Kisalföld, 1999. április (54. évfolyam, 76-100. szám)

1999-04-24 / 95. szám

II. A hang különös varázslat Szívügye a szép beszéd T­iszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is...; de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pe­dig lehetségig mívelni kötelesség.” Kölcsey Ferenc Parainesise nem csupán magunknak, de gyermekeink, unokáink útravalójául is szól. „Édes” anyanyelvünket többnyire édesanyánktól tanuljuk, és - valljuk be - bizonyos élethelyzetek­ben megfeledkezünk az érthetően és szépen beszélt anyanyelvről. Akad viszont, aki egész életét szenteli a folyamatos tanulásnak, ön­képzésnek és a szép magyar szó, beszéd terjesztésének. Dibusz Éva mestere az anyanyelv­nek. A népszerű bemondónő a Ma­gyar Rádióban tizenhét évig szolgál­ta a hallgatókat. Ebből több éven keresztül szerdánként Pintér Dezső­vel együtt „ébresztgette” a fél Ma­gyarországot (ha nem az egészet). Dibusz Éva a magyar nyelv hete al­kalmából látogatott Győrbe, a váro­si könyvtár klubhelyiségébe, ahol a nyelvről, a kommunikációról be­szélgetett az érdeklődőkkel, akik azonnali véleményt is fűztek a hal­lottakhoz. - Megnyerő és okos. Hallottam már róla, élőben is ilyennek képzel­tem el - mondta róla a hallgatók kö­zül Horváth Józsefné. - Élvezetesen és kellemes hangon beszélt, oda kel­lett rá figyelni. A jó bemondó talán ezért vállalko­zik arra, hogy átadja, közvetítse a hí­reket, közérdekű információkat. Az éter hullámain a láthatatlan is látha­tóvá válik. Dibusz Éva legalábbis es­küszik arra, hogy az igazi egyéniség „átjön” a hanghullámokon, vagy a képernyőn. Sok éve az egyéniséget, a tehetséget leginkább felfedezték. Ma egészen másról szól a történet. - Azelőtt lettek a sztárok, ma csi­nálják őket - véli Dibusz Éva. - A né­zettség a fontos és nem ügy, ha emiatt teszik félre az embert. Többek között a népszerűség hajtja erre a pályára a fiatalokat. - Szakítottál a rádióval. Miért? - Szerettem és a mai napig is sze­retem a munkámat, azonban kreatí­vabb, igényesebb feladatokra vágy­tam. Hajtott az alkotókedv, és gondol­tam, más területen is kipróbálom ma­gam. Hívtak a Juventus Rádióhoz. Hat évig hírigazgatóként dolgoztam. - Milyen főnök voltál? - Állítólag jó. Kiváló csapat dolgo­zott a kezem alatt, de egy női főnök­nek nem könnyű: a szigorúság mellett nem fér el a haverkodás, a bratyizás, így aztán most szabadúszó vagyok. Narrátori munkát, műsorvezetést vál­lalok. Ha úgy tetszik, „hűséges” marad­tam Pintér Dezsőhöz is: a TV 2-ben ta­nítok, a fiatalokat készítem fel Stahl Ju­dittól Batiz Andrisig és sorolhatnám a képernyőről és a hangjuk alapján ma már jól ismert neveket. Számomra ma a legnagyobb sikerélmény, ha a meg­beszélt dolgok úgymond „visszakö­szönnek” a képernyőről és észreve­­szem, hogy ezzel is jobb a műsor. - A Tények műsorvezetőit is te készí­ted fel. Szerinted kiből lesz jó bemon­dó? - Rátermettség, empátia kell hoz­zá, és nélkülözhetetlen a nyitottság, a természetes kíváncsiság. Aki hiteles és jó, idővel megszeretik a hallga­tók, a nézők. A bemondónak ezen­kívül tájékozottnak, intelligensnek kell lenni, gazdag szókinccsel kell rendelkezni. Már a mi időnkben is megkövetelték a rádióban a felsőfo­kú, általában egyetemi végzettséget és legalább egy felsőfokú nyelv­vizsgát. Úgy tudom, ma sincs ez másként. - Szerinted ma miért fontos a nyelv, a szép beszéd? - A rendezetlen gondolatok sa­játosan üzennek a személyiségről. Nem mindegy, mit és mennyire hangsúlyozunk, milyen szavakat építünk be az írott vagy beszélt nyelvhasználatunkba. A beszéd elárul bennünket. Fél- vagy talán még több siker, ha valaki szépen, választékosan beszéli anyanyelvét. - Ha éppen nem vagy úton, nem tanítasz és nem vezetsz műsort, mit csinálsz szívesen a szabad­idődben? - Szeretem a színházat, a zenét, nagy a mozgásigényem, bár saj­nos erre marad a legkevesebb időm. A szlovákiai Naszvadon szü­lettem, s ha csak tehetem, hazalá­togatok a családomhoz, akik min­dig várnak. Időnként régi bemon­dó kollégáimmal: Korbuly Péter­rel, Szalóczi Palival, Zahorán Ad­riennel és Pintér Sanyival is talál­kozom. Jó velük összejönni, be­szélgetni, ezeket az emberi, bará­ti kapcsolatokat is őrzöm­­ a rá­dióból. HARCSÁS JUDIT • Fotó: SZŰK ■ Dibusz Éva Különböző húrok, azonos hangok Muzsikáló szőttesek A képzőművész és a zeneszerző, Pereli Zsuzsa és Tolcsvay László kü­lönböző szülői indíttatásból lett hasonlóan kisugárzó személyiség. Kül­ső megjelenésük egymásra rímelése rögtön szembeötlött mindazoknak, akiknek „megért egy misét”, és nemrég eljöttek a zenés beszélgetésre a győ­ri Zichy-palotába. Ugyanarra az angolnyelv-tanfolyamra iratkoztak be, megismerkedtek és kapcsolatuk intenzívebbnek bizonyult a képzésnél. Azóta a biokert és a textilek mellett jól megférnek a digitális hangszerek. Közösen megteremtett otthonukban, a legendássá vált szentendrei vin­cellérházban készülő alkotásaik a társ gondolatvilágát átérző, mégis egyé­ni művészi nyelvezetük tanúságtételei. A dzsesszzongorista fiának és a színésznő lányának gyermekkorában egyformán meghatározók voltak a kávéházak. A zenetanár édesapa fize­tését egészítette ki, a bohém Péreli szülők pedig a New Yorkban és a Lu­xorban szórakoztak. Ezek csak a távoli egyezések, azonban a társak ké­sőbb találkoztak. Hogyan indult a sorsát determináltnak érző előadóművész pályája? Szü­letésekor éppen államosították a kórházat, így a hazával egyszerre élt ált jelentős fordulópontot. Kottát előbb olvasott, mint betűket. A magyar rock hőskorában, a hatvanas évek generációjának legjobb megnyilvánulása­kor Tolcsvay László, klasszikus zenetanulmányai mellett szerezte az el­ső saját kompozícióit. Akusztikus hangszereken szólaltak meg a dallamok és a Tolcsvay-trió „Ki mit tud?”-ot nyert. A népszerűség eldöntötte a pá­lyaválasztást. A tervgazdaság idejében működő Fonográf együttes intel­lektuális világzenéje zenei-baráti társulásban született. Igenis fontosnak tartották a lovagi eszméket, és nem a vállalkozás üzleti része dominált. Egész nemzedék dúdolja még ma is a Kék színű virágot és a Sárga rózsát. - Nem szeretek szerepelni, inkább elbújok a Madách Színház kulisszái mögé - mondja a zeneszerző, ám ezt nehezen hisszük el neki annyi át­rombolt koncert után. Tagadhatatlan, hogy Müller Péterrel a színpadi előadás műfajaiban is maradandót hoztak létre. Magyar mise, Dr. Hertz, Mária evangéliuma, Bábel a Győri Balettel, követték egymást a sikertörté­net állomásai és az elismerések, az Erkel- és az Erzsébet-díj, a Magyar Köz­társaság tiszti keresztje. Méltatlan lenne a populáris és hangos sikerek mellett a női nemet, a tárgyalkotást háttérbe szorítani. A Munkácsy-díjas Péreli Zsuzsa mikor csa­ládjáról kérdezzük, büszkén említi meg, hogy édesanyja darabját Psota Irén több mint százszor játszotta el. A Vigadó Galériában és a Fészek Klub­ban kiállított munkáinak nagyobb része a legkedvesebb tartózkodási he­lyén, a szövőszéken készült. Az alkotóművésznő szarkaként odahordoz mindent, amit szeret, akár a társtól udvarlás jegyében kapott, aranysza­laggal szálanként átkötött vörösrózsa-csokrot. Budapesten született és ti­zenhétszer költözködött, ezután nem rendkívüli, hogy sikerült jól belak­nia a szentendrei házat és most már egészen jól áll neki a vidéki nénike szerepe.­­A városi ember arról ismerszik meg, hogy mindig azt hiszi, valamiről lemarad, ezért eleinte állandóan berohangáltam a fővárosba - állítja a mű­vésznő, akinek nem kell félnie, hogy az ismeretlenség homályában fog elsorvadni. Éppen fordítva sült el és zarándokhely lett a műterme. Ide fo­gadta be a sok természetes anyag mellé társának a hangszereket. Míg a házistúdió a technika fejlődésével nagyobb részt nem kívánt és a pad­lásra került.­­ „...mert én komolyan gondolom, hogy hozzám tartozol és én hoz­zád tartozom...” - szól az örök sláger. Nem csodálkozhatunk harmonikus életükön, ha tudjuk, hogyan hatottak remekműveik és ihlettek újabbakat. Mikor a zeneszerző éppen Bella István Testamentum című versére írt szimfonikus oratóriumot, a Don-kanyar áldozatainak emlékére, közben fe­lesége egy katonát kezdett el rajzolni. Csak a kész grafika láttán jött rá, hogy mit is hall, hogy mi is van a papíron. Máskor az intuitív, boszorkánymegér­­zésű asszony lecsukott szemű Máriát szőtt a kisgyermekkel, és nem sok­kal utána megfogant a Magyar mise a férj képzeletében. A múzsák néha találkoznak. RIMÁNYI ZITA • Fotó: SZ. Ö.­ ­A művész házaspár: Péreli Zsuzsa és Tolcsvay László. Esténként, amikor elcsendesül a forgalom, egy rövid időre el­hagyja posztját. Lesétál a partra, botjára támaszkodva nézi a sötét vízben lubickoló csillagokat, miközben az aranyglóriás kisfiú kagylókkal, kavicsokkal játszik. Ezekben a pihenésre szánt percek­ben is felfogja a segítséget, oltalmat kérő autósok, hajósok fohá­szát, s továbbítja a legfelsőbb helyre. Neki ez a feladat jutott, ezt várják tőle a hívők, s ő becsülettel eleget tesz a megbízatásnak. Miként Péter apostol, aki a mennyország kapujának kulcsait őrzi vagy Orbán püspök, aki a gondos gazdák szőlejét, borát vigyáz­za... A Szamó-béli Kristóf - az utasok védőszentje - több mint fél év­százada jelent meg Szántódon. Kezdetben főként a balatoni ha­jósokat, révészeket, vízen kóborló halászokat védelmezte a sze­szélyes-veszélyes viharok óráiban. S noha keménykötésű véden­cei többször káromkodtak, mint imádkoztak, ő megértően legyin- SZOMBATI TÁRCA A szántódi szent tett, s nem vonta meg tőlük pártfogását. Hiszen a szent is gyarló, hét­köznapi ember volt valaha, s nem feledte legendabéli életútját. Azt a hiúságból eredő vágyát például, hogy ő, a nagy erejű óriás a leg­hatalmasabb urat szolgálja! El is ment egy királyhoz, aki úgy tetszett, mindenkinél hatalmasabb, de amikor megtudta róla, hogy fél az ör­dögtől, faképnél hagyta, és a Sátán szolgálatába állt. Ám rádöbbent, hogy a pokol ura meg retteg a kereszttől, ezért otthagyta a Sátánt és Krisztus keresésére indult... Egy remete tanácsára kunyhót épített a folyóparton, s roppant erejét arra használta, hogy a vízsodrás­tól félő zarándokokat átsegítette a túlsó partra. Egy éjjel valaki a nevét kiáltotta. A kalyiba előtt egy szegényes külsejű fiúcska állt, s a segítségét kérte. Kristóf készségesen a vál­lára vette a gyermeket, s a könnyű teher a folyó közepén már iszo­nyú súlyként nyomta. Minden erejére szükség volt, hogy a csodát elbírja. A kisgyermek pedig, aki természetesen maga az Úr volt, ek­képpen szól a megdöbbent Kristófhoz: „Ami a válladat nyomta, több volt, mint az egész világ, mert a Teremtő volt, akit a válla­­don áthoztál, én ugyanis az a Krisztus vagyok, akinek szolgálsz.” „És az isteni gyermek jutalmul megajándékozta a jó óriást a vér­tanúsággal.” Szapudi András RIPORT 1999. április 24., szombat Találkozás Benkő Péterrel Egy kis térzene Sopronban . Folytatás az I. puuiM. - Színész édesapaként mit ad to­vább gyermekeinek? - Nehéz a kérdés, hiszen ezt ők tudják majd megmondani egyszer. A gyermeknevelés nagyon keskeny ösvény. Apaként nem lehetek sem túl szigorú, sem túl engedékeny. Nehéz az ideális utat meglelni. Mindenesetre ma a gyereknevelés­hez intelligencia és jó idegzet kell. Sok beszéddel nem tudtam orien­tálni, ám szeretettel mindig célba értem. Az érzelmi kapcsolódás az­ alapja mindennek. - Egyetlen színész sem kíván­hat magának jobb, értőbb, empá­­tiásabb közönséget. Zseniálisak... Jó nekik adni, s ami jó, kapunk is... Az előadások után, a színpa­don, az utcán. Nem akarok udva­rolni a soproniaknak, de kimond­hatatlanul szeretem ezt a várost. Ha valaha lakhelyet változtatok, csakis Sopronba költöznék. Soha sehol nem éreztem olyan jól magamat, mint a leghűségesebb, történelmi Sopronban, noha ízig-vérig buda­pesti vagyok. Mikó István színi­direktorral ugyan erről még nem beszéltem, de művészként is szó­ „A hivatásomon és a családomon kívül hatalmas szenvedélyem a lovaglás. ” - Milyen szerepekben láthatja a közönség az év hátralévő részé­ben? - A mostani bemutatót követően a „Mindhalálig Beatles” című nagy sikerű zenés darabot mutatjuk be a Margit-szigeti szabadtéri színpa­don. Ezenkívül most forgatunk egy televíziós sorozatot, amely dön­tően a taxisok életéről szól. Usztics Mátyás írta a részeket, s ebből máris kiviláglik, hogy humortól sem mentes... Egy külföldről haza­látogató, sok mindent megélt fic­kót alakítok. - Mit jelent az életében Sopron, az itteni közönség é­retnék minél több időt Sopronban tölteni... - Mivel foglalkozik, ha nincs színpadon, ha nem játszik? Mi je­lenti a töltődést, a kikapcsolódást? - A hivatásomon és a családo­mon kívül hatalmas szenvedélyem a lovaglás. Öt lovam van, közülük kettő már huszonkét esztendős. A velük való foglalatosság, a lovag­lás teljes felfrissülést, töltődést ad. Ha tehetném, feleségemmel, gyer­mekeimmel és a házasaimmal együtt Sopronba költöznék... TÖRÖK MAGDOLNA Fotó: HAJDÚ LÁSZLÓ

Next