Kisiparos, 1942 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1942-01-25 / 1. szám
A Miskolci Ipartestület 1941. évi JELENTÉSE Mélyen tisztelt Közgyűlés! Az ipartestületekről szóló 1932. évi Vik. t. c. előírja, hogy az ipartestületek évi rendes közgyűléseiken jelentést tartoznak adni előző évi működésükről. Ennek a kötelezettségnek fokozott jelentősége van a mai rendkívüli viszonyok között, mert az itt adott kép nemcsak a kisipar háborús állapotára, hanem ezen jóval túlmenően a rendkívüli viszonyok diktálta általános közellátási és szociális viszonyokra is mélyen belevilágít. Gazdasági vonatkozásokban benne élünk a második világháború sodrában már 1939. ősze óta, — míg aztán az elmúlt év tavasza megérlelte a Balkán-háborút és szükségessé tette az abban való aktivitásunkat. Gondviselés kegyelméből bölcs Kormányzó Az isteni Urunk történelmi cesngésű szózatára: „Előre, a történelmi magyar határokig!’” — dicsőséges honvédségünk Dél-Magyarország egy részét, a kincses Bácskát, ezúttal a fegyver erejével, birtokba vette s ezzel a trianoni hitványság egy újabb része nyert jóvátételt. Hazafias érzésünk minden hűségével és hálájával gondolunk e helyen is mindazokra, akiknek országunk eme újabb gyarapodását köszönhetjük. Az elmúlt év júliusában Kassát ért szovjet-orosz támadás következtében honvédségünknek részt kell vennie abban a gigantikus világmentő harcban, amely a civilizált világot feloldozza a bolsevista barbárság lidércnyomása alól. Dicsőséges honvédetek ezer kilométernél is mélyebben, az egykori őshaza környékén harcolnak egy nyugodtabb, igazságosabb, egy boldogabb magyar jövendőért. Átérezzük, hogy ez a tény bennünket, itthoniakat kettős irányban kötelez. Meg kell őriznünk acélos lelki rugalmasságunkat a reánk háruló kötelezettségek hordozásában és a méhcsalád összeműködésének csodálatos példáját követve, minden erőnkkel fenn kell tartanunk az élet és termelés rendjét. Tudjuk, hogy ha a háborús viszonyok a rendkívüli intézkedések hosszú sorát hozták is számunkra, azokat az önfeláldozó magyar katonás szellem öntevékeny fegyelmezettségével kell fogadnunk és soha egy pillanatra sem szabad, hogy engedjük az önérzetes és bizakodó közhangulatot kebelünkben megzavarni. A fokozódó nehézségek közepette is fenn kell tartanunk a kézműves műhelyek teljesítőképességét. Nem az egyéni sikerek kereséséért — annak most nem szabad éévényesülnie —, hanem az egyetemes nemzeti célokért. Lelkünk egyik felével a harctéren küzdő hőseinknél vagyunk mindig, hogy el ne feledjük, hogy az itthoni munka és nélkülözés áldozata csak egy parányi része annak az emberfölötti nagynak, amit nekik a magyarság jövőjéért meg kell hozniok. Magának az Ipartestületnek a feladata ebben a kemény, férfiaknak való időben az őrtállás, a résen levés, az oktatás és figyelmeztetés. Mit szabad és mit nem szabad tenni, hogyan és mikor. A hatóságoknál rámutatni a bajokra és szükségekre. Segélyt és orvoslást szorgalmazni és a lehetőség szerint könnyíteni az iparos helyzetén. Évi jelentésünk elsősorban erről kíván számot adni. I. Általános helyzet. A kisiparosság foglalkoztatottsága, természetesen, a háborús viszonyok függvénye. Az építőipar és az azt kiszolgáló iparágak hosszú sora részére erősen megjavult konjunktúrát idéz elő a kötött gazdálkodás. A tőke ugyanis, mután áruval nem spekulálhat, erősen orientálódik az építkezések felé. Ennek persze határt szabtak az anyaggazdálkodásra vonatkozó rendelkezések. Mindazonáltal az év jó kétharmada alatt az anyagbeszerzés körül leleményesebb vállalkozók kedvezően bonyolíthatták le munkálataikat, — míg aztán a magánépítkezéseknek az év végén történt csaknem teljes leállításával ez a konjunktúrának indult lendület teljesen megtorpant. A ruházati ipar foglalkoztatottsága is lényegesen javult. Megnövekedett ugyanis a jobban kereső munkások és alkalmazottak száma, akik keresetüket a kevésbé korlátozott forgalmú ruházati cikkekre igyekeznek elkölteni. Aggasztó a helyzete azonban az egész lábbelikészítő iparnak. A vásárra dolgozó lábbelikészítők a készletükben volt lábbelit az ú. n. zöld-utalványokra jórészt már értékesítették, de ezekre feldolgozási anyagot nem kapván, csekély forgótőkéjüket már felélték s ma a legválságosabb helyzetben tengődnek. A méret után dolgozó lábbelikészítők arra az erősen korlátozott munkalehetőségre vannak utalva, amit a kiadásra kerülő ú. n. piros utalványokra készíthető munkákból és apró javításokból adódik. Javítási anyaghoz azonban hovatovább nem tudnak jutni , mert az illegitim kereskedelem kiirtása valóban nemzeti érdek, a lábbelikészítők sorsáról való gondoskodás komoly probléma lett. Az élelmezési iparágak teljesen alá vannak rendelve a közellátási rendszabályoknak. Az itt szükségessé vált korlátozások, természetesen, erősen kihatnak az érdekelt iparágak foglalkoztatottságára is. A fémiparágak elég kedvező foglalkoztatottságát az anyaghiány súlyosan befolyásolja; ugyanez áll a bútorasztalossápm és a festőiparra is. Mindazonáltal az iparosság a küzdelmekkel és lemondásokkal , teljes rendkívüli viszonyokat acélos hittel és hazafias bizakodással viseli, átérzi felelőssége komolyságát, kötelességtudóbb, mint valaha, erős bizalommal tekint az elkövetkezendőkre, mert érzi, hogy « holnap mellében az ő szebb és jobb jövője is ott van. A munkaviszonyok itt-ott javuló tendenciája dacára is a kisipar megélhetés viszonyai romlottak. Romlottak főként azért, mert az ipari termelési 1