Kisalföld, 2010. november (65. évfolyam, 254-278. szám)

2010-11-20 / 270. szám

10 Szieszta SZERKESZT WERNER KRISZTINA___________ Farkasemberek és vérmacskák A vámpírok oldalvizén a vérfarkasok legendája is újjászületett, és a filmrajongók közül sokakat az is érdekel, milyen régi történetek szolgáltak alapul a mozi fantáziadús felturbósításainak. Kíváncsiságukat Horváth Gábor könyvtáros történelmi áttekintése elégíti ki, azonban azt is megállapítható, hogy a hiedelmek és a hollywoodi feldolgozások közt kevés az egybeesés. FILMVILÁG RIMÁNYI ZITA Az emberevő szörnyek a nép­hitben más ismérvekkel ren­delkeztek, mint amiket Holly­wood népszerűsít. A szájról szájra terjedő legendák szerint szerdán és pénteken lehet far­kasemberré átváltozni, ha kü­lönböző erdei bogyós gyümöl­csökből készített kenőccsel be­kenik a pácienst, vagy ha a fér­fi arcára rásüt a hold, esetleg farkasbunda övet csatol magá­ra. A mozivásznon inkább szenvedélyes harapással ter­jesztik ragályként és a telihold­dal hozzák összefüggésbe ezt a lehetőséget. Míg a hiedelmek lassú, gyötrelmes átalakulás­ról szólnak, a filmen ez szem­­pillantás alatt, ugrás közben, dühből megtörténik - persze mert manapság megkívánt a pörgős akciójelenet. KUTYAFEJŰ ISTEN Horváth Gábor arra is felhívja a figyelmet, hogy a vérfarkas szóösszetétel az angol were­wolf rossz fordításából adó­dott, ugyanis helyesen: farkas­ember. A könyvtáros történeti áttekintését az időszámításunk előtti Egyiptomban kezdi, ahol állatfejű, embertestű istenek uralták a hitvilágot, például a kutyafejű Anubisz és a sakálfe­jű Széth. A lükantrópok, a mi­tikus féliglények ősi eredete, korai felbukkanása képzele­tünknek, félelmeinknek kö­szönhető és átjárta a történel­met. A magyarok kutyafejű ta­tárokat emlegettek, de még a kereszténységben is megjelen­tek a félig állat, félig ember lé­nyek. Szent Kristófot eseten­ként kutyafejjel ábrázolták, akárcsak Isten katonáit. Ezt használta ki a Baltikumban az 1700-as években farkasember­ség vádjával perbe fogott férfi. Vélhetően kínzás hatására be­vallotta, hogy tényleg az, de ügyesen tette, mert hozzátette: Isten kérte fel erre és a gonosz elleni harcra. Hasonló perek jellemzően lefejezéssel és meg­­égetéssel végződtek, de az eszes vádlott megúszta három botütéssel. EMBEREVŐK LÉTEZNEK Emberevő lovakat, vérmacská­kat is emlegetnek a hiedelmek, amelyek fő alapja, hogy tény­leg léteznek olyan állatok, amelyek megeszik, megölik, szétmarcangolják az embert. Köztudott ez például a cápá­ról, az oroszlánról, a tigrisről, egyes kígyókról, a krokodilról. Az már meglepőbb, hogy a leopárd, az afrikai katonahan­gya és a csimpánz is idesorol­ható. Az is rettegésre adhatott okot, hogy a már kihalt auszt­ráliai erszényes farkas 180 fok­ban tudta kitátani a száját. Azonban épp a sötétnek neve­zett középkorban nem jutottak nagy szerephez a hiedelmek­ben a farkasemberek. Annál inkább a kora újkorban, ami­kor a boszorkányperek is meg­szaporodtak. Vérfarkassztorik főként a Balkánon, Német- és Franciaországban keletkeztek, azokon a helyeken, ahol több farkas élt. Természetes lak­helyük visszaszorításával ösz­­szefügg a támadásos történe­tek megsokszorozódása, az emberi erdőirtás lehetett az oka, hogy a megszokottól elté­rő élelemre is ráfanyalodtak. Tehát van valóságalapjuk a hiedelmeknek. VADÁSZ VAGY IDOMÁR? Az egyik leghíresebb szörny a gévaudani bestia. Az 1760-as években három esztendőn át garázdálkodott, annak ellené­re, hogy XV. Lajos katonasá­got vezényelt a helyszínre és az ország legjobb vadászait is odaküldte. A bestia rettegés­ben tartotta Franciaország egy részét: 210 támadást tulajdo­nítanak neki és 113 halálos ál­dozatot, 98 embert állítólag részben el is fogyasztott. Sok­szor legelő nyájak, háziállatok közelében támadott meg esen­dőbbnek tűnő embereket, az­az leginkább gyerekeket, nő­ket. Mindez amellett szól, hogy állat lehetett, nem pedig szörny. Az is elképzelhető, hogy marcangolásai idején emberi bűncselekményeket is a számlájára írtak. Ugyanis más időkből is tudunk olyan sorozatgyilkosokról, akik álla­ti műfogsort használtak álcá­zásra. A gévaudani a túlélők leírá­sa szerint bolyhos farokkal és sörénnyel rendelkezett, hátán tüskék meredeztek. Akkora volt, mint egy­ oroszlán és sze­me bíborban égett. Csíkos szőrzetűnek, ugrálósnak írják le, és olyan lénynek, amelynek a bőrét nem lehet lándzsával átszúrni. Mindezek alapján leginkább a hiénakutya ősi faj­táját képviselte, de kiléte rej­tély maradt. A királyi hajtóvadászat csak hosszabb idő után járt si­kerrel. Először az összes far­kast lőtték le a környéken, az­tán az összes vadállatot. Emellett az is bestiális volt, hogy közben a lakosságnak kellett eltartania a sok kato­nát. A történetírók szerint vé­gül Jean Chastel vadász egy ezüstgolyóval leterítette a bes­tiát, ám állítólag épp ő volt a gazdája, így könnyű volt meg­szabadítóként tündökölnie. Az ezüstgolyó pedig az ok le­hetett arra, hogy a vérfarkaso­kat a teliholddal összeházasít­sák. Talán úgy gondolták, az éjszaka fényét kell használni az éjszaka lényei ellen. A megfilmesített regény, az Alkonyat írójának találmánya, hogy a vérfarkasok egymás közt telepátiával kommunikálnak. A moziban jellemzően egyes emberek teljesen farkassá változnak, a XVII. és a XVIII. század hiedelmeiben inkább két lábon jártak a farkasemberek, igaz, éppolyan strapabíróak, sebezhetetlenek voltak, mint a gyors gyógyulás szuperképességével rendelkező mai filmalakok. Az összenövő szemöldök, a szőrös felsőtest sincs ma már divatban, elég csak a twilightos Jacob Blackra gondolni. S nemcsak megszépíti a filmipar a vérfarkasokat, meg is javítja, most már többségük nem a rossz oldalon áll, borzongás ! 2010. NOVEMBER 20., SZOMBAT Az ókori nagy utazó, Hérodotosz a görög és a perzsa háborúkról írt művében említ egy népcsoportot, amelynek tagjai az év egy-két napjára farkassá alakulnak. Épp arra a te­rületre teszi lakhelyüket, ahonnan a magyarok mostani országukba vándoroltak, Szkítiába. TÚLZOTT ARCSZŐRZET A farkasemberek mítoszának kialakulásán nincs semmi csodálni való, ha egy létező be­tegségre, a lycanthropiára gondolunk. Klini­kai változata olyan szellemileg nem ép em­bert jelöl, aki állatnak, farkasnak képzeli magát. A pszichológia a skizofréniával hoz­za szoros összefüggésbe. A lycanthropiában szenvedők egy részénél viszont veleszületett hypertrichosis figyelhető meg, amelynek fő megnyilvánulása az arc erős, sűrű szőrzete. A középkor óta összesen ötven ilyen esetről tudunk. Mexikóban, Burmában ma is élnek olyanok, akik ebben a kórban szenvednek. A leghíresebb mégis az 1500-as években élt Petrus Gonzales lett. A Kanári-szigeteken született gyermeket II. Henrik udvarába vitték Párizsba. A király kíváncsiságból jó körülményeket, neveltetést biztosított neki, így művelt lett és nemesi rangot, feleséget kapott. Gyerekei örökölték betegségét, amit a Helyszínelők tévé­sorozat egyik része is bemutat. KÁLMÁN TÖRVÉNYE Kedvenc papos királyunkról írták azt is, hogy sánta és dadog, de azt nem, hogy ne lenne képzett és okos. Könyves Kálmán eredetileg papnak készült, püspöknek szánták, de saját eszességének köszön­hetően uralkodó lett. Több törvénykönyve született, az egyikben szerepel az elhíresült megfogalmazás, miszerint „boszorkányok márpedig nincsenek”. Azonban a fordítás nem pontos, ugyanis a strigák­­ról állította ezt törvényerővel a király. A strigák a boszorkányok egy fajtáját jelölik, azokat, akik sok­kal többet tudnak annál, mint hogy szemmel verés­sel elérjék, hogy a tehénben megaludjon a tej. A strigák a felspécizett boszik, akik seprűn a levegő­ben lovagolnak és állattá tudnak változni. Ehhez a csoporthoz sorolhatók a farkasemberek is. Az erdélyi néphitben né­hány történet kötődik hozzájuk, de az Alföl­dön nem születtek ilyenek, mert ott nem éltek farkasok. Manap­ság hazánkban csoda­számba megy, ha lát­nak egy farkast, de a Kárpátokban se gyako­riak. NICHOLSONTÓL HOPKINSIG A Twilight-saga indián törzse egész falkányi vér­farkast tudott kiállítani, de már a Harry Potter-so­­rozatban is feltűnt egy egyed, a sötét varázslatok kivédését tanító Lupin professzor alakult át, ha nem itta szorgalmasan az ez ellen ható bájitalt. Megemlíthetünk olyan tévésorozatokat is, mint a Vámpírnaplók és a Buffy, a vámpírok réme. Far­kasemberekből nem volt hiány a Van Helsingben és az Underworldben sem. Hősies példányt jelení­tett meg az X-Menben az ausztrál Hugh Jackman, de olyan színészlegendák is hozzájárultak a vér­­farkaskultusz továbbéltetéséhez a moziban, mint Anthony Hopkins (Farkasember, 2009) és Jack Nicholson Michelle Pfeiffer közreműködésével (Farkas, 1994).

Next