vasárnapi ebéd he­lyett... Súlyos tüdőgyulladás, ami már a korábbi röntgenle­letből is kiderülhetett volna! Az abban rögzített állapothoz képest a gyermek állapota lé­nyegesen romlott. Gyors in­jekciók, persze gyermeksírás­sal fűszerezve. - Ez lesz még jó pár napig - vigasztal. Kérde­zem, hogy így, a nyugdíjas­éveket taposva sok-e még a kis betege. Mondja, hozzá már csak „végső” esetben fordul­nak a szülők, s hozzáteszi, én is ilyen eset vagyok, de még időben érkeztem. Ellát jó taná­csokkal, holnap visszavár min­ket, és bármikor, ha gond van. Most éjszaka van, hetek óta az első, hogy csend és nyugalom van a lakásban. Kislányom al­szik békésen és mi sem füleljük fulladozását. Köszönjük, Irén­­ke néni! Név és cím a szerkesztőségben Megkönnyebbül a szív Valamikor - egy század ele­ji lapban­­ olvastam egy aforiz­mát, amely szerint: „Az udva­riasság a társadalom aprópén­ze...” Hát igen! Ahol az ember nem tud baksist - borravalót, hála­pénzt vagy csúszópénzt - adni, ott szükséges (illik) kellő ud­variassággal, alázatosan vagy leereszkedően (attól függ, hogy kinek-kinek) megköszönni a ré­szünkre „szervírozott” jó szán­dékot, jóindulatot, avagy a jó­szolgálatot. Szerintem még a „köszö­nöm” formája is annyiféle, mint ahányféle rendű és rangú sze­mélynek címezzük, rebegjük, vagy csak úgy félvállról oda­vetjük, mint egy morzsát az asz­talunkról: koszi! És néha mégis milyen nehéz kimondani ezt a rövid, kurta szót. Pedig csak alig pár betű­ből áll, szinte egy szuszra ki­mondható lenne... s milyen könnyű is volna utána a szí­vünk. S mégis néha szinte „be­­görcsöl”a lelkivilágunk ilyen­kor, és csak hebegünk, habo­­gunk helyette valami semmit­mondó és oda nem illő kifeje­zést, csak ki ne kelljen monda­ni azt az egy szót, hogy köszö­nöm! S én mégis kellő tisztelettel, tiszta szívvel és lélekkel kimon­dom és megköszönöm! A pék­nek, hogy nekem s nekünk ko­ra hajnalban kenyeret sütött, a postásnak és az újságosnak, hogy néha jó híreket is hozott, a boltosnak, hogy reggelenként türelmesen kiszolgált a bolt­ban, a buszvezetőnek, hogy megvárt a korai csúcsforgalom rohanásában, és nem csapta be az orrom, az orrunk előtt az aj­tót... A hivatalban az ügyinté­zőnek, hogy a félfogadási időn túl is foglalkozott velem s ve­lünk, az orvosoknak, a műtő­söknek, ápolóknak és a men­tősöknek, akik felszedtek az ut­cán és gyógyítottak, ápoltak, amíg beteg voltam... A pincér­nek, aki az egész napi fagyos­kodás után forró levessel, s hoz­zá jó étvágyat kívánva foga­dott, és a szemetesnek, hogy végre elvitte a házunk előtt „il­latozó” kukát... Köszönöm, kö­szönöm, köszönöm! Valamint a nap, a hónapok és az egész év folyamán a sok-sok kedves, ismeretlen embernek, aki segített nekem s nekünk a napi nehéz problémáink elinté­zésében, megoldásában, vagy legalábbis az elviselésében... És segített letörölni az árvák, öz­vegyek és öregek könnyeit, s értük s miattuk dolgozott időn túl is, fáradságot nem ismerve betegeket, hajléktalanokat istá­­polva, segítve, gyámolítva... Mindnyájukat felsorolni nem tudom, de rájuk is gondolva fo­gadják el év végi adósságom és számadásom törlesztéseként! Azért, hogy velem s velünk, és minden emberrel jót cseleked­tek, és mindezért néha még csak egy jó szót sem kaptak senkitől. Köszönöm. Mester Miklós nyugdíjas Mosonmagyaróvár Műsorvezetők: Szikra József Bíró Éva Horváth Zsóka Naponta 6-18 óráig, FM 103,1 MHz, kábelen 100, 7 MHz. BMC Rádió, 9023 Győr, Magyar u. 9. Tel.: 96/444-222 (x) 1997. január 2., csütörtök s Újévi remények Ha valamennyi ma született gyermek kilencven évig él­ne és e gyerekek is utódoknak örülhetnének egykor... Ha jól számolunk, akkor már jól benne járnának a jövő század­ban és ezredben... Ha az idős emberek nélkülözés nélkül jut­nának át egyik évből a másikba, ha nemcsak gyermekeik és unokáik, hanem dédunokáik is körülvehetnék őket... Ha a gyerekek nem betegednének meg idejekorán, ha betegsé­geiket gyógyítani tudnák, ha nem maradnának árván, ha nem hagynák el őket újszülöttként, vagy ha elhagynák, minden árváért jelentkeznének... Ha a felnőttek világa szebb lenne a mainál... Ha minden­kinek munkája lenne..., ha férfiak és nők örömüket lelnék azokban az években, amik előttünk állnak... Ha szép len­ne a falu és a város, ha jégolvadás után tisztán hömpölyög­nének a folyóink, ha útjainkon nem tátonganának lyukak, ha nem döglenének le autóink, ha betartanánk a közleke­dési szabályokat, ha minden útról hazatérnénk otthonaink­ba... Ha reményeink közt elérhető távolságba kerülne a szép otthon, minden kellékével, ha több időt juttatnánk és hagy­nánk azokra akiket szeretünk, számon tartunk és időn­ként várunk... Ha gyönyörködhetnénk kertünk virágaiban, fáink gyümölcseiben, a megrajzolt rajzok életre kelésében, a házak épülésében, gyermekeink, unokáink előremenete­­lében, a sportolók izmainak feszülésében, győzelmeikben, embertársaink énekének szépségében, ha dicsérhetnénk harangok zúgását, a föld terményeinek bőségét... Ha nemcsak Budapesttől New Yorkig érne el hangunk néhány perc alatt, ha nemcsak az univerzum jelzéseit fog­nánk égi és földi csatornákon, ha nemcsak távoli földrészek veszedelmeiről értesülnénk, hanem arról, hogy mit segít­hetünk a velünk együtt élőknek, a szűkebb és tágabb pát­ria polgárainak, egymásnak... Álláspontunk szerint ezek nem elérhetetlen álmok, mert egyre többet tudunk magunkról, otthonról, a világról, gya­rapodásának szédületes tempójáról. És mégis... Reményke­dünk csupán, mert az ember egyedül vagy társaival min­dig elront valamit. Helyrehozhatatlan károkat okoz ön­magának vagy másoknak. Tudatosan vagy öntudatlanul. A kárainkról és eredményeinkről szól a napi újságkrónika. Az új esztendőben is. Egy bakter nem vigyázhat két falura. Mikszáth Kálmán (1847-1910) regényíró Segédmotoros kerékpárjával a kerékpárúton közlekedik. Milyen sebességgel haladhat? a) Legfeljebb 10 kilométer/órás sebességgel. b) Legfeljebb 20 kilométer/órás sebességgel. c) Legfeljebb 40 kilométer/órás sebességgel. Keddi feladványunk helyes megfejtése: a). Magánterület Józan várakozás Ki-ki számvetést készít az új év beköszöntekor az elmúlt háromszázhatvanöt napról. Sokunkon legalább néhány gon­dolat erejéig átperdül, mit nyertünk vagy vesztettünk, netán milyen örömök vagy bosszúságok, szomorúságok érték. Az évek számának növekedésével az ember háta mögött néha már az is gondot okoz, hogy melyik évben történt az adott dolog. Az elmúlt évben vagy netán tavaly, esetleg még korábban. Haj­lamos vagyok - saját bizonytalanságomat kihasználva - a szép emlékeket az óévbe zsúfolni, a rosszakat pedig valamelyik ré­gebbibe. Megvallom, kezdek az évek múltával - így keményen húsz felett - csak egy-egy részmozzanatra emlékezni, mint példá­ul a karácsonyfa feldíszítése, a szilveszteri koccintás, a hús­véti locsolkodás, egy érdekes beszélgetés, egy idétlen helyzet, egy számomra kellemetlen ügy, egy lényemnek hízelgő szó, esetleg egy gyönyörű nyári nap vagy éppen a múlt heti ha­vazás ámulatba ejtő szépsége. Mind-mind ürügy arra, hogy elkönyvelhessem, ismét letelt egy év, ismét közelebb kerül­tem a bölcsek kövéhez, s távolabb valami ereklyeszerű fia­talkori tisztaságtól. Elérkezett ’96 és ’97 fordulója, s ott állok megszeppenve, egy pezsgőspohárral kezemben. Ott állok szoborként meredve a jö­vőbe, ki tudja, milyen kihívásokra várva. Zsibbadt érzékkel te­kintek a múló ’96-ra, de mosolygásom mögött talán fellelhető egy apró, de annál fontosabb üzenet: örömmel nézek az új év­re és nem várom, hogy elmúljon. Szilveszterkor szeretek józa­nul belenézni a múló év szemébe, így tán inkább képesnek ér­zem magam határozottan szembenézni az eljövővel. Furcsa, de egyre több lerészegült ember hempereg a múló év porosodó omladékain. Igaz, a kijózanodás már a jövő dol­ga- BUGOVICS ZOLTÁN

Next