Kisalföld, 2001. október (56. évfolyam, 229-254. szám)
2001-10-27 / 251. szám
A KISALFÖLD KULTURÁLIS ÉS SZABADIDŐS MELLÉKLETE MINDEN SZOMBATON CslllÁDIJÁMV J- I I SZERKESZTI: VARGA LAJOS www.kisalfold.hu 2001. OKTÓBER 27. Értünk küzdenek, nem ellenünk Mióta élek, látok vetélkedőket a televízióban, így nem nagy kockázat megállapítani, hogy a vetélkedő, akármilyen vetélkedő, lehet az Ki mit tud?, Játék a betűkkel, Kapcsoltam vagy A leggyengébb láncszem, televíziós műfaj. A megállapítással csak az a baj, hogy közben nyilvánvalónak látszik az ellentéte is. A vetélkedőben nincs lehetőség nagy akcióra, a közreműködőket beszorítják egy stúdióba, az élőadásnak is többnyire csak az illúziója van meg, és a gondolkodás maga a néző számára egyáltalán nem látványos esemény. Ha aközött kellene választani, hogy távoli tájakat, egy szép mozdulattal védett tizenegyest, szerelmeskedő párokat, döbbenetes feszültségű revolverpárbajt nézzek, vagy azt, hogy a tanácstalan dr. Virágh Béla a közönség unszolására megjelöli a B választ, akkor elvben nem nehéz a döntés. Sőt, a gyakorlatban sem nehéz. Jöjjön a Béla bácsi! De tényleg: miért? Mit nézünk azon, hogy vadidegen emberek hogyan játszanak? Ha például egy kellemes délután megállítana két idősebb úr a parkban, és arra adna engedélyt, hogy a beleszólás lehetősége nélkül harminc percen át követhetném snapszercsatájukat, még akkor is köszönettel utasítanám vissza az ajánlatot, ha negyed óra elteltével reklámokkal szakítanák félbe küzdelmüket. Ha viszont ugyanezt, vagy többé-kevésbé ugyanezt a televízióban mutatják, akkor országos üggyé válik, lesz, aki ennek szurkol, mert szépen oszt, lesz, aki a másiknak, mert tud veszíteni, lesz, akinek mindegy, csak a játék tetszik neki, és jönnek a tiltakozók, akik megvetik azokat, akik snapszert néznek. Valahogy mindenki viszonyulni fog a két kártyáshoz. A többféle magyarázat közül a legborúsabb az, amely szerint az ember csúnya, gonosz és gyáva állat. Vérre vágyik, nem az akciófilmek piros festékére, és ha vért nem kaphat (egyelőre, mert újra el fog jönni még a gladiátorviadalok boldog barbársága), akkor beéri verítékkel is, de az a veríték igaz legyen, megszenvedett, félelem-, stressz- és izgalomszagú A vetélkedő életmodell, evolúciós játék, ahol a kiválasztott továbbjut, a gyengébb áldozatul esik. Ugyanez történik a filmeken is, de elkényeztetett és henye római polgárként már nem elégszünk meg a különféle absztrakciókkal. Kezdetben elég volt, ha összeesett valaki a filmen, aztán már véres golyónyomokat kellett rajta elhelyezni, később eljött a levágott végtagok, kiomló belek, fröccsenő agyvelők ideje, de ez is mind ke.A többféle magyarázat közül a legborúsabb az, amely szerint az ember csúnya, gonosz és gyáva állat. Vérre vágyik, nem az akciófilmek piros festékére, és ha vért nem kaphat (egyelőre, mert újra el fog jönni még a gladiátorviadalok boldog barbársága), akkor beéri verítékkel is, de az a veríték igaz legyen, megszenvedett, félelem-, stressz- és izgalomszagú. A vetélkedő életmodell, evolúciós játék, ahol a kiválasztott továbbjut, a gyengébb áldozatul esik. Ugyanez történik a filmeken is, de elkényeztetett és henye római polgárként már nem elégszünk meg a különféle absztrakciókkal. vés. Félelmet és rettegést akarunk látni, hogy átéljük az életben maradás gyönyörét. A kardfogú tigris agyara ma más húsába hatolt, az oroszlán alszik ma éjjel, és nem a mi emberünk a leggyengébb láncszem. Mert ahhoz persze gyávák vagyunk, hogy magunk álljunk oda, és ország-világ előtt kiderüljön rólunk, hogy nem tudjuk, mi Srí Lanka fővárosa. Otthon, a karosszékben köpjük a választ, vagy jól tippelünk, vagy ha ez sem, akkor elismerjük, hogy ez tényleg nehéz kérdés volt. Az ostobák meg ott kínlódnak a kamerák előtt. Valamivel derűlátóbb magyarázatnak tűnik, hogy az ember születésétől fogva megfigyeléssel foglalkozik, mert közösségi léte erre szorította rá. Hogy ez mennyire így van, azt tanúsíthatja mindenki, aki mondjuk a szobájában olvasgatva észreveszi, hogy a szemközti házban pofozkodnak, és attól kezdve lehet akármekkora zseni Tolsztoj, ő az ölébe ejti a könyvet, eloltja a villanyt és csak azt figyeli, hogy a szerető ugyan elhajolt a férj jobbegyenese elől, de egyenesen egy balhorogba szaladt, és aligha fog tíz előtt felkelni, különösen úgy nem, hogy az ütéstől kissé elzsibbadt agyát a felháborodott férj folyamatosan rugdossa. De ha a példa túl extrém, akkor emlékezzünk arra, hogy balesetnél mindannyian lassítunk vagy megállunk, a szirénázó mentőautónak folyton utánanézünk, és nem azért, mert kéjelgünk más szenvedésében, hanem mert tudnunk kell, hogy mik a valóságos erőviszonyok, ki a főnök, ki a szövetséges, kire lehet számítani és ki az, aki kidőlt a sorból. Közösségben élünk, de mégis kevés a valóságos kapcsolatunk, és a vetélkedő - akárcsak a szappanopera - pótszer, ismerős- és rokonhiányunkat pótoljuk vele. De hogyan? Kivel vagyunk, amikor a vetélkedőt nézzük? Kézenfekvő válasz lenne, hogy természetesen a játékossal, hiszen érte vagy ellene szurkolunk, sokszor mi is olyan maflán állunk a feladat előtt, mint ő, és egészen biztosan mi sem tudjuk a választ. Ha pontosan tudjuk a megoldást, még akkor sem bizonyos, hogy az adás szerkesztői is pontosan tudják — ilyenkor jön esetleg a helyesbítés a következő részben. Csakhogy a nagy játékosegyéniségeket módszeresen eltanácsolják a játéktól, évek óta nem tűntek fel a régi nagyágyúk, illetve A leggyengébb láncszem, úgy tűnik, pont ellenük dolgozott ki szabályzatot, nehogy már mindig az nyerjen, aki a legtöbbet tudja. Játékosok tehát jönnek és mennek, de a játékvezető megmarad. Érdekes, hogy ehhez képest mennyire kevesen veszik igazán komolyan a televíziós játékvezetés műfaját. A magyar tévétörténelemben valószínűleg csak ketten ismerték fel, hogy ez önálló műfaj, ha tetszik, hivatás: Egri János és Vágó István. Mindenki más alkalmi krupié, beosztják vagy elvállalja, de azt nézi, hogyan tovább, az itt megszerzett népszerűséget hogyan tudja komolyabb, önállóbb, önmegvalósítóbb, „értékesebb” műsorokban felhasználni. Óriási tévedés. Annál többet nem lehet a televíziózásban elérni, mint hogy a műsorvezető a nézőt képviseli. És a másik irányban is igaz: a játékvezetés során fölvett szerep alakítja a játékvezető egész tévés személyiségét. Vágó Istvánt szeretjük, és hogy Máté Kriszta hogyan fog kivakarózni az undok kis vérszívó szerepkörből, az sem lesz érdektelen történet. Fáy Miklós „Annál többet nem lehet a televíziózásban elérni, mint hogy a műsorvezető a nézőt képviseli. És a másik irányban is igaz: a játékvezetés során fölvett szerep alakítja a játékvezető egész tévés személyiségét. Vágó Istvánt szeretjük, és hogy Máté Kriszta hogyan fog kivakarózni az undok kis vérszívó szerepkörből, az sem lesz érdektelen történet."