Kisiparos, 1943 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1943-01-25 / 1. szám

A Miskolci Ipartestület 1942. évi JELENTÉSE Mélyen tisztelt Közgyűlés! Az 1942. év nekünk a világháború második éve. Az első világháború második évéről a legtöbb ipartestület kinyomatott évi jelentést már nem adott. Talán kisebb a takarékosságra való hajlam­, vagy több a mondanivaló, hogy most benne ma­radtunk az autonóm kötelezettségek folytonossá­gában? Nehéz lenne úgy az egyik, mint a másik kérdésre felelni. Egyet azonban tudunk, mert attól lelkünk legmélyéig át vagyunk halva: erősebb ma a jövőnkbe vetett hitünk, mint ahogy tisztultabb ma a nemzeti öntudat a nemzet minden fiában, mint az előző világégésben volt. Sohasem volt annyira igaz, mint éppen napja­inkban, hogy a részletekben mutatkozik meg az egyetemesség sorsalakulása. Akik az utóbbi évek­ben pl. testületi helyiségeinkben sűrűbben megfor­dultak — és bizony ezeknek a száma hatalmasan megnövekedett — azok az egyre növekedő ügyfor­galom szemlélése mellet bizonyára nem csupán an­nak a ma természetesnek tekintendő ténynek a megállapítására szórakoznak, hogy a halmozódó feladatokkal a testületi organizmus rugalmasan és közmegelégedésre birkózik meg, de bizonyára je­lentős azoknak az iparosoknak a száma is, akik némi kari büszkeséggel azt is megállapították már, hogy a második világháború valósággal felfedezte a magyar ipartestületeket, amelyek konstrukciójuk­nál fogva olyan félig hivatalosnak is mondható tár­sadalmi szervezetekként jelentkeztek a háborús gazdálkodás vezetői előtt, amelyek nemcsak a kéz­műves-kisiparnak mint egésznek az áttekinté­sét és az adott lehetőségek szerinti anyagellátását tették lehetővé, hanem ezen jóval túlmenően az egész közellátás részére is igen komoly kisegítő szerveket kaptak az ipartestületekben. Ennek a felismerésnek szeretnénk valahogy messzebbre, talán majd az elkövetkező békeidők életstílusára is kiható jelentőséget tulajdonítani. Az iparosságot ezek a nyomasztó idők megtanít­ják és ránevelik, hogy mit lásson a testületben és hogy mivé építhetné ki ezt az intézményt. Az anyagellátás dolgában máris afféle kényszer­szö­vetkezet lettünk. S mert ez maga is a szervezés, a rend eredménye, azt a tényt is szükségszerűen fel kell ismernünk, hogy az igazságos és a közérdekre hallgató erkölcsi és gazdasági kooperációk színhe­lyévé kell alakulnia az Ipartestületnek. Az ipar tevékenységének két fő tényezője van: az anyag és a szakszerű munka. Az anyagellátás ta­nulságai már világosan mutatják a békegazdálko­dás mélységes hibáit és a kiegyenlítés szükségessé­gét. Most már csak azt kell a tőkeszegény kisipar­nak megértenie, hogy a munkában való szövetke­zés az egyetlen út és lehetőség, ami megóvhatja a tőkés termelésben való felmorzsolódástól. 1. Általános helyzet. Közgazdászok és politikusok, akiknek a lelké­ben az „ipar“ nagy és átfogó fogalom ugyan, de csak „szektor“ az“ egész nemzetgazdaságban, amikor kis- és kézművesiparosról beszélnek, még az errefelé áramló optimizmusukból is kiérezhető hogy az alanyi és tárgyi adottságok egészen kedve­ző alakulása mellett is csak esetlegességnek látják a kis- és kézművesipar jövőjének kedvező kibonta­kozását. Egyébként az „ipar“, mint az egész nem­zetgazdaság értékfelfokozója alatt szerintük általá­ban a komolyabb tőkevállalkozáson alapuló gyár­vagy nehézipar értendő,­­ a kézművesipart pedig szeretik a csendes, békés idők vidéki szükségleté­nek, a fokozottabb polgári igények kiszolgálójának tekinti. Mint ilyent könyvelheti el a kis- és kéz­­művesipar az újabb idők megnyilvánuló megérté­sét és elég gyakori buzdítását is. Most, hogy benne élünk egy totális háborús gazdálkodásban, élesen­ szemléltetve láthatjuk ma­gunk előtt a közgazdászok és politikusok rideg osz­tályozásának a valószerűségét is. Amilyen mérték­ben eltávolodunk a békés életrendtől és­ egyéni szükségletekre is tekintő termeléstől, olyan mérték­ben tolódott át az ipari termelés, a háborús szük­ségleteknek megfelelően, a nehézipar felé. A kis- és kézművesipar ugyanis a polgári közfogyasztás ki­szolgálója s miután háború idején ez a szükségleti terület csak másod-, vagy harmadrendű — mert mindenütt kell hogy megelőzzék a honvédségi és közületi szükségletek — így bármilyen erősen je­lentkeznek is a magánszükségletek, ezek csak ad­dig a mér­ékig elégíthetők ki, ameddig a mindig elő­lük járó sorsdöntő szükségletek — főként az anyaggazdálkodási érdekeket tekintve — megenge­dik. Az a pont ez, amelynél jelentésünk során aka­ratlanul is az ismétlések hibájába kell esnünk, de ha az egyetemesség prizmáján keresztül a saját szerény testületünk iparosságának az általános helyzetét kívánjuk leábrázolni, szükségszerűen szembe találjuk magunkat ezekkel a problémákkal többször is. Nem szabad azonban elmulasztanunk iparos­ságunk előtt ezen a helyen arra is rámu­atni, hogy­ha egyre nyomasztóbbá válik is az anyaghiány, ez a körülmény nem százszázalékosan a háborús helyzet tehertétele. Van ebben jó­ része az egyes területeken ideges egyenetlenséggel jelentkező keresletnek, te­lük a normális fölé emelkedett munkaalkalomnak is. Gondolnunk kell arra is, hogy a háborús idők az emberek életében is felfokozott tempót diktál­nak s volt idő — sajnos, elég sokáig elhúzódott idő — amikor nem az anyag, hanem a munkaalkalom hiánya volt a probléma. A tétlenség pedig az ipa­ros részére még a szűkös életnél is nyomasztóbb. Nagy baj, hogy társadalmunk fegyelmezett ma­gatartása tekintetében még sok a kívánnivaló. Egyik oldalon nem akar józan mérsékletet tartani szük­ségletei megállapításában, másrészt a szükségletek kielégítésében igen gyakran a törvényszegés hatá­rán jár. Ennek az eredménye, hogy a legjózanabb kormányintézkedések dacára is a drágaság egyre nő és ennek romboló hatása is a legegyszerűbb ipa­ros­ rétegeken seper végig. A kisvállalkozók számí­tása egyre bizonytalanabbá válik, hiszen egész meg­élhetésük is nem az u. n. üzleti haszonra, hanem a

Next