Polgári Fiú és Leányiskola, Kiskőrös, 1933
végzetünk. A lovagias és vendégszerető magyar fajta nem avatkozott az idegen telepesek életébe, ugyannyira, hogy ezek évszázadok múltán is megtartották nemzetiségi jellegüket. Szomszédaink önző és uszító politikája következtében Trianon kegyetlen békediktátuma, elszakította tőlünk azokat, akik ha talán nyelvben nem is, de lélekben közelebb álltak hozzánk, mint állítólagos testvéreikhez. A trianoni hiénák feneketlen éhségét nem csillapította a nekik juttatott konc, most már fajtestvéreiken kívül tősgyökeres magyar véreinkre, kultúránkra is kivetették hálójukat. Ha elgondoljuk, hogy a törökverő Hunyadi Jánost, az igazságos Mátyás királyt, a nagy fejedelmet Bethlen Gábort, az „Ember tragédiája“ íróját Madáchot, a vörössipkások rácpusztító vezérét Damjanicsot, a magyarok szent Ágostonát Prohászkát és még száz és száz mást, nagy magyart, népünk dicső fiát akarnak elrabolni az idegen név örve alatt, szégyen marcangolja lelkünket és ökölbe szorul kezünk. Eddig és ide jutottunk mi, a tragédiákra született nemzet. A múltunkért és tragédiánkért nem vagyunk felelősek. „A múlt elesett hatalmunkból csak a jövendőnek vagyunk urai — de folytatja kinyilatkoztatásszerü igéit a legnagyobb magyar — ne bajlódjunk hiábavaló reminiscenciákkal, de bírjuk inkább elszánt hazafiságunk s hiv egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb virradásra.“ Ezekben a szavakban az utat jelöli ki az, akinek életét, agyát és lényének egész tartalmát felégette a haza iránti izzó szeretet. Vezetőink ma megértették Széchenyi elgondolását, minden törekvésük cselekedeteikben, szavaikban kifejezésre juttatni a nemzeti öszszefogás gondolatát. E gondolat megvalósítása a mi megcsonkítottságunkban feltétlenül szükséges tartalom, mert ehhez ma nemzeti létünk van kötve. A nemzetfenntartó egységnek minden polgár lelkében munkálkodni kell és minden gondolatát, cselekvését irányítani. A nemzeti egység ma többet kíván tőlünk, mint bármikor, nem elégszik meg lelkünk tartalmával, hanem megköveteli, hogy külsőnk, beszédünk és nevünk is magyar legyen. Magyarságunkat és hovatartozásunkat necsak önmagunk érezzük, hanem minden megnyilatkozásunk arról beszéljen. A lekicsinyelt és kigúnyolt külsőség is, — mint látjuk az elmondottakból — néha embermilliókat dob a kárhozatba. Nem szégyeljük, hogy sehol a világon nincs még egy nemzet, amelynek tagjai oly nagy számban viselnek szedett-vedett idegen hangzású neveket, mint ebben az agyon sanyargatott, csonka országban? Nekünk már nem szabad patópáloskodni és most, amikor a kormány nyújt segítő kezet, akkor önmagunkkal és utódainkkal szemben kötelességünk megragadni és nem áltatni magunkat esetleges semmitsem jelentő tradíciókkal. A név, az egyén kizárólagos tulajdona és azt megbecsültté mindenki önmaga teheti. Nem szükséges múlt, sem tra-