Együttműködés, 1982 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1982-01-01 / 1. szám

•• Önmagunknak bizonyítunk­­ Aligha akad olyan ember, aki ne vezetett volna naplót gyerekkorában. Beleírta a tit­kos, rejtett gondolatokat, az első szerelem élményeit. A féltve őrzött kis könyvbe be­lekerültek a napi események, örömök, bánatok. Napjainkban is íródnak naplók. Nemcsak „tinik”, fel­nőtt emberek is rögzítik napi örömeiket, gondjaikat. De eze­ket a naplókat nem rejtik el. Nincs bennük titok. Sőt, sok­szor még az sem kerül lapja­ikra, ami pedig oda kívánkoz­na. . ti Vannak brigádok, amelyek­nek tagjai papírdarabokra, cetlikre jegyzik fel mindazt, aminek a naplóban lenne a helye, így a napló üresen marad mindaddig, amíg el nem érkezik az értékelés ide­je. Minden brigádtag tudja, hogy ez mit jelent: ilyenkor még a brigádnaplót is megné­zik azok, akik azelőtt még a brigád felé se néztek... Tény, ami tény: a brigádnapló ez esetben nem tanúsíthatja, mennyire szocialista az illető brigád, hiszen — mint már említettük — a napló üres. Jó néhány brigád „füzetké­jében” viszont nehéz lenne üres helyet találni. Gyöngy­­betűkkel írt sorok tanúskod­nak a brigádélet valamennyi eseményéről: a termelési si­kerekről, a kulturális vállalá­sok teljesítéséről. A mozi-, színház-, tárlat- stb. jegyek gondosan, szépen beragasztva bizonyítják: ez­ek a brigádok nemcsak a termelésből vették ki derekasan a részüket: ta­nulnak, művelődnek is. A baj csak akkor kezdődik, ha a sokféle jegy láttán vala­ki megkérdezi a brigád tag­jaitól: mely darabokat, filme­ket látták, mi a véleményük az előadókról, a­z alkotókról? Bizony jobb, ha a válaszokat nem írják a brigádnapló lap­jaira. Mert előfordul, hogy a naplóba nagy műgonddal be­ragasztott jegyek sohasem lát­tak jegyszedőt, tulajdonosaik pedig színházi előadást... Szerencsére nem ez az álta­lános. A különböző díszítő elemeik, jegyek nélkül is lehet tartalmas egy brigádnapló. A minap egy beszélgetésnek vol­tam fültanúja. Kis csoport várt a megállóban egy távol­sági buszra, a munkaidő utá­ni csúcsforgalomban. Valószí­nűleg egy közeli gyár dolgo­zói lehettek s úgy tűnt, más­más brigád tagjaiból verődtek össze. Beszélgettek erről, ar­ról, szóba került a brigádnap­ló is. Szavaikból kiderült: egyik-másik naplóba a brigád vállalásai, feladatai, azok tel­jesítésének eredményei talál­hatók. Emellett feltüntetik a hibákat is. Indokolják, hogy mit, miért nem tudnak vég­hezvinni. A s­apló említést tesz közös élményekről is, de csak pár mondat erejéig. A brigád számára nem a forma­ságok a fontosak. „Mi önma­gunknak bizonyítunk” — mondta határozottan egy fia­tal lány, mintegy véget vetve a beszélgetésnek. A brigádnapló alapján időn­ként értékelik a brigádokat. De az értékelők elé nem min­dig a valóságos kép kerül. Ta­lán, ha ők is megértenék a forma és a tartalom viszonyát , a brigádnapló reálisabb segítséget nyújthatna a bri­gád megítéléséhez. Hát még, ha időnként se­gítséget is adnának ahhoz, ho­gyan kell vezetni... Szatmári Judit Találj a tízesbe! Talán nem sokan tudják, hogy 1981 tavasza óta buda­pesti gyárunkban MHSZ lö­vészklub működik. A lőpál­yát KISZ-esek, MHSZ-tagok és szocialista brigádok társadal­mi munkában építették, alakí­tották ki egy eddig kihaszná­latlan pincerészből. Ezután már természetes volt, hogy a KISZ-bizottság ver­senyt hirdetett, tagjai mérjék össze tudásukat, ügyességüket. Először alapszervezeteken be­lül indult a verseny. Volt olyan fiatal, aki életében elő­ször fogott kezébe, puskát. A szabályokat, a fegyver keze­lését Varga László, az MHSZ helyi klubvezetője türelemmel magyarázta az újoncoknak. Szabályos lőlapokra, 10 méter távolságra kellett lőni légpus­kával. A 10 méter nagyon kis tá­volság, de beletalálni egy ak­kora körbe, mint egy kétfillé­­res, ráadásul a közepébe, nem könnyű feladat! És mégis so­kaknak sikerült! Ez a játék, mert tulajdonképpen játéknak indult, nagy sikert aratott fia­taljaink között. A KISZ-esek elhatározták, versenyezzenek tovább az alapszervezetek leg­jobbjai egymással. A verseny ugyanolyan jó­kedvvel és lelkesedéssel foly­tatódott. Egy fiatal mama me­sélte: otthon nagyot nőtt a te­kintélye fiai előtt, amikor megmutatta lőlapjá­n a tízes találatot. S hogy nemcsak a KISZ- esek élvezték a vetélkedést, hanem a lőpálya kialakításá­ban segédkező szocialistabri­­gád-tagok is — erről előző számunkban már beszámol­tunk. P. M. 2 EGYÜTTMŰKÖDÉS Kiskunfélegyháza Együtt nyugdíjasainkkal A szakszervezeti bizottság­tól azt a számomra kedves feladatot kaptam, hogy segít­­kezzem a nyugdíjasaink éven­te „megrendezett” fogadásá­nál, megvendégelésénél. Elnézem most a találkozás örömétől, egymás látásától szinte megfiatalodó arcukat, de azt is észreveszem, hogy egynémelyik lépése a tavalyi találkozás óta bizonytalanabbá vált. Nézem kedves öregjeinket és elgondolkodom. Bizony, még nem is olyan régen ke­resni kellett a nyugdíjas ál­lást protekcióval, hízott liba, sonka „közbenjárásával”. Ma keresni kell a nem nyugdíjas munkakört. Kevés van ilyen (alkalmi munkás, maszek se­gédmunkás). Hivatalosan szólva: ma Kis­kunfélegyházán 214 nyugdíjas szerepel a nyilvántartásban. De ez nemcsak papíron van meg, mint valami szokásos, statisztikai adat , hanem élő kapcsolatot alakítottunk ki nyugdíjasainkkal. Ez sokféle módon és formában megnyil­vánul. A minden évben a már szinte ünneppé váló találko­zón túl — a közös kirándulá­sok, üdültetés, segélyezés, köz­vetlen segítségnyújtás,­­jogse­gélyszolgálat, nyugdíjasok klubja stb. — mind mind megannyi olyan mozzanat, amivel segíteni akarunk és segítünk is a valamikor, nem is olyan régen értünk és ve­lünk dolgozóknak. A legutóbbi példa: a Né­meth Marika-estre is kihoz­tuk a jelentkező nyugdíjaso­kat gyárunkba. Gépkocsi ilyenkor van, a szállítási osz­tály ezt biztosítja. A buszvezetőtől kezdve a nyugdíjas-ügyintézőig és a KISZ-ügyeletesig mindenki udvarias, előzékeny és türel­mes. Mert ez utóbbi is kell mind a két fél részéről, hi­szen többen, különféle kérdé­sekkel keresik meg a gond­jaikkal foglalkozó munkatár­sakat. „Nekem Cserkeszőlőre beutaló kellene.” Jön a szíves útbaigazítás: „Tíz forint egy napra, mikor lenne esedékes?” Humanitás, emberszeretet jel­lemzi ezeket a nyugdíjasaink­kal foglalkozó munkatársain­kat. A portás mosolyog rájuk. „Tessék bemenni, Józsi bá­csi.” A legutóbbi, a novemberben tartott vállalati nyugdíjas-ta­lálkozón a vezérigazgató és a vszb titkára mondott kedves köszöntőt. S hogy ne csak „igével éljen” az ember: az ebéd finom, a sör hűtött. A­­konyhavezető és munkatársai örülnek, hogy ízlik az ebéd. Ez az ő sikerélményük. Kis dolgok, nagy örömök ezek Kedves KISZ-es lányok tálal­ják fel az ebédet. Ismerve nyugdíjasaink élet­­körülményeit — és megkülön­böztetve kis és nagy gondjai­kat — ez alkalommal is nagy többségük soron kívüli segélyt kapott. Ebéd után vidám tetejére mindenfelé. Itt a pártbizott­ság titkára, ott a ve­zérigazga­­tó, amott a vszb titkára lát­ható egy-egy csoportban. Haza is a busszal mennek. A buszvezető pontos, türelmes és kedves. Igen, ő is nyugdí­jas lesz egyszer. Mint az em­berek többsége. Fekete Ferenc Tériké „elfutó” napjai Frissen, csinosan, mint min­dig. Bizonyára ez volt a be­nyomásuk az EG 1981. no­vember 7-i ünnepségén részt­vevőknek, amikor Déri József­­né, Tériké, a szakszervezeti bizottság politikai munkatársa átvette a kiváló dolgozói ok­levelet, immár a harmadikat, korábbi SZOT-oklevele mellé. És nagyon megérdemli — bi­zonyára ezt is hozzátették gondolatban. Ha valakiről elmondható, hogy közismert ember — Dé­riné, Tériké az. Talán nincs is senki a gyárban, aki ne ismerné barátságos mosolyát, jóindulatát, szolgálat- és segí­tőkészségét. És őszinteségét: ha teljesíthetetlen kívánsá­gokkal — ilyen is van! — ke­resik meg a szakszervezeti bi­zottságot, nem kelt oktalan reményeket. Azt mondja: ez nem megy. Keressünk más megoldást. Vagy sokoldalúsá­gát, ügyeket intéz, az írógép­hez fordul, telefonon ad fel­világosítást, tárgyal, beszélget, meghallgat — néha ez is na­gyon jólesik! —, megmondja, hogyan tovább, ha nem ide tartozik a dolog; öt, üresnek látszó percben iratokat ren­dez, szortíroz. Néha fölvető­dik az emberben: hogyan le­het ennyi mindent figyelme­sen, jól, koncentráltan és gyorsan csinálni? Pedig ez csak a „felszíne” az egésznek. Munkája tartal­mas és sokrétű. Mindent csi­nál — mondja róla Manhertz János, az tiszk titkára. Igen megbízhatóan, felelősséggel és kötelességtudóan. Mindent csinál? Néha ez okozza a félreértéseket. So­kan azt hiszik, Terike titkár­nő. Nem tudják, valójában mi a dolga, és a szívesen vál­lalt egyéb feladatokat — amik nem tartoznának a munkakö­réhez — vélik a „főhivatásá­nak”. (Tényleg csak zárójel­ben: Tériké nem nézi le, nem becsüli le a titkárnői mun­kakört. De azt mondja: disz­­tingváljunk. A tény az, hogy politikai munkatárs vagyok a szakszervezeti bizottságon és nem titkárnő. Igaza van!) Nézzük tehát: mi a felada­ta? Gyakorlatilag minden munkában segíti, adott hely­zetben tehermentesíti az oszk titkárát. A munkaköre önálló. Megszervezi a különféle szak­­szervezeti rendezvényeket — a meghívó szövegét csak el kell neki néhány adattal mon­dani, megírja, továbbítja azt az illetékesekhez. Termet, he­lyiséget biztosít. A különféle előzetes, írásos anyagokat (a tanácskozásokhoz) eljuttatja a tisztségviselőknek, szétoszt­ja az újságokat, a Vasast és az Együttműködést; önállóan intézi a dolgozók utazási ked­vezményeit; elkészíti a testü­leti ülések jegyzőkönyveit. A Vasas Szakszervezet által ki­adott irattározási szempontok szerint osztályozza a­z ügyira­tokat. Postát bont; a felmerü­lő ügyek nagy részét, a leve­lekre válaszolás többségét sa­ját hatáskörében elintézi, né­ha csak aláírásra megy a tit­kárhoz, aki az idejének nagy részét más, fontos teendőkre fordíthatja ezáltal. Például: csak azokat az ügyeket veszi kézbe, amelyek „felsőbb” szin­tű egyeztetéssel oldhatók meg. És nagyon sokat segít Tériké a­kkor is, amikor Manhertz Jánost a hivatása vidékre szó­lítja, a szerelési munkahelyek­re megy, vagy bármilyen ok­ból távol van. Akkor Tériké — „a szakszervezet nem áll­hat meg” — a teendőkből so­kat önállóan elintéz. Jó értékítélete van, nagy helyismerete és emberismere­te, jó a kapcsolata mindenki­vel, az ügyes-bajos dolgokat türelemmel és eredményesen intézi — mondja Terikéről a „főnök”. Ennél többet, egy ilyen fontos, főleg az érdek­­védelemmel kapcsolatos mun­kakörben, talán nem is lehet­ne mondani munkájának elis­merésére. Ki hinné, hogy már tizenöt éve dolgozik a gyárban? Kö­zépfokú végzettsége van, a Kőolaj- és Gázipari Tröszttől került az EG-be, a munkaügyi osztályra. Különböző be­osztásokban — termelési és mu­nkaversen­y-felelősként is — dolgozott évekig.­­Három éve dolgozik a szakszervezeti bi­zottságon. Innen tehát a sok tapasztalat, emberismeret. — Itt nagyon sok az azon­nal megoldandó, az előre nem látható feladat — tájékoztat gyakorlati munkájáról. — Mikor reggel bejövök, még nem tudom pontosan a napi beosztást, hiszen annyi min­den történhet. Hozzáfogok va­lamihez, jön valaki, elpana­szol valamit, na, akkor azt próbálom elintézni. A lényeg: amit lehet, meg kell oldani. Még azt is néha, ami nem a mi feladatunk. Az emberek bíznak bennünk — értük va­gyunk, kötelességünk segíteni, ahol csak lehet.­­Állandóan emberekkel kell bánni. Ha néha fárasztó is, azért vállal­tam ezt a munkát, mert sze­retem. Még akkor is, ha időn­ként nincs látszata. Mert ilyen ennek a munkának a termé­szete. Egyszer kérte, a Man­hertz elvtárs, írjam le, mit is csinálok, össze próbáltam szedni — végül magam sem hittem el, mennyi mindent végzek naponta. Óriási a for­galom — és óriási a bizalom. — A dolgozók nem szeret­nek várni — folytatja —, és igazuk van. Nem az a cél, ho°v az ügyek intézésével ér­tékes munkaidő menjen el. Mihamarabb a végére kell járni. Vagy például az érte­kezletek. Úgy igyekszem in­tézni, hogy minél kevesebb idő menjen el ilyesmire, hogy ne rángassuk fölöslegesen az aktivistákat. Velük is jó a munkakapcso­lata. Akkor érezte ezt először, amikor egyszer megtört a jég. Nem azt kérdezte valaki, hogy „mikor jön be a Manhertz elvtárs”, hanem leült és el­mondta a búbánatát... Mert azért, hiába volt Teriké ter­melési és munkaverseny-fele­­lős évekig, neki is bele kellett jönnie az újabb témákba, meg kellett szoknia, az újabb mun­kakört. Beszélgetnénk még sokáig — éppen arról van szó, hogy Csepelről jár b­e, egy-egy órát utazik oda-vissza, és az utolsó éves óvodás kisfiával nagy izgalommal készülnek az isk­olára —, amikor egyszerre hárman is benyitnak ... Nem az a lényeg, hogy mi az a munka, hanem az, hogy meg­legyen, így búcsúzik. Juhász Erzsébet Örményesi kép: Polgár Sándor kiváló dolgozó az olajégő­­műhelyből

Next