Kisalföld, 2002. június (57. évfolyam, 126-150. szám)
2002-06-01 / 126. szám
4 Postabontás www.kisalfold.hu Szép ünnep Meglehetősen szokatlan módon még most, a választások után hetekkel is mindenki azt állítja, a választásokon az ő oldala győzött. Legyen az bal vagy jobb. Legfeljebb nem nyert. Ebbe a vitába nem akarok beleszólni (mert úgy, ahogy van, nagy tarka marhaság az egész). Abban viszont őszintén bízok: a választások vitathatatlan győztesei és nyertesei közé tartoznak a pedagógusok. Mert a kampány ígérgetéspárbajában szerencséjükre az ő sorsuk jobbra fordítása is elhangzott. S most úgy néz ki, be kell tartani az elhangzottak egy részét. Vasárnap igazán szép lehet tehát a pedagógusnap a tanítók, tanárok, oktatók számára. Mert talán most, évtizedek ígérgetései után tényleg javulhatnak életkörülményeik, hiszen a közalkalmazottak szeptember 1-jétől ötvenszázalékos béremelést kapnak. De attól tartok, lesznek tanítók, akiket az ígért 100 ezer forintos diplomás minimálbér bevezetése így is érint. Ezt tudva az 50 százalékos béremelést csak az első lépésként szabad elfogadni, ha tényleg a pedagógusok anyagi megbecsülésének visszaállítását akarjuk. A napokban olvastam egy humorosnak szánt történetet, amely éppen a tanáremberek nyomorúságáról szól. A vicc szerint az oktatási minisztert mindenki felismeri, bárkivel is fut össze jártában-keltében. Merthogy mindenütt volt pedagógusok dolgoznak. A borbély, a taxis, a boltos, mindegyik tanítói, tanári állást hagyott ott, csak hogy meg tudjon élni. A végén aztán megszólítja egy koldus a tárca első emberét: -Jaj, aranyos drága miniszter úr! Adjon egypár forintot, otthon éhen hal az asszony, meg a gyerekek. - Ember, csak azt ne mondja, hogy maga is tanár volt! - retten meg a miniszter. - Jaj, dehogy, drága miniszter úr! Én még mindig az vagyok, csak lyukas órám van. Nos, nem tudom, ki tudja elmosolyintani magát e keserű poénon. De azt szeretném, ha megérnénk, ilyenfajta történeten senki sem nevetne. Merthogy senki nem értené: ugyan már, hát miért lenne taxis egy tanárból? Somodi Géza főszerkesztő-helyettes alias Úr Szöp Lattmann József környezetvédő Volt egyszer... Aki a mesék világát ismeri, az két dolgot vehetett észre. Egy, hogy a mese nemcsak altató mormolás, hanem igaz és tanulságos, kettő, hogy mindig múlt időben íródik. Hiszen így kezdődnek: „hol volt, hol nem volt”, vagy „élt egyszer egy szegény ember”, avagy „volt egyszer egy ember”. Az én mesém is így kezdődik: Volt egyszer egy ember. A mai felfogásban nem volt sem polgár, sem elvtárs, sem bajtárs. Csak ember volt. Ráadásul egy majd száz évet élt ember. Kölyökkorában, kis falujának egyetlen poros utcáján látta, ahogy Ferenc Jóska seregébe vonulnak be a legények. Utoljára látta őket. Senki nem tudta még akkor, hogy ahová mennek, azt úgy hívják majd, hogy első világháború. Aztán ez az ember földet művelt. Ásott, kapált. Majd - jó magyar szokás szerint - nemcsak kocsmázott, de a kis faluban helyi színtársulatot csinált. Eljátszották a kocsma nagytermében Vörösmarty Csongor és Tündéjét. A falu apraja-nagyja (csaknem százan) ott volt. De ez a csongorság nem sokáig tartott, pénzt kellett keresni, így hát a sógorral bringára kaptak, otthagyták Csallóközt, s a győri vagongyárig meg sem álltak. Albérletként hátsó udvarban aludtak, ketten egy ágyban. Újabb háború lett. Testvérei ma a Don-kanyarban pihennek. Őt itt tartották a győri gyárban vonatok helyett fegyvert gyártani. A családját Lébénybe menekítette. Jött Benes a törvényeivel, ő meg lassacskán megviselődött. Ötvenhatban sem ment az utcára. A gyár volt a mindene, meg esetleg a szombat délután, mikor már fújt a gyár, az ultiparti meg a kugli a brigádtagokkal. Aztán nyugdíjba ment. Egy hétig. Utána tizenöt évig éjjeliőr volt. Közben kertet gondozott, úgy hívta: vakondtúrás. Idáig semmit sem mondó a mese, de ez az öreg, amikor Tünde elment, és ő a mai világot látta, megfáradt. Mindenki, aki annak idején részese volt életének, elment, ráadásul ez a mai tébolydaembert rugdosnak halálra az utcán, kivégeznek segítőkész banki alkalmazottakat, olimpikonok verik véresre egymást) nem kellett neki. Itt bezárta a földi kapukat, és ott fent talált nyitott kapukat, mert ő csak egyszerűen volt, mint ahogy sokan magunk is. Tekintsük végre értéknek az egyszerűséget. Nem szégyen, ha kisebb a házunk a szomszédénál, nem vagyunk semmivel sem kevesebbek, ha gyalog járunk, vagy ha lazac helyett zsíros kenyeret majszolunk. Vagy ahogy ő mondta: ,Apám sem ismerte a császárt, mégis becsülettel felnevelt, és tisztességre tanított nyolc gyereket.” — 17 éves vagyok, de eddig még nem kellett a szünidőben dolgoznom, s idén sem fogok. Az egész év a tanulásról szól, úgy gondolom, megérdemlek a hajtás után egy kis pihenést. Már nem sok ilyen nyaram lesz, ki kell használni, amíg lehet. Inkább kicsit kevesebb pénzem legyen, de jól akarom magam érezni a barátaimmal. - Az elmúlt pár évben már vállaltam nyáron munkát, tavaly például két hónapig egy nyomdában dolgoztam. Idén is hasonló területen szeretnék elhelyezkedni, s ugyanennyi időt szánok rá. A fizetésemet félreraktam, s amit most keresek, azt hozzáteszem, így együtt talán elég lesz a pénzem a jogosítvány megszerzéséhez. — Még egyszer sem dolgoztam a szünetben, bár már többször megfordult a fejemben, de mindig közbejött valami. Idén eltökélt szándékom, hogy a nyár közepén egy hónapra elmegyek. Már elkezdtem nézelődni, legszívesebben valamilyen irodai munkát végeznék. A keresetemből pedig a Balatonra utazok a barátaimmal. — A kikapcsolódás mellett természetesen egy időre munkába állok. Két hónapig könyvelni fogok egy irodában. Korábban már dolgoztam, így számomra nem ismeretlen ez a helyzet. A nyár végén aztán jöhet a nyaralás, a jól megérdemelt pihenés. Idén úgy tervezzük, hogy Olaszországot keressük fel. Már nagyon várom. — Az egész szünidőt végigdolgozom. Minden évben ugyanazt csinálom, édesanyámnak segítek, aki vállalkozói formában egy üdülő gondnoka. Bőségesen akad itt munka mindannyiunk számára. Ilyenkor kicsit több zsebpénzt kapok. Azért persze lesz szabadidőm is, amit a haverjaimmal fogok eltölteni. Megkérdeztük olvasóinkat Vállal-e nyárra diákmunkát? Holczinger Mihály szakközépiskolás Antal Szabina gimnazista Sántha Bernadett fiiskolás Madler Zsuzsa Maráczi Sándor főiskolás gimnazista KISALFÖLD Címünk: 9002 Győr, Pf. 28, e-mail: szerkesztoseg@kisalfold.hu Nagyon nehéz Amikor beteg gyermekekről hallok, olvasok, elszorul a szívem, könnybe lábad a szemem. Decemberben olvastam Németh Feriről, a leukémiás fiúról, azóta nem tudom elfelejteni. A csütörtöki lapban olvastam a kis Vivienről, azóta nem tudom kiverni a fejemből (belegondolok, hogy az én kis unokám is Vivien, és ő is két és fél éves). Azt a bánatot, amit átél a szülő, amikor megtudja, hogy gyermeke milyen beteg, nem kívánom senkinek, és azt sorokban leírni nem lehet. Látni a gyermek szenvedését, fájdalmát borzasztó érzés, és az ember sokszor tehetetlen. De feladni sosem szabad, hinni és bízni kell a gyógyulásban, nagyon erősnek kell lenni. Sajnos nekem is volt benne részem, mélységesen bele tudom élni magam mások bánatába. Huszonkét éves fiamnak tavaly februárban volt csontvelő-átültetése, és én igazán tudom, milyen nehéz lelkileg és anyagilag is. P. Á.-né, Halászt invitáltam. Csodálkozás ült ki az arcára, de föltápászkodott. Öreg embernek tűnt. Ráncaiba bele volt írva élete összes szenvedése, bánata. Kértem, mosson kezet, s utána üljön az asztalhoz és egyen velem. Kimertem két tányér levest, s nekiláttunk. Akkurátusan evett, minden falatot megrágott. Szívemben egyre nőtt a szomorúság, ahogy néztem. Hazánkban idáig süllyedhet egy embert, ezt el sem hittem volna. Kínáltam második fogással is. Nem fogadta el. Azt mondta: „Főnök, ha jót akar, nem erőlteti. Ezt már úgysem tudom megenni, csak rosszul lennék.” Elhittem. Sűrű hálálkodások közepette kihátrált a kapun, s eltűnt a ragyogó napsütésben. Vollai István, Győrszentiván Gratulálni nem tudok Hibát találni a legkönnyebb. Nekem például Ferenczi József Békétlenség Mérgesen című, május 23-án megjelent cikkében az objektív tájékoztatás amúgy íratlan szabályának áthágása tűnt fel egyből. Az épülő szennyvízcsatorna-hálózat átemelőaknája egy ügyes fotóstrükkel a ténylegesen többszörös távolságról mindössze „tízlépés távolságra” került a templom bejáratától. Az, hogy a jelenleg építés alatt álló, néhány négyzetméteres beton műtárgy elkészültét követően a föld alá kerül, és csak az áramellátást biztosító kapcsolószekrény marad a földfelszín felett - a villanypózna-rengeteghez szokott tekintetünknek fel sem fog tűnni -, és a templom bejáratától és az oda vezető gyalogjárdától történő teljes elhatároláshoz mindössze néhány bokor elültetése szükségeltetik - ami a ténylegesen rendelkezésre álló területen nem okozhat gondot, láthatóan senkit sem érdekelt. (Sem a cikk előtt, sem azóta a polgármester urat vagy engem ebben a témában senki sem keresett fel.) A cikkírótól azonban joggal lett volna elvárható, hogy az „elképzelhetetlen, hogy nem lett volna más megoldás” sorok leírása helyett, előtt jobban utánajár a témának. „Hallgattassák meg a másik fél is!” így elkerülhetett volna több más, a cikkben szereplő tárgyi tévedést is. A községben 66 a „porták” száma, a hozzájárulás 120.000 forint volt stb. De legfőképp megtudhatta volna, hogy a kisközség adottságaiból adódóan máshová, mint a térre, sajnos nem lehetett elhelyezni az átemelőt. Objektív tájékoztatásnak ugyan nem, de szenzációnak, önjelölt békétlenkedők bemutatásának jó volt a cikk. Gratulálni azonban nem tudok hozzá. Csuzy Csaba körjegyző Egy tányér leves Lomtalanítás volt. Kiraktuk a már megunt, hasznavehetetlen dolgainkat. Lett egy jó nagy halom. Vártunk, nem vitték. Közben emberek jelentek meg, akik úgy gondolták, hogy ezeket a dolgokat még hasznosítani tudják és kiválogatták a nekik tetsző tárgyakat. Mindennap kimentem és összeraktam a széthányt kupacot. Kezdett tele lenni a hócipőm. Egyik délben, ahogy kimegyek a szokásos rakodásra, látom, hogy egy ember ül a kerítés tövében. Megszólítom: „Csak nincs valami baj, polgártárs?” „Éhes vagyok!” — szakadt ki belőle a szó. Szó szerint szíven ütött a dolog. „Na, jöjjön velem” - 2002. június 1. szombat Csak játék volt Még tartott a nagyszerű előadás varázslata. Kétórányi mozdulatlanság után kényszeredetten emelgettem a kezemet. Nejem, mint mindig, most is gyorsabban visszazökkent, és már kiáltotta is fülembe summás véleményét, hogy: „Nagyon jó volt! Sziporkáztak a színészek! Jó volt a rendezés!” A bátortalanul induló taps közben erőre kapott, majd lüktetve, újra meg újra, percekig zúgott. Lassan mindenki észhez tért. Alma Winemiller elment egy jöttment emberrel, tűnődtem. Másik oldalamon tapsoló vendégünk is megszólalt: „Milyen remek író ez a Tennessee Williams. Telitalálat volt a szereplők kiválasztása” - mondja. Ezt én is mondhattam volna neki, de megelőzött, mert én már kedvenc színésznőmet figyeltem. Láttam, hogy oldódik arcán a szerep mélylélektani feszültsége. Mindig csodáltam érzékenységét, lelkének finom, inkább emberi rezdüléseit, törékeny alkatát, szépségét. Ekkor már mosolygott. Vajon a színész lelkében okozhat-e változást, hagy-e nyomot az ilyen mértékű pszichológiai azonosulás? Vége az előadásnak, Alma elment, de a felkavart aktuális gondolatok itt maradtak: test és lélek viszonya egymáshoz, önmagunkhoz, a szexualitáshoz. Mára teljesen szélsőségesek a viszonyok. Jelen van a visszafogottság is, de a fogyasztási cikk szintjére süllyesztett testiség túlexponált helyzetbe került. Mindennél erősebb az üzleti erotika, itt van a túlreklámozott másság, de a beteges, brutális aberráltság is terjed és nyilvános. Ma is elszenvedjük a szülők lelki terrorjának megaláztatásait. Meddig tudjuk elfojtani vágyainkat? Megszűnhet-e az otthonról hozott, évtizedeken át ható vezérelv? Az igaz és tiszta szerelembe, a lelkiségbe vetett hit mint érték nincs többé? A hagyományos erkölcsi rend felbomlott, és mi van helyette? Tudjuk, látjuk, érezzük. Ilyesmiken merengtem, amikor megszólalt a taps. Szerepcsere. Most ők figyelnek minket, hajlongva. Kimennek, hogy visszajöhessenek, többször is. Az előbb még elgyötört színészi arcokon csak kevés a mosoly. Azért ez kemény volt! Fürdőznek a záporban, lemossák magukról szerepeiket. Nekik csak játék volt. Nekünk varázslat! Köszönjük! Vitáris József, Győr Mit szól hozzá? Kedves olvasónk! Ha véleménye van egy témáról, legyen az helyi vagy nemzetközi, és szeretné megosztani másokkal, írjon a Kisalföldnek. Annak érdekében, hogy minél több vélemény nyilvánosságot kaphasson, az írásokat szerkesztett formában publikáljuk. Kérjük, ne felejtse el, hogy a levélnek tartalmaznia kell az ön nevét és teljes címét, bár névtelenségét kérésére garantáljuk Próbálja olyan rövidre fogni mondandóját, amennyire csak tudja, és kérjük, hogy a közösség érdekében vesse papírra gondolatait. Írását levélben, faxon és e-mailen is elküldheti kiadónkba.