Kisebbségkutatás, 2009 (18. évfolyam, 1-4. szám)

2009 / 2. szám - KRITIKA - Bechtel, Helmut Herman: A határ mindenkori odaátja egy Közép-Európa-szövegben (Béla Bayer: Dort drüben)

310 Bechtel, Helmut Herman még elképzelhető: Elisabeth Knittelnek például a kitelepítés után sikerül hazajutnia Németországból, és sok nehézség árán újra integrálódnia az önmagától többszörösen is elkülönböződött magyarországi társadalomba. A határok átlépésének sikere mögött azonban egy ördögi paktum rejlik, Lisbeth hatalmas árat fizet a hazatérésért: két fiát, Flóriánt és Gustavot végérvényesen elveszíti. Figyelemre méltó Martin Kál karrierje is, árva gyermekként Zobákról, a társadalom pereméről indul, történészként és író­ként pedig a szellemi elit tagjává válik. Saját kultúrájának elhagyására azonban már nem vállalkozik, és a döntés visszahozhatatlan egzisztenciális szituációjában, Londonban visszautasítja a nyugatra költözés lehetőségét. Carol Magyarország-képe, „magyar” identitása, Martinhoz fűződő kap­csolata szintén mindvégig a határ odaátja marad: a másság felé irányu­ló vágy nála az eredet képzetével kapcsolódik össze. Az odaát világával való azonosság a nyugati kultúrkör metropoliszaiban otthonos művésznő számára természetesen a kezdettől fogva elképzelhetetlen: a vasfüggönyön túlra költözés fel sem merül benne, Martinra rabként tekint, akit ki kellene szabadítani a szocialista társadalom fogságából. A családok szétszakadása, a kapcsolatok ellehetetlenülése és a szerelmek elmúlása felé a szereplők kudarca után csupán maga a nar­­ráció képes hidat verni. A Knittel család csakis az elbeszélés által vá­lik közösséggé: Carol Martinnak a kerettörténetbe beágyazódó Odaát című kisregényéből ismeri meg ősei történetét. A német és magyar fel­menőkkel rendelkező Carol, aki a nyugati világ egyik multikulturális centrumában egy anglikán lelkész mostohalányaként nőtt fel, Rómában olvassa saját családjának egy „idegen” által papírra vetett történetét. Az önnön eredetétől többszörösen is elkülönböződött lány számára az elbeszélés építi fel azt a hidat, amely lehetőséget teremthet a túloldalra való átjárásra. A narráció ugyanakkor csupán híd, amely összeköti a két partot, a határokat azonban nem törölheti el, a két oldal azonossága ebben a lehetséges világban nem képzelhető el. Georg Simmel szerint „ a tárgyak a tér könyörtelen egymáson kívüliségébe vannak száműzve, az anyag egyetlen töredéke sem oszthatja meg tulajdon helyét egy má­sikkal, a különböző összetevők valódi egysége a térben nem létezik.”11 A térben létező „tárgyak” egymástól való elválasztottsága ezek szerint megváltoztathatatlan állapot, amely a mindenkori odaát imaginárius tereinek megkonstruálására kényszerít minket. A legnagyobb emberi teljesítmény a kapcsolat megteremtése a határ két oldala között, azaz egy híd felépítése, amely megteremti az átjárás, a kommunikáció lehe­tőségét. Simmel számára a híd ennek a kiemelkedő vállalkozásnak a 11 Simmel, Georg: Híd és ajtó.­­ Híd: irodalmi, művészeti és társadalmi folyóirat 2007/2. 30. p.

Next