Kisalföld, 2010. november (65. évfolyam, 254-278. szám)
2010-11-22 / 271. szám
14 Kultúra S/IFKI /NI FÁBIÁN GYÖRGY, SZABÓ GABRIELLA A tizedes kilenc élete Amennyire könnyű belátni, hogy miért éppen A tizedes meg a többiek a téma, annyira könnyű volna megérteni az ellenkezőjét is. A tizedes klasszikus, a háború utáni filmgyártás legsikeresebb vígjátéka A tanú mellett. (És ki mondta, hogy A tanú elkerüli a sorsát? Addig örüljünk, amíg nem lesz belőle musical.) A tizedes körül nagy a nemzeti egyetértés, nemcsak apák és nagyapák nézik, de punkegyüttesek is futnak a név alatt. GYŐRFÁY MIKLÓS____________________ A film arról szól, amit szívesen hallgatunk, kicsiny, ravasz nemzet vagyunk benne, megélünk a jég hátán is, kiállunk az igazságért, szeretjük egymást, gyerekek. Ha valaki elfogulatlanul nézi a filmet, esetleg így is meglepődhet a tartós sikeren, látva Sinkovits nem kevéssé erőltetett játékát, az egész film masszív vonalasságát - de éppen ezen lehet segíteni a színpadi változaton. Grisából Szása, aki nővé változik, így nem erőszakol meg senkit felszabadítás közben, viszont megjön a szerelmi szál is vele, a végén pedig senki nem csatlakozik a Katyusát éneklő Vörös Hadsereghez, hanem ki haza, ki Svácsba, ki ott marad a kastélyban, és fájó szívvel emlegeti Szása jó moszkvai nagynénikéjét. Történelem- és háborúszemléletnek épp anynyira hamis, mint a film volt, de nem tanulni jöttünk, hanem szórakozni. Az hát a kérdés, hogy vajon jól szórakozunk-e. Mértékkel. Minél inkább díszletté válik a háború és az egyenruha, annál kisebb a játék tétje, annál erősebb az érzet, hogy egy másodosztályú bohóságot látunk. Megvannak hozzá a megfelelő figurák, a tizedes alakítja Figarót, a játékmestert, ott van az angol vagy angol témájú darabok hidegvérű, szabatos beszédű komornyikja, a mindig elalvó, bamba, szép nő, aki megmozdítja a szíveket. A történet szövése meglehetősen mechanikus, megérkeznek, aztán mindig jön valaki, már úgy látszik, hogy mindennek vége, de érkezik a váratlan fordulat és a szerencsés megmenekülés. A második felvonás közepére ez a séma annyira kifárad, hogy mintha már a színháziak is unnák. Próbálják valahogy a háborús hangulatot, a bezártságot jelezni, zongoráznak, táncolnak. Ezekben a pillanatokban olyan ijesztően akad el az előadás, mintha hirtelen mindenki egyszerre felejtette volna el a szövegét, és várják, hogy ki fog először megszólalni. A tempó nyilvánvalóan minden vígjáték alapja, a jó időben elmondott riposzton akkor is nevet a közönség, ha voltaképpen semmi humoros nincs benne, csak épp olyan, mintha vicces lenne. A tempó Forgács Péter rendezésének a gyengéje, a legelső pillanattól kezdve érződik, hogy valami nincs rendben, túl hosszú a bevezetésként vetített bombázás, túl sok (és túl közhelyes) a hozzáadott Karády Katalin, nehezen zökken rá a vágányra a cselekmény. Ha már rajta van, nincs óriási baj, a díszlet nagyvonalú, a jelmezek szorgalmasan követik a filmet, és csak akkor van baj, ha nincs mit követni. Szása bordélyvörös estélyi ruhájára nem tudok mentséget találni. A másik menthetetlen elem Rázga Miklós a nyias Krasznavölgyi testvér szerepében. Grimaszai, kimértségében fenyegetőnek képzelt mondatai annyira üresek, nevetségesek, komikusak, hogy csak a reménytelen tehetségtelenség lenne rá megfelelő magyarázat. Tekintve, hogy ez egy profi színház, hivatásos színészekkel, a tehetségtelenség sajnos nem elfogadható. Rázga ellentéte Járai Máté, aki szintén nem játssza le a csillagokat, de látható, hogy nem kímélte magát, munkát ölt abba, hogy a meglehetősen kis szerepét érdekessé, egyénivé, megjegyezhetővé tegye. A nagyobb vadak közül kiemelkedik Rupnik Károly, akinek a fazonja mellett a hangja is megvan ahhoz, hogy végigbírja a komornyik nem éppen változatos figuráját, Maszlay István, aki valahol Tahi Tóth és Darvas között próbálja eltalálni a tartalékos Gálfy százados figuráját. Az utóbbi nem nagy ötlet, hiszen Darvas Iván a filmben is szerepel, de működőképes a megoldás, körülbelül érthető, hogy kit játszik, mi ez a civil távolságtartás, amellyel a százados a háborút figyeli. A legértékesebb figura igen helyesen Ungvári István, vagyis maga Molnár tizedes. Először azt gondoltam, egyszerűen megszokható az alakítása, azért érzem, hogy egyre kevésbé utálom ezt a pattogó, bőrnadrágos lényt, aki nemzeti önképünk megtestesítője. Utána azt hittem, egy nagy alakítást látok, amely némi luxusként is fölfogható műfajidegenséggel tényleges változást, fejlődést mutat egy vígjátéki sablonfigurában. Most úgy látom, Ungvári Istvánnak egyszerűen időre volt szüksége, hogy az alkatához igazítsa a szerepet, élni hagyja szomorú szemét, melankolikus lelkét. Az első percektől érezhető, hogy a tizedes csak tévedésből tizedes, eleve inkább szárnysegéd, mint futár, dzsentrikülsejéhez nem illenek a proletárvágyak, inkább valami szomorú magány. A darab végére ezt az állapotát meg is találja, ital, cigaretta, búsongás, igazi értelmiségi lét. Azóta már tudjuk, ha eleget búsongunk, idővel az oroszok is kimennek a spájzból, jön valaki, már úgy látszik, hogy mindennek vége, de érkezik a váratlan fordulat. 99 A történet szövése meglehetősen mechanikus, megérkeznek, aztán mindig 9) A tempó nyilvánvalóan minden vígjáték alapja, a jó időben elmondott riposzton akkor is nevet a közönség, ha voltaképpen semmi humoros nincs benne, csak épp olyan, mintha vicces lenne. KVARTETT: KIMÚLT KOMMUNIZMUS KONTRA KEZDETI KAPITALIZMUS A kimúlt kommunizmus és a kezdeti hazai kapitalizmus lesajnálnivaló jellemzőivel, görbe tükrével találkozhatunk a Kossuth-díjas Spiró György ’90-es években írt, Kvartett című drámájában, amelyet a soproni kisszínházban mutattak be. Igen, kérem, tisztán a pénzről szól minden. A tiszta, egyszersmind mocskos pénzről. És arról, hogy egyeseknek az elv mindennél többet ér. SOPRON GOSZTONYI MIKLÓS________ „Hideg” volt a zárszava a forró hangulatú Kvartett című Spiró György-színdarabnak, amelyet a soproni kisszínházban mutattak be Márton András Jászai-díjas színművész rendezésében, illetve főszereplésében. Igaz, a négyszemélyes drámában voltaképpen mindenki meghatározó figurát, mondjuk így, főszerepet játszott. Márton András szó szerint hálás karaktert jelenít meg: 1956 után egyik egyenruhás ismerőse megmentette az életét, így juthatott ki a szabad világba, ahol sikeres életpályát futott be. Ám nem felejtette el, kinek köszönheti mindezt, most hazaérkezett Amerikából, hogy pénzzel és más értékes ajándékkal lerója több évtizedes „adósságát”. Kérem szépen, ez a szerep szinte Márton Andrásnak lett kitalálva. Ő ugyanis 2001-2005 között a New York-i magyar kulturális intézet vezetője volt, így a drámában remekül érvényesült amerikás angolnyelv-tudása, miképpen nem esett nehezére igazi „amerikás” magyar akcentussal beszélnie a színpadon. Világlátottsága, kulturáltsága is e szerepre predesztinálta. Krum Ádám játszotta az „öreg”, az akkori jótevő alakját: a rendszerváltáskori hazai újkapitalizmus árnyoldalait kíméletlenül ostorozó, szabadidő-nadrágos hithű kommunista szerepében nagyot alakított. Ez a paranoid, üldöztetési mániában szenvedő, gyanakvó figura a maga tehetetlenségében és szerencsétlenségében pontos tükörképét adta az ’56 utáni, évtizedekig tartó állapotok egyéniségromboló, személyiségtorzító, kommunista álomvilágot megőrző időszaka hétköznapi áldozatainak. Ráadásul ő azok közé tartozik, akiknek az elv mindennél, még a pénznél is többet ér. Felesége, Pásztor Erzsi a letűnt rendszer görbe tükrét tartotta elénk: a mindenbe belenyugvó, meghunyászkodó, családszerető kisember - családanya és feleség - életét karikírozta bravúrosan, és utánozhatatlanul, jól megírt szerepében. Kétség nem férhet hozzá, amit Pásztor Erzsi a színpadon művelt, az fenomenális volt. Nem hinnénk, más hitelesebben rajzolhatta volna meg a „paprikás csirkés, mákos tésztás, panellakásos” háziasszony kissé szánalmas, mégis jó szívével szimpatikussá váló szerepét. Egyetlen mozdulatával amikor a piros színű, azaz a meleg vizes csapból ad vizet a vendégnek - leleplezi a sajnos olykor máig ható trehány szocialista munkamorált, a szocializmus paradoxonét, lehetetlenségét, a „mindig minden máshogy van, ahogyan lennie kellene” dühítő kommunista életérzést. Lányuk az ellenpólus, csak az anyagi előrehaladás érdekli, maradi szüleit pedig úgy lesajnálja, ahogyan vannak. Úgy érezzük, Tébi Márta színrelépésének kezdetekor túlságosan is tinédzseresre vette a figurát darabbeli 35 évéhez és komoly foglalkozásához (könyvelő) képest, de idővel képes volt ellensúlyozni e „kilengését”: a dráma vége felé elhittük neki minden szavát és gesztusát. Rá kellett döbbennünk, a művésznőnek valójában óriási lelke van, még akkor is, ha pusztán anyagias szellemű karaktert formált. Akkora, hogy képes egy villanás alatt egyesíteni és szintézisbe hozni a materiális és a megfoghatatlan, csak bennünk lévő valóságot. Ez pedig akkor valósul meg, amikor Tébi Márta egyedi, senki máséhoz nem hasonlító, el-elcsukló, érzelmi felhangú hanghordozása egyszerűen megindítja, más dimenzióba - jobb szó híján, egy másik ember lelkének legfelső csúcsaira - röpíti a nézőt. Ez pedig nem semmi. Spiró György drámája - amely elnyerte az 1997/98-as évad „Legjobb új magyar dráma” díját - igazi patentos darab, mindenütt jól zár: egy pillanatnyi üresjárat sincs a színpadon. Csak hálásak lehetünk, hogy e kortárs remekmű Sopronban is színre került. Másrészt nem véletlen a zenei műszóra utaló cím, a Kvartett. Mert hiába „muzsikál” a maga módján mindenki nagyszerűen, saját szempontja szerint érthetően: ha a közös sorsunkat érintő célokban nem vagyunk együtt, menthetetlenül reménytelen kakofóniába fullad az egész. Ezt elkerülendő a mindnyájunkat érintő, máig ható tanulságai miatt a kötelezően megnézendő színdarabok közé emeljük a kvartettet. 99 Négy szereplő próbálja megtölteni élettel a színpadot. Bár kevés a létszám, de belátható, a művészi érték nem a négyzetméterre jutó színészek számától függ. színházi kritikai 2010. NOVEMBER 22., HÉTFŐ Spiró György drámája - amely elnyerte az 1997/98-as évad „Legjobb új magyar dráma” díját - igazi patentos darab, mindenütt jól zár: egy pillanatnyi üresjárat sincs a színpadon.