Kisdobos, 1964 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1964-07-01 / 7. szám
. Hat kisdobos és a hetedik táborban a sarokszobát nagyon szerették a gyerekek. Hét kis ágy volt benne, hét kicsi szekrény, hét fogkefe a mosdóban, hét pár papucs az ajtó előtt. És ott lakott — nem a mesebeli hét törpe — valóságos hét kisdobos. Pontosabban: hat, és még Franciska, ő is kisdobos volt ugyan, csak úgy tett, mintha nem tartozna a többihez. Amikor a táborba érkeztek, mindenki idegen volt a másiknak. De a szobában gyorsan barátkoztak. — Téged hogy hívnak? — Gyere a mellettem levő ágyba! Majd este mindig mesélünk, jó? — Segítsek elrendezni a szekrényedet? Csak Franciska üldögélt egyedül az ágya szélén. Egy szót se szólt, ha kérdezték, hátat fordított. A bőröndjét, úgy ahogy volt, betolta az ágy alá. Durcás volt, vagy csak szomorú, ki tudja? Már csak az útravaló-maradék volt a csomagokban. Mit csináljanak vele? Itt már nincs rá szükség. Fordult egyet két kisdobos, és már hozták a konyhából a nagy tálcát. Arra rakodtak ügyesen: egyik sarkába a süteményt, másikba a húsfélét. Kínálták egymást, kóstolgatták, csipegették. Franciskát hiába hívták. Csak ült magában, komoran. És amikor azt hitte, nem néz oda senki, gyorsan a matraca alá csúsztatott egy kis csomagot. Szalonna volt benne, az útravalója. Jól látta ezt a hat kisdobos. Másnap, amikor kagylót szedtek, Franciska nem tartott velük. A zsákmányt mégis hétfelé osztották. Veszszőből ruhafogast készítettek, az ő szekrényébe is került. És harmadnap, amikor jutalomcsónakázásra vitte őket a táborvezető, könyörögtek, várjon pár percig, megkeresik Franciskát is. trauxin kis cirpasgig aszás Gizi fürdőruhában türelmetlenkedett a vízparton. A többieket várta, együtt mennek a Balatonba mindig. A gondnoknő kisfia karikázott el mellette. Három éves volt, nem köszönt senkinek, és folyton a homokot ette. Most is odaigyekezett valószínűleg. Aztán hirtelen megtorpant. Felkapta a bal lábát és keservesen sírni kezdett. Gizi jól látta, hogy belerúgott a betonlépcsőbe. Melléugrott, megnézte. Szerencsére nem sérült meg. — Nem vérzik — tájékoztatta a kicsit. Az változatlanul zokogott. — Nem fáj! — nyugtatgatta újra. — Fáj! — kesergett a kicsi, és szemrehányóan nézett rá. Gizi akkor felkapta a napolajat, a tenyerébe öntött jó adagot, és bekente vele a fiú lábát. Az egészet. Seb úgyse volt sehol, és a napolaj különben sem orvosság. Viszont a kicsi megcsendesedett. — Még! — rendelte a további gyógykezelést. Egészen megvigasztalódott. Óvoxi ésvol Letz Kettőjük között a barátság a csónakban kezdődött. Amikor a Szalmakalapos óvatosan széthajtotta a nádat, hogy zajt ne üssön, a Tréningruhás már ott kuporgott a csónak orrában. Rögtön helyet adott maga mellett. Aztán nem szóltak egymáshoz vagy egy óra hosszat. Nem voltak haragban, éppen hogy nem. Csak zajban nem harapnak a halak. Hogy egymás nevét tudták-e már, nem biztos. De együtt határozták el: halvacsorán látják vendégül a sarokszoba lakóit. Aztán kifogták az első halat, tíz centis volt körülbelül. A második csak valamivel kisebb. A következő kettő, valószínűleg rokonuk, pontosan akkorák. A Balatonnak ezen a táján úgy látszik csak kishalak tanyáznak. Uborkásüvegbe telepítették és fölvitték a sarokszobába a halállományt. A négy kis hal eleven volt, játékos, mulatságos. A kisdobosok egész délután azokat becézgették. Később nevet adtak nekik és legyeket fogdostak a számukra. Úgy döntöttek, felnevelik őket. Megnyitották a halóvodát. A halvacsorából nem lett semmi. A két kisdobos talán el is felejtkezett róla. De végeredményben mindegy is, hogyan szerez örömet az ember a többieknek.