Kisalföld, 1999. június (54. évfolyam, 125-150. szám)
1999-06-19 / 141. szám
A Vékony, a bogos ulius újra itthon van. Habár azt hiszem, ő se tudja igazán, a győri családi ház-e az itthon, vagy valójában a bécsi lakás az otthon, és hol Julius és mikor Gyula. Egyedül a Vékonyhoz ragaszkodik, így ismerték a városban közel ötven évvel ezelőtt. Igaz, hogy a Vékony már vicc, még becenévnek is, sztorikat mesél az életéből, amit a pocakja hozott össze. Jól viseli. Minden úgy van jól, ahogy van, egyetlen dolgot kivéve. S a tragédia emléke szüntelen itt lebeg közöttünk, akárcsak életének minden órájában, akkor is, ha éppen nem csókolgatja a lánya fényképét, miközben potyognak a könnyei. Megrendítő hatvankét éves embert sírva látni. Az élet is az. De Palika a zongorához ül, s közli, ő már tud Brahmsot játszani, és játszik is. Ötéves, forradások, hegek a kis testén, de él. Egyedül maradt életben abból az autószerencsétlenségből, ami elvitte a nagylányt, az anyát, a vőt, az apát, s egy barátot, csak Palika élte túl, de ehhez is csoda kellett. S Darvas Gyula, a Vékony vele törli a könnyeit. Elrakjuk a fényképeket, vörösrózsa-lugas hullámzik a gyenge szélben a teraszajtó mögött, közel a mozdulatlan hegedűkhöz, nem messze tőlük falnak dől a kétszázötven éves bőgő, mintha már soha nem akarna megszólalni. Aztán később, mégis... - Mikor is lett Vékony? - Kezdem akkor úgy, hogy volt egyszer egy Vörös Csillag Szálloda... Ott hegedült Farkas Sándor, a Cuci, aztán Pimpi volt a zongorista és Vékony, az én, a nagybőgős. Tizenöt éves lehettem. Édesapám a Hungáriában , hegedült, engem csak a bőgő érdekelt. Százhúsz forintot kaptam naponta, megvan még a munkakönyvem, megmutathatom. De hát hatan voltunk testvérek, három lány, három fiú, akadt helye a pénznek. - Mégis elment. - El, mert vinni akartam valamire, nyugtalan gyerek voltam, így hát ötvenhatban kitántorogtam a többiekkel. Néhány napig vonatban aludtam, aztán Salzburgban lágerba kerültem, akkor már nagyon fáradt voltam, mígnem hamarosan megtudtam, a legjobb helyen vagyok. Itt van a világ legnagyobb zeneiskolája, a Mozarteum. Elvittek oda, meghallgattak, ez történt november huszadikán, december elején már júliusként a harminctagú zenekarral körútra indultam. Kezembe nyomtak egy kék színű hontalan útlevelet meg kétezer schillingről szóló csekket. - Ettől kezdve a lépcsők már csak fölfelé vitték. - Valahogy így, tanultam és muzsikáltam. Ezt akartam. Elintézték, hogy kikerüljek a közös lágerből, kaptam egy szobát, a diplomámat is Salzburgban szereztem meg. De előtte volt még egy szép félévem, jó történet ez is. Mondja egyik új barátom, hogy fent a hegyen a bárban játszik Erwin Voss harmonikaművész, s bőgőst keres, nem akarok megpróbálkozni? Aztán még hozzátette: igaz, harminc bőgőst már kipróbált, s egy se volt jó neki. No, én csak azért is indultam a hegyre. Fél évig muzsikáltam vele együtt. - Mindig az a „csak azért is”? - Akartam vinni valamire. Aztán később átmentem Németországba, a bodensee-i szimfonikus zenekarban játszottam mint szólóbőgős huszonöt évig, Konstanzban velem élt a családom is. Két lányom, fiam. Ezzel a zenekarral világ körüli turnékra jártunk, beutaztam Japánt, Amerikát. - Mikor jött haza először? - Hatvannyolcban. Harminchárom éves voltam, amikor megismertem a feleségem, akivel olyan életet élek, ami talán nincs is a világon. Egyetlen kérésem volt hozzá, vállalja a családot, én hadd muzsikáljak és minden rendben lesz. - A nagy utazások nagy találkozások is. Vagy nem így van? - Eszembe jutnak, amikor a hangszerekkel babrálok, Yehudi Menuhin, aztán Nikosz Ormanhidisz, a görög hegedűművész, meg az a sok rádió-, tévéfelvétel, a koncert a svéd grófnál. - Hiányzik? - Van, ami kitölti az életem. - S a sztorik? Például a pocakról. - Még tizenöt éves is van. Annyi lehetett, hogy Zürichben felszálltunk a repülőre, turnéra indult a zenekar, én persze megkapom a banánszínt, mert akárhányszor is repültem, ez a félelem rám jött. Később mindenki evéshez készülődik, én is nyúlok, hogy kihúzzam az asztalt, nem megy. A pocakom nem engedi. No, akkor itt nem lesz evés, intek a stewardessnek, az meg majd meghal a nevetéstől. Aztán karon fog, átkísér az első osztályra, ahol csak egy kínai gyáros utazott, fotelek meg minden, szóval elfértem. S annak ellenére, hogy kínaiul nem tudok, egészen jól elbeszélgettünk Japánig, meg is hívott magához a gyártulajdonos. - Csak a repülőtől fél? Ha jól tudom, autója volt néhány. - Harminckét autóm volt, tizenkét lakóbuszom. Imádom a lakókocsikat. No meg egy lakóhajóm is volt. Egyik legszebb emlékem is a lakóbuszhoz köt. Később a családdal karácsonyra mindig hazajöttünk, persze lakóbusszal. Egyszer Burgenlanditól elkapott bennünket egy hatalmas hóvihar, ez huszonharmadikán volt, kétemeletnyi hófúvások nőttek. Felállítottuk a kis karácsonyfát, a gyerekek bekapcsolták a színes tévét, a feleségem pedig hozzálátott a vacsora készítéséhez, szedte elő a konzerveket. Akkor még velünk volt Fifi is, a fekete spicckutyánk, kint tombolt a hóvihar, abban a lakóbuszban pedig annyi lett a melegség és az ünnepélyesség, amire még ma is emlékszem. - S a bécsi lakás? - Átiratkozunk. A fiam, ő is Gyula, ott tanul a zeneművészeti főiskolán. De nyolcéves korában már Angliában játszott, most zenét is szerez. - Konstanzban ment nyugdíjba, de miért? - Már fájtak a kezeim. Nagy estélyt szerveztek a búcsúztatóra, s ott mindenki sírt. Még régebben megkérdezték, hogy mi a kívánságom, mondtam, a bőgőm már úgy hozzám nőtt, mint a feleségem, azt szeretném megkapni. Megkaptam. Hoztak az estélyre hatalmas ajándékkosarat Pick szalámikkal, magyaros kolbászokkal. - Azt szereti? - A feleségem főztjét szeretem. - S a hangszerek? - Gyűjtöm őket, Bécsben vannak. Hegedűk, csellók, bőgők, mindenféle. - Itt meg a régi barátok. Emlékeznek a Vékonyra? - Hívnak, keresnek. Zenélni is kértek. Nem megy. A tragédia itt ért Magyarországon, hamarosan a nyugdíjam kezdetén. Túl nagy volt a zuhanás a repülés után. Az ember sok mindent megtanul életében. De azért van miért folytatni, ha néha sírva is? Nincs válasz. Helyette bekapcsolja a videót, fia egyik hangversenye Konstanzban, gyönyörű zene, hosszan tartó taps. Aztán hozza a bőgőt, azt mondja, csak azért, hogy hallgassuk meg, az öreg hangszernek is milyen szép a hangja. Az, mert úgy játszanak rajta. Szeretném még látni a fiamat a csúcson. És elindítani Palikát, mellette lenni legalább az első sikerig. Aztán nekiadom a bőgőt... G. Szabó Mária • Fotó: SZŰK I Az öreg hangszernek még mindig szép a hangja. VIII. EMBERMESÉK 1999. június 19., szombat a ----------------------------------------------------------------------------------------------- Winterthur nap Jöjjön el, ha kikapcsolódásra vágyik! Winterthur Társ egy hosszú életre Látogasson el június 19-én, szombat délelőtt a győri Arrabona Áruház elé, a Winterthur Sátorhoz! Kapcsolódjon ki nálunk, felejtse el a bevásárlást, a kerti munkát, a takarítást vagy bármi mást. A Winterthur igazi meglepetésekkel várja a szombat délelőtti forgatagban: zenés programok, humoristák, gyermek rajzverseny, jövendőmondó, Winterthur Tombola értékes nyereményekkel - hogy csak néhányat említsünk. Ráadásul hosszú távon - akár egy életre is - gondoskodhat saját és szerettei jövőjének biztonságáról a Winterthur Magánnyugdíjpénztár és a Winterthur Biztosító segítségével. A helyszínen megismerheti, és azonnal meg is kötheti az Önnek és családjának legmegfelelőbb szerződéseket. Szeretettel várjuk a Winterthur Sátorban - a Winterthur napon.