Kisalföld, 1997. szeptember (52. évfolyam, 216-228. szám)

1997-09-20 / 220. szám

II. Medúzoicsapatok az abdai k kavicsbányatóban A láthatatlan méregzsák Folytatva sorozatunkat, a szárazföldről rö­vid kitérő erejéig ismét a vizek, a tropikus óceá­nok világába kalandozunk olyan témakört érintve, melynek szűkebb hazánkban is van aktualitása. De még mielőtt a beszélgetés kö­zepébe vágnánk, érdemes feltenni az első hal­lásra furcsának tűnő kérdést - amit mint azt már olvasóink megszokhatták, Szabó Péter ta­nár úr, a győri Apáczai Csere János Tanítóképp­eő Főiskola adjunktusa válaszol meg —, vegün Ausztrália északi partvidékein miért fü­rdőznek a férfiak női harisnyanadrágban? - Ennek a furcsa viseletnek egyetlen oka lehet, méghozzá egy bizonyos medú­zafajtól való félelem. Ausztráliában nyaran­ta - decembertől feb­ruár végéig - a me­dúzák támadása gya­korinak mondható. A kontinens északi partjainál él a kocka­medúzák - melyek testük alakjáról kap­ták nevüket - cso­portjába tartozó faj, az irukandzsi, ami egyébként az errefelé élő bennszülött törzs neve is. Érdekessége, hogy már akkor így nevezték a lényt, ami­kor még hivatalosan nem is tudtak létezé­séről, csak csípésének hatását ismerték. Mi­vel az állat testének több mint kilencven százaléka víz, lebegő állapotban szinte lát­hatatlan. Ugyanak­kor csalántokokkal te­li tapogatókarjai az úszó ember számára komoly veszélyt jelentenek. A tapogatókkal való találkozás első jeleként erős ,szúró fájdalmat érez az ember. Néhány perc múl­va libabőrözés, majd bőrpír jelentkezik. Csaló­ka módon ez gyorsan elmúlik, s a bőr ismét nor­málisnak látszik, de húsz perc elteltével szinte elviselhetetlen háti fájdalom lesz a csípés kö­vetkezménye. Ezt erős gyengeség, levertség, kín­zó hasi fájások, görcsök, izzadás, nehézlégzés követi. Amit aztán tetéz az órákig tartó köhö­gő- és hányóroham. Nem lehetetlen - gyen­gébb szervezet esetében - a halálos kimenetelű csípés sem. - Milyen ez a lény, amely ilyen veszélyt jelent az ember számára? - Egy ausztrál tengerbiológusnak, Barnes­­nek sikerült ügyes ernyős szerkezetével elő­ször befognia 1961. december 10-én. Az iru­kandzsi mindössze másfél centiméteres ha­rangátmérőjű medúza, s négy sarkáról lelógó csápjai sem haladják meg a 40-50 centimé­teres hosszúságot. Amikor az állatot befogta a kutató, feltételezte, hogy új fajt fedezett fel. - Miként vált bizonyíthatóvá a feltevés? - Nem volt más választása, mint hogy megcsípette magát vele s Bames maga is meg­tapasztalhatta a jól ismert bzukandzsiszindró­ma tüneteit. Az új fajt a Carukia bamesi tu­dományos névvel illették felfedezője tiszte­letére. Ekkor már megvizsgálhatták a lény ana­tómiáját is és választ kaptak csípése haté­konyságának miértjére is. Kiderült, hogy nemcsak csápjain találhatók félelmetes csí­pősejtek - mint a legtöbb medúza esetében -, hanem a harangja felett is vannak sze­mölcsszerű mérget permetező szervei. Szeren­csére az irukandzsi nem partvidéki, hanem nyílt óceáni faj, így nem okoz túl gyakran tra­gédiát. A fürdőzők partközelben csak megle­hetősen ritkán találkozhatnak vele.­­ Visszatérve a fürdőzőkre: nem nagyon ért­­hető a harisnyanadrág szerepe... - Ennek az egyébként női ruhadarabnak a vastagsága is elegendő ahhoz, hogy a csípő­sejtek rajta keresztül már ne érjék el az em­ber testét. Tehát nem valamiféle perverzió a férfiakon a női harisnya, csupán a veszélyes lények elleni védekezés hatékony eszköze. Egyébként a kockamedúzák rendjébe tarto­zó tizenhat faj reprezentánsai - az irukandzsi kivételével — a meleg tengerek parti övezeté­ben élnek. Csápjaik ernyőjük négy sarkán egyesével vagy nyalábokban helyezkednek el, amivel leginkább halakat zsákmányol­nak. Kivétel nél­kül a tropikus vi­zek lakói, eleddig egyetlen példá­nyukkal sem talál­koztak hidegebb ég­hajlat alatt. - Hazai vizekben találkozhatunk medú­­zákkal? - Idehaza legin­kább az édesvízi hidra kerülhet a sze­münk elé. Ez a lény egy-két centi­méter hosszú és ta­vakban, folyóvizek­ben is megtalálha­tó, ahol a vízi nö­vények leveleire függeszkedve éli ra­gadozó életét. Az ál­lat regenerációs ké­pessége csodálatra méltó, hiszen ha kettévágjuk, gyakor­latilag két lényt ho­zunk létre. Sőt, ha szétdörzsöljük a tes­tét, s mondjuk fi­nom szűrőn átpré­seljük, a különvált szövetrészek, sejtek egymással találkozva is újabb hidrát alkotnak. Ez év augusztusának második felében több ész­lelő is jelezte, hogy az abdai kavicsbányatavak­­ban rajokban úszó, tízforintos nagyságú me­dúzák tűntek fel. A helyszínre menve min­tát gyűjtöttem s vizsgálataim során arra jutot­tam, hogy nagy valószínűséggel az édesvízi me­dúzával - tudományos nevén a Craspedacus­­ta sowerbii-vel - találkozhattak az említett ta­vakban fürdőzők. Származásáról annyi tud­ható, hogy eredendően valószínűleg ameri­kai édesvízi faj volt. Onnan az átokhínárral hurcolhatták be az európai akváriumokba s innen kerülhetett ki a tavakba is. KESZEI L. ANDRÁS A medúzák - amik az emberre is veszélyesek lehetnek - változatos alakot öltenek. S­orozatunk előző két számában egy pszichikus írót és egy zeneszerzőt ismerhettek meg olva­sóink. Közös jellemzője volt mindkét sze­mélynek, hogy olyan képesség birtokában voltak egy speciális állapotban, hogy saját bevallásuk sze­rint képesek voltak egy pszichikus csatorna kiépí­tésére a szellemi világgal, és testüket képesek vol­tak elhunyt művészek rendelkezésére bocsátani al­kotó tevékenység céljából. A mostani rész szereplője, akit Luis Antonio Gasparettónak hívnak, egy olyan pszichikus művész, aki szintén hasonló módon alkot, mint az előző két szám szereplője. Ellentétben azonban Mrs. Brownrud és Mrs. Currannel, Gasparetto pszichikus művészetét nem spontán módon sajátította el, hanem tanulta. Saját bevallása szerint már kisgyermek ko­rában vonzódott a természetfeletti dolgokhoz. Ma­gát érzékeny, labilis idegállapotú gyermeknek írta le, aki mentálisan nagyon át tudta érezni a világ szörnyűségeit. Sao Paulóban, Brazíliában született, és még gyermekként szülei elvitték egy olyan elő­adásra, ahol az előadást tartó személy fő attrakció­ja az volt, hogy másokat hipnotizált, és olyan dol­gokat végeztetett el a médiumokkal, amikre éber állapotban nemigen lettek volna képesek. Mindez az alig 13 éves gyermeket annyira elbű­völte, hogy elhatározta, maga is megtanulja a hip­notizálás művészetét. Mivel máson nem kísérletez­hetett, így saját maga médiuma volt. Pár könyvet talált az önhipnózisról, így ezekből indult ki. A siker hamarabb következett be nála, semmint re­mélte. Valószínűleg Gasparetto fokozottan fogékony volt a lelki jelenségekkel szemben, mert már első kísérleteinek egyikén is, amikor magához tért, egy félig befejezett ceruzarajzot talált maga előtt az asz­talon és azonnal megsejtette, hogy ő valami olyas­ A pszi mesterei Művészek a másvilágról mire képes, amire más ember nem. Szerencsére szü­lei nem idegorvoshoz vitték, hanem egy olyan szak­emberhez, aki segített Gasparettónak, hogy az ön­hipnózis-, vagyis transzállapot-képességét tökélete­sítse. Gasparettónak ugyanis transzba kell esnie ahhoz, hogy alkotni tudjon. Ez az alkotás nála a festészetet jelenti, és hogy különös képességét ideológiával is alátámassza, a következőket vallja magáról: ő nem festő és nem művész, hanem csak egy csatorna, egy pszichikus csatorna, amin keresztül régen elhunyt fes­­tőnagyságok kommunikálni tudnak a földi világgal. Amikor nekiáll festeni, soha nem tudja, hogy ki van a csatorna túloldalán, ezért gondosan fel kell készülnie. Körülbástyázza magát mindenféle rajzo­ló- és festőeszközzel, gondosan elsötétíti a szobát, mivel a „szellemeket” zavarja a fény, és csendben vár. Ha sikerül megnyitnia a pszichatornát, ami ez­után következik, az maga a csoda. Van úgy, hogy egyszerre több „szellem” is jelentkezik (igaz, ez elég ritkán fordul elő) és festeni kezdenek. De nem akár­hogyan! Ha több képen dolgozik egyszerre, mindkét keze és lába más-más kompozíción tevékenyke­dik, sok esetben még a festék anyaga sem azonos, hogy a művészeti stílusról ne is beszéljünk. Nagyon gyorsan, szinte valószínűtlenül gyorsan dolgozik kéz­­zel-lábbal. Egy közös jellemzője azért van ezeknek a vak­­sötétben készült képeknek, nevezetesen az, hogy mindegyik fejjel lefelé készül el. Erre Gasparetto a következő magyarázatot adja: a szellem, aki meg­szállja a testét, így látja a világunkat. Az elkészült Renoir-, Picasso-, Modigliani-, vagy éppen Leo­­nardo-klónokat gondos szakértői vizsgálatnak ve­tették alá. A jelentés szerint az elkészült alkotások mindazokat a stílusjegyeket magukon viselik, ame­lyek az élő művész munkásságát fémjelezték. A fes­tékek és kellékek megválasztása, a vonalvezetés, a kompozíciók összeállítása mind-mind olyanok, mintha a híres festő a sírból kilépve még festene egy képet. Gasparetto transzban körülbelül 20 fé­le festői stílusirányzatot ismer és alkalmaz hibátla­nul. Eddig kb. 9000 kép került ki a keze alól, me­­­­lyeknek művészi értéke felveszi a versenyt az ere­detiekkel. Műveiből gyakran tartanak kiállításokat. Itt szeretném megjegyezni, hogy Gasparetto nem másol már elkészült képeket. Kompozíciói újak és tökéletesek, csak éppen úgy néz ki, mintha Remb­randt készítette volna őket. Gasparetto szerint a képeket valóban ők készí­tik. A képekkel üzennek a túlvilágról. Elmond­ta, hogy valahányszor transzba merül, megszűnik számára a külvilág, keze vagy lába önálló életre kel, a többire pedig nem is emlékszik. Arra azonban­­ panaszkodott, hogy az ilyenfajta tevékenység bár- a­milyen rövid ideig tart is, nagyon kifárasztja. A fi­gyelmes szemlélő, ha dolgozik, csak azt látja (bi­zonyos esetekben Gasparetto megengedi a gyenge megvilágítást), hogy a médium keze valószínűtlen sebességgel vett vászonra Modigliani, Rembrandt vagy Picasso stílusában mindenféle tervezés nélkül a kész kompozíciókat, miközben Gasparetto csen­desen kacarászik, vagy éppen motyog magában. Szeme csukva, és oda sem néz arra, amin éppen dol­gozik. - Csak egy csatorna vagyok, amelyet a szellem-­­ világ arra használ fel, hogy létezésüknek bizonyí­tékát adják - hangoztatta Gasparetto Telly Savalas vele készített dokumentumfilmjében. A tudomá­nyos világ azonban az ilyen magyarázatokon csak a fejét csóválja és elméleteket próbál gyártani, mi­közben Sao Paulóban egy fiatalember az elsötétí­tett műtermében, csendesen kacarászva szellemek­kel társalog és engedi nekik, hogy azok alkothas­sanak vele. Összeállította: Miki Ottó , Gasparetto itt éppen két képen dolgozik egyszerre. A TITKOK VILÁGA 1997. szeptember 20., szombat ­­I­K­ H A­hol minden másképp van Az átlátszó láma atvan torokból hangzanak fel a tibeti szavak. Az éneklők félka­réjban ülnek egy oltár körül, melyen Buddha képe áll. Az ima­terem ablaka előtt azonban nem a Himalája hegykoronája emel­kedik, hanem a Karma-Kagyü központhoz tartozó 7 magyar város egyike. Az összegyűlteknek nincs mandulavágású szeme, sem leomló kelme a vál­lukon. Többnyire a húszas-harmincas években járó fiatalok végzik a Há­rom Fény Meditációt. E vallás gyakorló híveinek száma Európában több tízezerre tehető. Vallási vezetőjük a fehér láma, Ole Nydahl, dán származá­­sú. Öle Tibetben, Nepálban, Butánban élt évtizedeken keresztül felesé­gével, Hannochal együtt. Mindent megtanult, ami megtanulható. Mun­kájához minden beavatást és áldást megkapott, hosszú éveken át tisztítot­ta testét és szellemét, gyakorolt és tanult. Ma a nyugati világ Karma­ Kagyü központjainak elfogadott szellemi vezetője. A vele való találkozás felejthetetlen élmény. Erőteljes kisugárzása, szik­rázó szelleme minden emberben meg­indítja a pozitív érzéseket. Belépés a Gyémánt útra című könyvéből idézem a következő történetet, amelyben egy Kajmondban élő nagy tudású lámánál tett látogatásáról számol be. :A ház, amelyben Csecsu Rinpocse lakott, egy hosszan elnyúló agyagház volt, nepáli stílusban. Imamalmok forogtak az aj­tó előtt, a ház berendezése nagyon egy­szerű és szerény volt. Itt-ott égett egy gyenge lámpa, de a ház nagy része sö­tétségbe borult. Felvezettek bennünket a láma szobájába Ott ült tehát a láma, kinek ereje oly különös úton jutott el hozzánk, úgy nézett ki, mint a lehető legjobb jelenség, amivel valaha talál­koztunk. Hellyel kínált minket maga előtt és kikérdezett bennünket az életünkről. Mialatt főleg én beszéltem, szeme kedvesen nyugodott rajtunk. Érdeklődve figyelt és bólogatott mindenre, amit mondtam. Néha azon­ban láthatóan magába mélyedt, szemhéja megrebbent vagy lecsukódott, úgy nézett ki a dolog, mintha rögtön elaludna. Miközben így ültünk ve­le szemben, történt valami, ami ámulatba ejtett minket: a láma szerte­foszlott a szemünk előtt. Alakja egyre átlátszóbb lett és rajta keresztül ki­vehetően felismertük mögötte a tapéta mintáját a falom Ha a tolmács felé fordultunk, és a lámát csak szemünk sarkából láttuk, akkor alakja tö­mörebbnek látszott, de amint újra ránéztünk, megint átlátszó lett. Mind­azok után, amit a „Tibetan Jóga and Secret Doctrines” könyvéből tanul­tam és tapasztaltam, nem akartam egy hipnózisnak bedőlni. Emlékeztem arra, hogyan állapítható meg, hogy az ember hipnotikus hatás alatt áll­­ó vagy sem. Tehát előhúztam zsebemből egy gyufasskatulyát, erősen az át­látszó lámára néztem és a gyufasdobozt a látókörömben pontosan elétar­­tottam. Hipnózis alatt a skatulyának is átlátszónak kellett volna lennie, de az tömör maradt, mialatt én továbbra is láttam a lámán keresztül a ta­péta mintáját. Hirtelen óriási bizalom tört fel bennem, hogy a láma ily magától értetődő módon mutatta meg nekünk végtelen lehetőségeit. Egy­szerűen eltüntette a testét. Ezután a láma kezét fejünkre tette, áldását ad­ta. Minden fénnyé változott, óriási energia áramlott át a testünkön és egész valónkban reszkettünk. Tapasztaló és tapasztalás egészen eggyéolvadt, minden teljes és tökéletes volt. Egy állapota minden földöntúlinak. Ezen az éjszakán nem aludtunk sokat, de kora reggel, amikor felébredtünk, még­is frissek voltunk. Mindkettőnknek az volt az érzése, hogy a láma keresz­tülvándorolt a tudatunkon. Az örömből és a boldogságból semmi sem maradt. Megütközve néztünk egymásra. Megkérdeztem Hannochot: „Azt álmodtad, amit én?” - és azt álmodta. Mindketten tudtuk, hogy véget ért életünk egy fejezete, mindent hát­ra kell hagynunk, amit otthon tanultunk, és egy tisztulásnak kell eljön­nie.” Sarkadi Nagy Olga Ole, a fehér láma Tibetben.

Next