Kisalföld, 2003. augusztus (58. évfolyam, 178-202. szám)

2003-08-05 / 181. szám

4 Postabontás www.kisalfold.hu Varga Lajos újságíró A gyanú árnyéka Régi nóta, hogy mindig az húzza a rövidebbet, aki távolabb van a tűztől. Attól a tűztől, amelyiknél mások a saját, esetleg egymás pe­csenyéjét sütögetik. A sütögetős játszmákban egyre nagyobb a tét, aki újságot olvas, láthatja, hogy napjainkban nem milliós, hanem milliárdos a „hosszmérték”. Eseteknek, ügyeknek azonban nemcsak egyeten olvasata van, különösen, ha akadnak apró kis ügyek. És miért ne akadnának? Va­lamelyik médium hírhálóján fennakadt olyan kis halacska, amelyik arról tanúskodott, hogy a kisváros régi házai elé többszinteseket emeltek. Az ügy főszereplőjévé egyik szegény földszintes lakó vált, aki futott fűhöz, fához, a helyzete azonban nem javult. Még az sem esett meg vele, hogy a polgármesteri hivatal ügyintézői rosszul bán­tak volna vele. Empátiával, megértéssel fogadták panaszát. Senkinek sem tett ugyan keresztbe egy szalmaszálat sem a panaszos, évtizede­kig el sem mozdult lakhelyéről, házából, életminősége mégis dön­tően megváltozott. Tisztelettel meghallgatták, panaszát feljegyezték, továbbították a döntéshozó testülethez. A testület előtt derült ki, hogy a panaszt nem lehet orvosolni. A nagy házat építtető nem kö­vetett el törvénysértést, ugyanis nincs olyan helyi határozat, amely tiltaná az építkezést. Ő csak kihasználta a helyzetet. Rá is tett egy lapáttal, abban a reményben járt el, hogy vállalkozóként a feltörekvő város vendégforgalmát növelheti. Egészen furcsa az ügy alulnézete. A vállalkozó fenyegeti az őslakost: ha nem hagyja abba a panaszt, megnézheti magát. A panaszos váltig állítja: küzd halálig. E cseppben ugyancsak benne van a (magyar) tenger. Gyors gazdagság egyénnek és vá­rosnak. Igaz, a város nem olyan mint egy részvénytársaság, erre egy jelentéktelen panasz következtében ébred rá az elöljáróság, de ekkor már édeskeveset tud tenni. A panziót nem bontathat­­ja le, a panaszos lakót esetleg arra kéri, hogy húzza ki élete vé­géig napfénytelen árnyékban. Ha bánatába belehalna, remél­hető, hogy abból már nem keletkezik közhír, csak egy gyász­­jelentés. Az a jó, érvel a város vezetése, ha senkire sem vetődik a gyanú árnyéka. Pedig e hitvány esetben a legnagyobb árny az, hogy a helyi törvény valószínűleg azért hiányzott, mert így több pénz folyt be a kasszába. (A kassza mellen magánzsebeket emlegetni ebben az or­szágban nem érdemes.) Tény azonban, hogy a mi hazánkban mil­liárdos léptékű, építkező társadalom van kialakulóban. Az emberi léptéket elég gyakran kifelejtik belőle. Sebaj. HAT SzÖG Pákovics Miklós publicista Kommandó A privatizáció talán még nem, a fogalmak kisajátítása viszont két­ségkívül befejeződött. Ezt akkor kezdtem sejteni, amikor az áram­kommandóról, a szeszkommandóról felröppentek az első hírek. Végleg bizonyossá azonban a múltkor vált számomra a dolog, hogy a dohánykommandó ténykedéséről olvashattam. Ha dohányzom, biztos lenyelem ijedtemben a csikket, ám mivel nemdohányos va­gyok, rá nem merek szokni a cigarettára. Az én hibám,, hogy nem tudok elvonatkoztatni. Számomra a kommandós, ha a fene fenét eszik is, fekete formaruhába bújt, golyóálló mellényt viselő, állig fel­­fegyverzett, sísapkás harcos, aki segít legyűrni a terroristákat, a leg­veszélyesebb bűnözőket, vagyis az életét kockáztatja mások nyugal­máért, biztonságáért. Az áramkommandó és a szeszkommandó egy kissé elbizonytalanított. Az áramtolvajok és a szeszhamisítók végül is csak ravaszkodnak, túljárnak mások eszén, na jó és ezért némi ha­szon üti a markukat. Az őket ártalmatlanító kommandó nem szük­ségképpen hordoz nehézgépfegyvert, faltörő kést, nem küldi sarok­ba csípődobással a villanydrótot, az üvegpalackot, de még a koronás kristálycukrot is a legritkább esetben üti fejbe a pisztoly agyával. Hogy mégis kommandónak nevezik, az talán már előrevetíti a jö­vendő hiányérzetet, amikor is nem lesz nálunk katona. Ez lesz csak az igazi civil társadalom! A dohánykommandó hallatán a szavunk elakad, a füst pedig, amelyet természetesen letepernek és megbilin­cselnek, a torkunkon akad. Ha netán eszünkbe jutna, hogy a kom­mandóst megkínáljuk arany cigarettatárcánkból, kimerítjük a ható­ság megvesztegetésére irányuló vétséget, s ezért reggel hattól este ki­lencig terjedő ózondús életre ítélhetnek bennünket. Különben vá­rom a további kommandók megjelenését. Az egyik mondjuk a köz­területen ordenáré módon káromkodó tizenkét éveseket tehetné harcképtelenné, a másik a súlycsonkító hentes mancsára sújthatna, a harmadik alapos megfigyelés után igazoltathatná az incifinci hangú slágerénekest, a negyedik bokarúgás és arcpirítás kombinációját al­kalmazva közömbösíthetné a botlábú balszélsőt, az ötödik légkala­pács bevetésével felrázhatná az alvó parlamenti képviselőt. Végül lát­ható, akkor lesz itt csend, rend, fegyelem, ha mindenki felcsap kom­mandósnak. Az a pár civil nem oszt, nem szoroz. - Igen, mindenképpen el­megyek, bár azt sajnos nem tudom, hogy milyen konk­rét programok lesznek. Idén még nem kaptam in­formációkat a kínálatról. Mindig nagyon örülök, ha bármilyen rendezvény van Mosonmagyaróváron, re­mélem, az idei program színvonalasabb lesz, mint a korábbiak. - Sajnos nem nagyon van időm részt venni ezeken a programokon, de az az igaz­ság, hogy nem is tudom, mi­lyen események lesznek az idei fesztiválon. Azt tudom, hogy idén már tizedszer szer­vezik meg a programot. Ez alkalomból talán lesznek na­gyobb szabású rendezvények is, ha időm engedné, bizto­san elmennék. - Végigdolgoztam a nyarat egy nyári napközis tábor­ban. Mivel ennek a mű­velődési központ adott ott­hont, így értesültem a prog­ramokról is, hiszen kap­csolatban voltam azokkal, akik a fesztivált szervezik. Azonban nem tudok el­menni a rendezvényekre, mivel Sopronba utazom a családomhoz. - Igen, készülök a fesz­tiválra, melyről édesanyám munkatársaitól már hallot­tam. A konkrét programo­kat nem ismerem, a prog­ramfüzettel még nem ta­lálkoztam, de bízom benne, hogy találok majd kedvem­re valót a kínálatban. Min­denképpen a koncerteket részesíteném előnyben. - Hallottam már róla, hogy idén is lesz fesztivál, de az az igazság, hogy nem tudom, milyen programok lesznek. Mivel kisgyermekeim van­nak, nem nagyon jut időm arra, hogy ellátogassak a rendezvényre. Ha mégis el­mennék, egészen biztosan azokat a produkciókat ke­resném, amik a gyerekeket lekötik, őket is érdeklik. Megkérdeztük mosonmagyaróvári olvasóinkat Elmegy-e a Nyári Fesztiválra? Sághy Kálmán vállalkozó Gyivicsán Ák­os betanított munkás Szalai Ria pedagógus Németh Brigitta tanuló Pardavi Renáta kismama KISALFÖLD Címünk: 9002 Győr, Pf. 28, e-mail: „Süss fel Nap!” E nyáron 25 tudós kisdiák táborozhatott a ravazdi erdei iskolá­ban, a „Süss fel Nap” Alapítvány jóvoltából. Az erdei iskolában szá­mos program várta őket. Nappali és esti túrákon vettek részt, ame­lyekből tréfás vetélkedőket rendeztek. Megismerkedtek a növények­kel, állatokkal, a természetet megszerették és tisztelték. Nagy él­ményt jelentett a bográcsban elkészített gulyásleves főzése, amelyet a pedagógusok, Királyné Szabadkai Márta néni és Major Kati néni készítettek el. Különböző kézműves-foglalkozások színesítették a programokat. A fafaragáson képet, a korongozáson agyagedénye­ket,­­vázákat készítettek a diákok. A tábor csúcsa a vadles volt, amit a gyerekek és a felnőttek egyaránt élveztek. A vadászok négy-öt sze­mélyes csoportokat vittek ki saját vadászterületükre. A vadlesről lát­hattak őzet, szarvast, rókát, borzot és nyulat. A diákok élményekkel, kalandokkal gazdagodva tértek haza, nem feledve soha ezt az egy hetet. Köszönjük a „Süss fel Nap!” Alapítvány támogatását és a pe­dagógusok, Királyné Szabadkai Márta és Major Katalin önzetlen munkáját, nélkülük ez nem jöhetett volna létre. Köszönjük: Zs. I. szerkesztoseg@kisalfold.hu mellek ki, irtották a tajgát, úsztatták a jeges árban a farönköket, épí­tették a BAM-vasútvonalat, és északi sarkkörön túli városokat. Mindezt vizes, 60 deka fekete kenyérért, „valamit visz a víz” leve­sért. Munkájukért csak 1950-ben kezdtek bért fizetni, a civilek azo­nos munkájáért járó bér 40 százalékát kapták, levonva ebből is a rabtartást. Tizedelte őket a skorbut, a vérhas, a tífusz, pusztultak az elviselhetetlen, szokatlan és kegyetlen időjárási viszonyok (mínusz 40—50, nemritkán mínusz 55 fokos hideg), nem utolsósorban az embertelen munkakörülmények miatt. Nem csoda, hogy csak pár ezren, mindössze 4300-an (beleértve az 1955 novemberében haza­térteket is) értük meg a szabadulást. Hányan élünk még? Talán pár százan, azok is megrokkantak, betegek, a legfiatalabbak is már 73-74 évesek. A forradalom után többen külföldre távoztak. Van két szervezetünk: Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szövetsége (Szorakész) és a gulágon elpusztul­tak emlékét ápoló Gulág Alapítvány, de ezek sem rendelkeznek a még élő túlélők pontos adataival, mert vannak, akik nem tartoznak sem az egyik, sem a másik szervezethez. Mindkét szervezet szeretné méltóan megünnepelni a gulágot túlélők hazatérésének fél évszáza­dos évfordulóját! E cél érdekében lobbiznak az országgyűlési és kor­mányzati szervek, a különböző pártok támogatásáért. Az áldozatok a sok megaláztatásért, a rengeteg szenvedésért megérdemelnék, hogy a Magyar Köztársaság legfőbb méltóságai az Országházban fo­gadják a még élő, Szovjetunióban volt magyar politikai rabokat, akik idegen földön szenvedtek magyarságukért. Ez a gesztus felül­múlhatatlan jelentőséggel bírna! Ez lenne az őszinte megbékélés napja! Ez lenne a szenvedések méltó társadalmi elismerése. Dr. Reményfi Béla túlélő, Magyar leventék a sarkkörön túl című könyv szerzője Ovis köszönet javában tombol a nyár. Aki csak teheti, gyermekeit a nagyszülőknél, barátoknál helyezi el, ahol aztán felhőtlenül élvezhetik a nyár örömeit. Sajnos azonban sok család ezt nem tudja megvalósítani, és így marad az óvodai elhelyezés. Ezzel én is így vagyok sok más anyatársammal együtt: a Kovács Margit Óvodába viszem gyermekeimet nap mint nap. Ezúton köszönöm meg az óvónők, dadus nénik munkáját - különösen Anikó, Mariann, Marika és Teri néninek —, akik az egész éves fáradságos munka után (különtorna, német, foci, mesekuckó) még a nyári szünetben is mindent elkövetnek azért, hogy a gyermekeink számára a nyarat felejt­­hetetlenné tegyék. Gondolok itt a fagyizásra vagy az udvari pancsolásra, na és persze a sok-sok mesére, amiből sohasem elég. A nyári szünet al­kalmából kellemes pihenést kívánok minden dolgozónak, hogy szep­tembertől is ilyen végtelen türelemmel és szeretettel gondoskodjanak gyermekeinkről. Szabadi Lilla, Győr A hazatérés évfordulójára idén lesz hazatérésük 50. évfordulója, amikor Sztálin halála fel­csillantotta a szabadulás reményét a gulág kegyetlen kényszermun­katáboraiban sínylődő magyar politikai raboknak. A remény 1953. november 20. és 25. napján vált valósággá, amikor a túlélők első, illetőleg a második 750 tagú csoportja MÁV jelzésű vasúti kocsik­ban Csapnál átlépte a határt, és Záhonynál magyar földre érkezett. A meghatódottságtól könnyes szemű, többségében 30 éven aluliak, a gulágot túlélők, 7-11 távol, rabságban töltött év után tértek vissza hőn szeretett hazájukba. Megannyi szenvedés és megpróbáltatás után a jó Isten kegyelméből viszontláthatták szüleiket, testvéreiket, hozzátartozóikat, akiktől legtöbbjüket szinte még gyermekkorban szakította el a hírhedt szovjet katonai elhárítás, az NKVD. Mai na­pig sincs hiteles adat, hány férfi és nő esett áldozatul a hazánkat megszálló szovjet katonai hatalmi szerveknek. Talán sose derül ki, mert a szovjet belügyminisztérium és a Lágerek Főigazgatósága, a Gulág, tudomásom szerint nem készített nemzetiségek szerinti ösz­­szesítést a rabokról, még inkább nem a kényszermunkatáborokban elpusztultakról. Míg végre eljött a várva várt szabadulás, addig a szovjet bíróságok által elítélt magyar politikai rabok sok ezer tonna ásványkincset, szenet, rezet, aranyat, uránt, nikkelt, ólmot stb. ter­ 2003. augusztus 5., kedd Búcsú egy tanártól Szomorúan gyülekezett osztályunk július 31-én, azon az esős, nyomasztó, csütörtöki napon, a bágyogi temető bejárata előtt. Tinta Alajos osztályfőnökünk temetésére érkeztünk Bágyogra. Meghalt az osztályfőnök..., ez nem lehet igaz - mondogattuk -, pedig igaz volt, sajnos. Bizonyította ezt az a rengeteg ember, aki eljött, hogy elkísérje utolsó útjára a Tanár urat. Mert ő az volt ne­künk, igazi nagybetűkkel. Tanár volt a szó igaz, nemes értelmében, aki Bágyogszovát nemzedékeit nevelte, oktatta negyven éven át a matematika nem könnyű tudományára. De helytállt mint igazga­tóhelyettes is, hiszen két község diákjainak kellett biztosítani az oktatáshoz szükséges, zavartalan feltételeket. Búcsúzni és búcsúztatni jöttünk. Elbúcsúztak Tőle a diákok so­kan, akik emlékezni fognak mosolygós arcára és a diákévek szép emlékeire. Elbúcsúztak Tőle méltón a vadásztársak, akikkel kevés szabadidejét töltötte. De valami hiányzott: a bágyogszováti iskola búcsúja. Az iskoláé, ahol életének negyven évét töltötte lelkiisme­retes, odaadó munkájával. Tanár úr! Hiányérzetünk volt, de ezt el­felejtjük. Önt viszont soha, mert mi tudjuk és értékeljük, mit tett a bágyogszováti iskoláért. Nyugodjon békében! 1964-ben végzett osztálya Mit szól hozzá? Kedves olvasónk! Ha véleménye van egy témáról, legyen az helyi vagy nemzetközi, és szeretné megosztani másokkal, írjon a Kisalföldnek. Annak érdekében, hogy minél több vélemény nyilvánosságot kaphasson, az írásokat szerkesztett formában publikáljuk. Kér­jük, ne felejtse el, hogy a levélnek tartalmaznia kell az ön nevét és teljes címét, bár névtelenségét kérésére garantáljuk. Próbálja olyan rövidre fogni mondandóját, amennyire csak tudja, és kér­jük, hogy a közösség érdekében vesse papírra gondolatait, Írá­sát levélben, faxon és e-mailen is elküldheti kiadónkba.

Next