A Csonkamagyarország, 1942. július-szeptember (10. évfolyam, 27-39. szám)

1942-07-05 / 27. szám

­iskunttlesytiaza, 1842 július 5. ARA 10 FILLER X. «utoljám 27. szám A KISKUNFÉLEGYHÁZI FÜGGETLEN KISGAZDA*, FÖLDMUNKÁS* ÉS POLGÁRI AGRÁRPÁRT HIVATALOS LAPJA Szerkesztőség és kiadóhivatal: III., kerület Forgách ucca Megjelenik minden héten vasárnap Felelős szerkesztő és kiadó: DR. HORVÁTH ZOLTÁN Előfizetési díjak: Egész évre 500 pengő, félévre 2­50 pengő, negyedévre 230 pengő Tehetségkutatás (Egy kételkedő megjegyzései) Írta: BÁLLA ANTAL A sportőrület és a testkultusz ko­rában végre odáig jutottunk, hogy már a hivatalos körök is kezdenek foglal­kozni a tehetséges parasztgyermekek kiválasztásával és iskoláztatásával. A terv örvendetes, szép és helyes, bár meggyőződésünk, hogy nem sok jövő­vel kecsegtet. Mi indíthatta az eszme apostolait arra, hogy a tehetséges gyermekek kivál­­ogatását követeljék? Talán korunknak egyik legszomorúbb tünete: az embe­riség eltömegesedése. Rettentően sok az egyformán gondolkodó, vagy ami mág rosszabb, gondolkodni egyáltalán nem tudó „szabványosított“ (strandizált) ember. Valahogy érezzük a szükségét annak, hogy a társadalom nem nélkü­lözheti a szellemi magasabbrendűséget. A magyar közoktatásügy vezetőire nem panaszkodhatunk. Klebelsberg Kunó gróf, a Bethlen-kormány buzgó kultusz­­minisztere, megszervezte a külföldi ma­gyar intézeteket és ösztöndíjasok százait küldték ki azóta államköltségen Német­országba, Franciaországba, Angliába, Olaszországba. Klebelsberg elmondotta annak idején e sorok írójának, hogy egy szellemi elitet akar nevelni, kiváló, képzett, világlátott embereket, hogy azok jussanak majd idehaza a vezető állásokba. Ezeket a Klebelsberg-féle intéze­teket az újságírók gúnyosan „kano­­leumoknak“ keresztelték el és nem fűztek valami vérmes reményeket hoz­zájuk. Valóban, az állam költségén ki­küldött fiatalemberek közül nagyon ke­vés kiváló tudós akadt. Egy fiatalember például elvégezte az egyik angol egye­temet s ott doktori diplomát szerzett. De nemsokára hazajövetele után itt Budapesten az egyesített bírói és ügy­védi vizsgán csúfosan megbukott. Szor­galmas, úgynevezett stréber ifjú volt, aki itthon megtévesztette tanárait. Ezen­kívül összeköttetései is lehettek a magas közoktatásügyi minisztériummal. Kint az angol tanárok pedig határtalan szor­galmát és erőfeszítését akarták megju­talmazni azzal, hogy megadták neki a különben nem egykönnyen elérhető doktori titulust. A Klebelsberg-féle intéz­ményekkel szemben mindenesetre teljes joggal felvethetjük azt a kérdést, hogy váljon a közadókból származó állami ösztöndíjak, amelyek azóta sokezer pen­gőre rúgnak, kifizetődtek-e? Az első és legsúlyosabb aggodal­munk az, hogy lehetetlenség a tehet­séges embereket tenyészteni. A nagy tehetségek vagy zsenik áttörve minden akadályt, úgyis mindenképpen kiválnak. Arany János szerény viszonyok között élő parasztszülőknek volt a gyer­meke. És talán ő eddig a legnagyobb kultúrájú magyar ember, nem is­ szólva költői tehetségéről. De sorolhatnánk fel nagyon sok példát. Lincoln az Egye­sült Államok egyik legnagyobb állam­­férfia, mint favágó és mint hajósinas kezdte meg életpályáját. Edison az emberiség legnagyobb feltalálója, újság­­árus ,gyerek volt. Franklin Benjámin, a nagy tudós és államférfi, mint nyom­dászinas kezdte. Cobden, a XIX. szá­zad egyik legnagyobb gazdasági poli­tikusa, tizenháromesztendős korában még a devonshirei herceg birtokait őrizte. Ha a társadalmi környezet vagy a rossz közszellem nem akadályozza meg a parasztzsenik, vagy nagy tehet­ségek érvényesülését, azok, szerintünk, feltétlenül kiválnak és magasba törnek. Éppen ezért kérdés, vajjon a tehetsé­gek mesterséges tenyésztésének van-e értelme? Az elmúlt két évszázad tapasz­talatai figyelemre méltó tanulságokat mutatnak. Az európai emberiség leg­nagyobb tehetségeit, legeredetibb szel­lemeit, feltalálóit, gondolkodóit, íróit a XVIII. század adta. Egy században szü­lettek: Kant, Goethe, Montesquieu, Voltaire, Rousseau, Napoleon, Smith Ádám, hogy többet ne említsünk. Ez a század találta fel a gőzgépet, fedezte fel a villamosságot, alapította meg a tudományos kémiát, élettant, stb. A tehetségekben oly csodálatosan gazdag század végén Európa lakossága mindössze 180 milliót tett ki; ma 450 millió. Azóta elterjedt az írás-olvasás­­tudás; csaknem mindenkinek alkalma van a tanulásra; a rendiség megszűnt és minden, pálya mindenki számára nyitva áll. És a következő század még­sem termelt megközelítőleg sem annyi nagy tehetséget, mint a megelőző XVIII. Úgy látszik az isteni Gondviselés nem tűri meg azt, hogy emberek avatatlan kézzel belenyúljanak az ő titkaiba és kicsikarják az ő adományait. Nem állítjuk a világért sem azt, hogy a gyermekkorban a tehetségek nem nyilvánulnak meg, ám de nem mindig. Gyakran megtörténik, hogy különös képességeket el nem áruló gyermekekből kiváló emberek lesznek, de gyakoribb eset az, hogy a tehetsé­ges gyermekek elposványosodnak. Erre a fontos jelenségre Schopenhauer, a nagy német bölcselő hívja fel egyik elmélkedésében a figyelmet. Tehetséges ember az, akinél a gyermekkor gyors felfogó és feldolgozó képessége a fel­nőtt korban is megmarad. Csakhogy ez legtöbb embernél nem marad meg. Az elme később, húsz éves kor után elveszti felfogó erejét, az emlékezet meggyengül s az úgynevezett tanult emberek nagy tömegei azokkal a frá­zisokkal évtek élnek át az életen, ame­lyeket gyermek- és fiatalkorban a fejükbe szedtek. Új benyomásokra, új összeté­telre, vagy a tanult dolognak eredeti feldolgozására már többé nem képesek. Az eszesnek, és sokszor nagyon tehet­ségesnek látszó gyermekekből és fiatal­emberekből meglett korukra tizenhá­­rompróbás filiszterek lesznek. Nagy Miklós, ki maga is kiváló pedagógus, „Tehetségkutatás-tehetség­mentés“ címen szép és értékes cikket írt a Független Magyar Újság­ba. Ag­godalmait az utolsó betűig aláírjuk. Az ő fejtegetéseit megtoldhatjuk még azzal, hogy a tehetséges gyermekek kiválasz­tásához igen jó, igen értelmes peda­gógusok, lelkiismeretes tanítók kellenek. Aki gyermekek nevelésével foglalkozott, tudja, milyen nehéz a gyermek képes­ségeinek kipuhatolása. Egy sablonos vizsga, vagy bizottság nem tud arról dönteni, várjon a gyermekek tehetsé­gesek-e. Akadnak vizsgaiszonyba szen­vedő gyermekek és ismeretlen bizottság előtt bennük vész minden tudomány. Az ügyesebbek, bátrabbak, de kevésbbé tehetségesek esetleg jól kivágják ma­gukat. Azt a mesterkélt eljárást, amit a kultuszminiszter tervez, teljesen rossz­nak és elhibázottnak tartjuk. Az a gondolat, hogy neveljünk egy paraszt származású értelmiséget, helyeselhető s ez a „tehetségmentés“ mellett az egyetlen komoly érv. A te­hetséges parasztgyermekek kiválogatá­sának gondolatát ezért nem utasítjuk el, de viszont nem hihetjük, hogy úgy, amint a kultuszminiszter tervezi, valaha is nemzeti életünk védőbástyája épül­ne ki ebből az úgynevezett tehetség­­mentő munkából.

Next