Kisiparos, 1943 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1943-01-25 / 1. szám
A Miskolci Ipartestület 1942. évi JELENTÉSE Mélyen tisztelt Közgyűlés! Az 1942. év nekünk a világháború második éve. Az első világháború második évéről a legtöbb ipartestület kinyomatott évi jelentést már nem adott. Talán kisebb a takarékosságra való hajlam, vagy több a mondanivaló, hogy most benne maradtunk az autonóm kötelezettségek folytonosságában? Nehéz lenne úgy az egyik, mint a másik kérdésre felelni. Egyet azonban tudunk, mert attól lelkünk legmélyéig át vagyunk halva: erősebb ma a jövőnkbe vetett hitünk, mint ahogy tisztultabb ma a nemzeti öntudat a nemzet minden fiában, mint az előző világégésben volt. Sohasem volt annyira igaz, mint éppen napjainkban, hogy a részletekben mutatkozik meg az egyetemesség sorsalakulása. Akik az utóbbi években pl. testületi helyiségeinkben sűrűbben megfordultak — és bizony ezeknek a száma hatalmasan megnövekedett — azok az egyre növekedő ügyforgalom szemlélése mellet bizonyára nem csupán annak a ma természetesnek tekintendő ténynek a megállapítására szórakoznak, hogy a halmozódó feladatokkal a testületi organizmus rugalmasan és közmegelégedésre birkózik meg, de bizonyára jelentős azoknak az iparosoknak a száma is, akik némi kari büszkeséggel azt is megállapították már, hogy a második világháború valósággal felfedezte a magyar ipartestületeket, amelyek konstrukciójuknál fogva olyan félig hivatalosnak is mondható társadalmi szervezetekként jelentkeztek a háborús gazdálkodás vezetői előtt, amelyek nemcsak a kézműves-kisiparnak mint egésznek az áttekintését és az adott lehetőségek szerinti anyagellátását tették lehetővé, hanem ezen jóval túlmenően az egész közellátás részére is igen komoly kisegítő szerveket kaptak az ipartestületekben. Ennek a felismerésnek szeretnénk valahogy messzebbre, talán majd az elkövetkező békeidők életstílusára is kiható jelentőséget tulajdonítani. Az iparosságot ezek a nyomasztó idők megtanítják és ránevelik, hogy mit lásson a testületben és hogy mivé építhetné ki ezt az intézményt. Az anyagellátás dolgában máris afféle kényszerszövetkezet lettünk. S mert ez maga is a szervezés, a rend eredménye, azt a tényt is szükségszerűen fel kell ismernünk, hogy az igazságos és a közérdekre hallgató erkölcsi és gazdasági kooperációk színhelyévé kell alakulnia az Ipartestületnek. Az ipar tevékenységének két fő tényezője van: az anyag és a szakszerű munka. Az anyagellátás tanulságai már világosan mutatják a békegazdálkodás mélységes hibáit és a kiegyenlítés szükségességét. Most már csak azt kell a tőkeszegény kisiparnak megértenie, hogy a munkában való szövetkezés az egyetlen út és lehetőség, ami megóvhatja a tőkés termelésben való felmorzsolódástól. 1. Általános helyzet. Közgazdászok és politikusok, akiknek a lelkében az „ipar“ nagy és átfogó fogalom ugyan, de csak „szektor“ az“ egész nemzetgazdaságban, amikor kis- és kézművesiparosról beszélnek, még az errefelé áramló optimizmusukból is kiérezhető hogy az alanyi és tárgyi adottságok egészen kedvező alakulása mellett is csak esetlegességnek látják a kis- és kézművesipar jövőjének kedvező kibontakozását. Egyébként az „ipar“, mint az egész nemzetgazdaság értékfelfokozója alatt szerintük általában a komolyabb tőkevállalkozáson alapuló gyárvagy nehézipar értendő, a kézművesipart pedig szeretik a csendes, békés idők vidéki szükségletének, a fokozottabb polgári igények kiszolgálójának tekinti. Mint ilyent könyvelheti el a kis- és kézművesipar az újabb idők megnyilvánuló megértését és elég gyakori buzdítását is. Most, hogy benne élünk egy totális háborús gazdálkodásban, élesen szemléltetve láthatjuk magunk előtt a közgazdászok és politikusok rideg osztályozásának a valószerűségét is. Amilyen mértékben eltávolodunk a békés életrendtől és egyéni szükségletekre is tekintő termeléstől, olyan mértékben tolódott át az ipari termelés, a háborús szükségleteknek megfelelően, a nehézipar felé. A kis- és kézművesipar ugyanis a polgári közfogyasztás kiszolgálója s miután háború idején ez a szükségleti terület csak másod-, vagy harmadrendű — mert mindenütt kell hogy megelőzzék a honvédségi és közületi szükségletek — így bármilyen erősen jelentkeznek is a magánszükségletek, ezek csak addig a mérékig elégíthetők ki, ameddig a mindig előlük járó sorsdöntő szükségletek — főként az anyaggazdálkodási érdekeket tekintve — megengedik. Az a pont ez, amelynél jelentésünk során akaratlanul is az ismétlések hibájába kell esnünk, de ha az egyetemesség prizmáján keresztül a saját szerény testületünk iparosságának az általános helyzetét kívánjuk leábrázolni, szükségszerűen szembe találjuk magunkat ezekkel a problémákkal többször is. Nem szabad azonban elmulasztanunk iparosságunk előtt ezen a helyen arra is rámuatni, hogyha egyre nyomasztóbbá válik is az anyaghiány, ez a körülmény nem százszázalékosan a háborús helyzet tehertétele. Van ebben jó része az egyes területeken ideges egyenetlenséggel jelentkező keresletnek, telük a normális fölé emelkedett munkaalkalomnak is. Gondolnunk kell arra is, hogy a háborús idők az emberek életében is felfokozott tempót diktálnak s volt idő — sajnos, elég sokáig elhúzódott idő — amikor nem az anyag, hanem a munkaalkalom hiánya volt a probléma. A tétlenség pedig az iparos részére még a szűkös életnél is nyomasztóbb. Nagy baj, hogy társadalmunk fegyelmezett magatartása tekintetében még sok a kívánnivaló. Egyik oldalon nem akar józan mérsékletet tartani szükségletei megállapításában, másrészt a szükségletek kielégítésében igen gyakran a törvényszegés határán jár. Ennek az eredménye, hogy a legjózanabb kormányintézkedések dacára is a drágaság egyre nő és ennek romboló hatása is a legegyszerűbb iparos rétegeken seper végig. A kisvállalkozók számítása egyre bizonytalanabbá válik, hiszen egész megélhetésük is nem az u. n. üzleti haszonra, hanem a