Kisalföld, 2002. június (57. évfolyam, 126-150. szám)

2002-06-01 / 126. szám

4 Postabontás www.kisalfold.hu Szép ünnep Meglehetősen szokatlan módon még most, a választások után hetekkel is mindenki azt állítja, a választásokon az ő oldala győ­zött. Legyen az bal vagy jobb. Legfeljebb nem nyert. Ebbe a vitába nem akarok beleszólni (mert úgy, ahogy van, nagy tarka marhaság az egész). Abban viszont őszintén bízok: a választások vitathatatlan győztesei és nyertesei közé tartoznak a pedagógusok. Mert a kampány ígérgetéspárbajában szerencsé­jükre az ő sorsuk jobbra fordítása is elhangzott. S most úgy néz ki, be kell tartani az elhangzottak egy részét. Vasárnap igazán szép lehet tehát a pedagógusnap a tanítók, ta­nárok, oktatók számára. Mert talán most, évtizedek ígérgetései után tényleg javulhatnak életkörülményeik, hiszen a közalkal­mazottak szeptember 1-jétől ötvenszázalékos béremelést kapnak. De attól tartok, lesznek tanítók, akiket az ígért 100 ezer forintos diplomás minimálbér bevezetése így is érint. Ezt tudva az 50 szá­zalékos béremelést csak az első lépésként szabad elfogadni, ha tényleg a pedagógusok anyagi megbecsülésének visszaállítását akarjuk. A napokban olvastam egy humorosnak szánt történetet, amely éppen a tanáremberek nyomorúságáról szól. A vicc szerint az oktatási minisztert mindenki felismeri, bárkivel is fut össze jártában-keltében. Merthogy mindenütt volt pedagógusok dol­goznak. A borbély, a taxis, a boltos, mindegyik tanítói, tanári ál­lást hagyott ott, csak hogy meg tudjon élni. A végén aztán meg­szólítja egy koldus a tárca első emberét: -Jaj, aranyos drága miniszter úr! Adjon egypár forintot, ott­hon éhen hal az asszony, meg a gyerekek. - Ember, csak azt ne mondja, hogy maga is tanár volt! - retten meg a miniszter. - Jaj, dehogy, drága miniszter úr! Én még mindig az vagyok, csak lyukas órám van. Nos, nem tudom, ki tudja elmosolyintani magát e keserű poénon. De azt szeretném, ha megérnénk, ilyenfajta történeten senki sem nevetne. Merthogy senki nem értené: ugyan már, hát miért lenne taxis egy tanárból? Somodi Géza főszerkesztő-helyettes alias Úr Szöp Lattmann József környezetvédő Volt egyszer... Aki a mesék világát ismeri, az két dolgot vehetett észre. Egy, hogy a mese nemcsak altató mormolás, hanem igaz és tanulsá­gos, kettő, hogy mindig múlt időben íródik. Hiszen így kezdőd­nek: „hol volt, hol nem volt”, vagy „élt egyszer egy szegény em­ber”, avagy „volt egyszer egy ember”. Az én mesém is így kezdődik: Volt egyszer egy ember. A mai felfogásban nem volt sem polgár, sem elvtárs, sem bajtárs. Csak ember volt. Ráadásul egy majd száz évet élt ember. Kölyökko­­rában, kis falujának egyetlen poros utcáján látta, ahogy Ferenc Jóska seregébe vonulnak be a legények. Utoljára látta őket. Senki nem tudta még akkor, hogy ahová mennek, azt úgy hívják majd, hogy első világháború. Aztán ez az ember földet művelt. Ásott, kapált. Majd - jó magyar szokás szerint - nemcsak kocsmázott, de a kis faluban helyi színtársulatot csinált. Eljátszották a kocsma nagytermében Vörösmarty Csongor és Tündéjét. A falu apra­­ja-nagyja (csaknem százan) ott volt. De ez a csongorság nem so­káig tartott, pénzt kellett keresni, így hát a sógorral bringára kaptak, otthagyták Csallóközt, s a győri vagongyárig meg sem álltak. Albérletként hátsó udvarban aludtak, ketten egy ágyban. Újabb háború lett. Testvérei ma a Don-kanyarban pihennek. Őt itt tartották a győri gyárban vonatok helyett fegyvert gyártani. A családját Lébénybe menekítette. Jött Benes a törvényeivel, ő meg lassacskán megviselődött. Ötvenhatban sem ment az utcára. A gyár volt a mindene, meg esetleg a szombat délután, mikor már fújt a gyár, az ultiparti meg a kugli a brigádtagokkal. Aztán nyugdíjba ment. Egy hétig. Utána tizenöt évig éjjeliőr volt. Köz­ben kertet gondozott, úgy hívta: vakondtúrás. Idáig semmit sem mondó a mese, de ez az öreg, amikor Tün­de elment, és ő a mai világot látta, megfáradt. Mindenki, aki an­nak idején részese volt életének, elment, ráadásul ez a mai téboly­da­­embert rugdosnak halálra az utcán, kivégeznek segítőkész banki alkalmazottakat, olimpikonok verik véresre egymást) nem kellett neki. Itt bezárta a földi kapukat, és ott fent talált nyitott kapukat, mert ő csak egyszerűen­­ volt, mint ahogy sokan ma­gunk is. Tekintsük végre értéknek az egyszerűséget. Nem szégyen, ha ki­sebb a házunk a szomszédénál, nem vagyunk semmivel sem keve­sebbek, ha gyalog járunk, vagy ha lazac helyett zsíros kenyeret maj­szolunk. Vagy­ ahogy ő mondta: ,Apám sem ismerte a császárt, mégis becsülettel felnevelt, és tisztességre tanított nyolc gyereket.” — 17 éves vagyok, de eddig még nem kellett a szün­időben dolgoznom, s idén sem fogok. Az egész év a tanulásról szól, úgy gon­dolom, megérdemlek a haj­tás után egy kis pihenést. Már nem sok ilyen nyaram lesz, ki kell használni, amíg lehet. Inkább kicsit keve­sebb pénzem legyen, de jól akarom magam érezni a ba­rátaimmal. - Az elmúlt pár évben már vállaltam nyáron munkát, tavaly például két hónapig egy nyomdában dolgoz­tam. Idén is hasonló te­rületen szeretnék elhelyez­kedni, s ugyanennyi időt szánok rá. A fizetésemet félreraktam, s amit most keresek, azt hozzáteszem, így együtt talán elég lesz a pénzem a jogosítvány meg­szerzéséhez. — Még egyszer sem dol­goztam a szünetben, bár már többször megfordult a fejemben, de mindig köz­bejött valami. Idén eltökélt szándékom, hogy a nyár közepén egy hónapra el­megyek. Már elkezdtem nézelődni, legszívesebben valamilyen irodai munkát végeznék. A keresetemből pedig a Balatonra utazok a barátaimmal. — A kikapcsolódás mellett természetesen egy időre munkába állok. Két hóna­pig könyvelni fogok egy irodában. Korábban már dolgoztam, így számomra nem ismeretlen ez a hely­zet. A nyár végén aztán jöhet a nyaralás, a jól meg­érdemelt pihenés. Idén úgy tervezzük, hogy Olaszor­szágot keressük fel. Már na­gyon várom. — Az egész szünidőt vé­gigdolgozom. Minden év­ben ugyanazt csinálom, édesanyámnak segítek, aki vállalkozói formában egy üdülő gondnoka. Bősége­sen akad itt munka mind­annyiunk számára. Ilyen­kor kicsit több zsebpénzt kapok. Azért persze lesz sza­badidőm is, amit a haver­jaimmal fogok eltölteni. Megkérdeztük olvasóinkat Vállal-e nyárra diákmunkát? Holczinger Mihály szakközépiskolás Antal Szabina gimnazista Sántha Bernadett fi­iskolás Madler Zsuzsa Maráczi Sándor főiskolás gimnazista KISALFÖLD Címünk: 9002 Győr, Pf. 28, e-mail: szerkesztoseg@kisalfold.hu Nagyon nehéz Amikor beteg gyermekekről hallok, olvasok, elszorul a szívem, könnybe lábad a szemem. Decemberben olvastam Németh Feriről, a leukémiás fiúról, azóta nem tudom elfelejteni. A csütörtöki lap­ban olvastam a kis Vivienről, azóta nem tudom kiverni a fejemből (belegondolok, hogy az én kis unokám is Vivien, és ő is két és fél éves). Azt a bánatot, amit átél a szülő, amikor megtudja, hogy gyermeke milyen beteg, nem kívánom senkinek, és azt sorokban leírni nem lehet. Látni a gyermek szenvedését, fájdalmát borzasztó érzés, és az ember sokszor tehetetlen. De feladni sosem szabad, hinni és bízni kell a gyógyulásban, nagyon erősnek kell lenni. Saj­nos nekem is volt benne részem, mélységesen bele tudom élni ma­gam mások bánatába. Huszonkét éves fiamnak tavaly februárban volt csontvelő-átültetése, és én igazán tudom, milyen nehéz lelki­leg és anyagilag is. P. Á.-né, Halászt invitáltam. Csodálkozás ült ki az arcára, de föltápászkodott. Öreg embernek tűnt. Ráncaiba bele volt írva élete összes szenvedése, bá­nata. Kértem, mosson kezet, s utána üljön az asztalhoz és egyen velem. Kimertem két tányér levest, s nekiláttunk. Akkurátusan evett, minden falatot megrágott. Szívemben egyre nőtt a szomo­rúság, ahogy néztem. Hazánkban idáig süllyedhet egy embert, ezt el sem hittem volna. Kínáltam második fogással is. Nem fogadta el. Azt mondta: „Főnök, ha jót akar, nem erőlteti. Ezt már úgysem tudom megen­ni, csak rosszul lennék.” Elhittem. Sűrű hálálkodások közepette kihátrált a kapun, s eltűnt a ragyogó napsütésben. Vollai István, Győrszentiván Gratulálni nem tudok Hibát találni a legkönnyebb. Nekem például Ferenczi József Bé­­kétlenség Mérgesen című, május 23-án megjelent cikkében az ob­jektív tájékoztatás amúgy íratlan szabályának áthágása tűnt fel egy­ből. Az épülő szennyvízcsatorna-hálózat átemelőaknája egy ügyes fotóstrükkel a ténylegesen többszörös távolságról mindössze „tíz­lépés távolságra” került a templom bejáratától. Az, hogy a jelenleg építés alatt álló, néhány négyzetméteres beton műtárgy elkészültét követően a föld alá kerül, és csak az áramellátást biztosító kapcso­lószekrény marad a földfelszín felett - a villanypózna-rengeteghez szokott tekintetünknek fel sem fog tűnni -, és a templom bejá­ratától és az oda vezető gyalogjárdától történő teljes elhatároláshoz mindössze néhány bokor elültetése szükségeltetik - ami a tényle­gesen rendelkezésre álló területen nem okozhat gondot­­, látha­tóan senkit sem érdekelt. (Sem a cikk előtt, sem azóta a polgár­­mester urat vagy engem ebben a témában senki sem keresett fel.) A cikkírótól azonban joggal lett volna elvárható, hogy az „elképzel­hetetlen, hogy nem lett volna más megoldás” sorok leírása helyett, előtt jobban utánajár a témának. „Hallgattassák meg a másik fél is!” így elkerülhetett volna több más, a cikkben szereplő tárgyi té­vedést is. A községben 66 a „porták” száma, a hozzájárulás 120.000 forint volt stb. De legfőképp megtudhatta volna, hogy a kisközség adottságaiból adódóan máshová, mint a térre, sajnos nem lehetett elhelyezni az átemelőt. Objektív tájékoztatásnak ugyan nem, de szenzációnak, önjelölt békétlenkedők bemutatásának jó volt a cikk. Gratulálni azonban nem tudok hozzá. Csuzy Csaba körjegyző Egy tányér leves Lomtalanítás volt. Kiraktuk a már megunt, hasznavehetetlen dolgainkat. Lett egy jó nagy halom. Vártunk, nem vitték. Közben emberek jelentek meg, akik úgy gondolták, hogy ezeket a dolgokat még hasznosítani tudják és kiválogatták a nekik tetsző tárgyakat. Mindennap kimentem és összeraktam a széthányt kupacot. Kez­dett tele lenni a hócipőm. Egyik délben, ahogy kimegyek a szokásos rakodásra, látom, hogy egy ember ül a kerítés tövében. Megszólítom: „Csak nincs valami baj, polgártárs?” „Éhes vagyok!” — szakadt ki belőle a szó. Szó szerint szíven ütött a dolog. „Na, jöjjön velem” - 2002. június 1. szombat Csak játék volt Még tartott a nagyszerű előadás varázslata. Kétórányi mozdu­latlanság után kényszeredetten emelgettem a kezemet. Nejem, mint mindig, most is gyorsabban visszazökkent, és már kiáltotta is fülembe summás véleményét, hogy: „Nagyon jó volt! Sziporkáztak a színészek! Jó volt a rendezés!” A bátortalanul induló taps közben erőre kapott, majd lüktetve, újra meg újra, percekig zúgott. Lassan mindenki észhez tért. Alma Winemiller elment egy jöttment em­berrel, tűnődtem. Másik oldalamon tapsoló vendégünk is megszólalt: „Milyen re­mek író ez a Tennessee Williams. Telitalálat volt a szereplők ki­választása” - mondja. Ezt én is mondhattam volna neki, de meg­előzött, mert én már kedvenc színésznőmet figyeltem. Láttam, hogy oldódik arcán a szerep mélylélektani feszültsége. Mindig cso­dáltam érzékenységét, lelkének finom, inkább emberi rezdüléseit, törékeny alkatát, szépségét. Ekkor már mosolygott. Vajon a szí­nész lelkében okozhat-e változást, hagy-e nyomot az ilyen mértékű pszichológiai azonosulás? Vége az előadásnak, Alma elment, de a felkavart aktuális gon­dolatok itt maradtak: test és lélek viszonya egymáshoz, önma­gunkhoz, a szexualitáshoz. Mára teljesen szélsőségesek a viszo­nyok. Jelen van a visszafogottság is, de a fogyasztási cikk szintjére süllyesztett testiség túlexponált helyzetbe került. Mindennél erő­sebb az üzleti erotika, itt van a túlreklámozott másság, de a bete­ges, brutális aberráltság is terjed és nyilvános. Ma is elszenvedjük a szülők lelki terrorjának megaláztatásait. Meddig tudjuk elfojtani vágyainkat? Megszűnhet-e az otthonról hozott, évtizedeken át ha­tó vezérelv? Az igaz és tiszta szerelembe, a lelkiségbe vetett hit mint érték nincs többé? A hagyományos erkölcsi rend felbomlott, és mi van helyette? Tudjuk, látjuk, érezzük. Ilyesmiken merengtem, amikor megszólalt a taps. Szerepcsere. Most ők figyelnek minket, hajlongva. Kimennek, hogy visszajö­hessenek, többször is. Az előbb még elgyötört színészi arcokon csak kevés a mosoly. Azért ez kemény volt! Fürdőznek a záporban, lemossák magukról szerepeiket. Nekik csak játék volt. Nekünk va­rázslat! Köszönjük! Vitáris József, Győr Mit szól hozzá? Kedves olvasónk! Ha véleménye van egy témáról, legyen az helyi vagy nemzetközi, és szeretné megosztani másokkal, írjon a Kisalföldnek. Annak érdekében, hogy minél több vélemény nyilvánosságot kaphasson, az írásokat szerkesztett formában publikáljuk. Kér­jük, ne felejtse el, hogy a levélnek tartalmaznia kell az ön nevét és teljes címét, bár névtelenségét kérésére garantáljuk Próbálja olyan rövidre fogni mondandóját, amennyire csak tudja, és kér­jük, hogy a közösség érdekében vesse papírra gondolatait. Írá­sát levélben, faxon és e-mailen is elküldheti kiadónkba.

Next