Félegyháza és Vidéke, 1887. július-december (1. évfolyam, 27-52. szám)

1887-07-03 / 27. szám

I. évfolyam.2­7. szolonc.­Félegyháza, 1887. julius 3. Előfizetési ár: Egész évre 4 frt. Félévre ...... 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egyes szám : 10 kr. Megjelenik minden vasárnap.FELEGYHAZA ÉS VIDÉKE Politikai, közgazdasági és társadalmi hetilap. Felelős szerkesztő: TDx. ZETsizjelssts I2I.,K­jn.ávi-Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV. tized, 1492-ik szám, hová a lap úgy szellemi, mint anyagi részét érintő minden közlemény küldendő. Hirdetések díjszabály szerint. Felkérjük mindazon t. előfizetőinket, kik az előfizetési pénzekkel még netán hát­ralékban lennének, szíveskedjenek ezt la­punk szerkesztőségéhez eljuttatni, nehogy az uj évnegyed elején a lap szétküldésében fennakadás történjék. Félegyháza, 1887. július 1. Idejét múlta bár a korteskedések és választások elmúltával azokra visszapillan­tást vetni, ki is fejtettük annak idején nézeteinket az okokra vonatkozólag, me­lyek nálunk a szabadelvű párt s ezzel az értelmiség és birtokos közönség zászlóját elbuktatták, és mégis foglalkozni akarunk azokkal még e sorokban, mert hiszen úgy gondoljuk, hogy a bukott párt — s lapunk olvasó közönsége — egyenlően érez velünk akkor, midőn mi ehhez a szomorú uj gondolathoz szokni akarunk s nem tér a felett oly könnyen napi­rendre, hogy sorainkat unalmasaknak ta­lálhatná. Nem szólnak ugyan válaszként so­raink az „utolsó szó“-ra, mert hiszen olyan firmának, aki oly kenetteljesen ri­­pők hangon tud bölcselkedni, lapunk tisztessége nem engedi, hogy válaszol­junk. Arra azt hiszszük, találó lehet az a hasonlat, nem ugyan az ind vegéről, ha­nem az itas emberről, kit haladó útjá-1. . _.v „ n i 1 . 1 ucxii vCicAUilCL lVclJJOLl tiOniOIlUOL akart megharapni, ő eléje állt, bottal védte magát, s erre a komondor el­kezdett­­ beszélni, természetesen az ő hangján. Azt mondottuk a múltkor, hogy a mi követválasztásunk szomorú emlék az intelligencziának és tehetős gazdaközön­ségnek az ő néppel való küzdelmére.­­ Hát hiszen aki azt a választási küzdel­met látta, aki annál a szavazó urnánál bármily minőségben működött, aki a két tábort csak futólagosan is megszemlélte, , annak e mondásunkat bizonyítani nem kell. Félegyháza tisztes elemeinek legna­gyobb része velünk volt, s e tisztes ele­mek közül csak elenyészően csekély rész volt a másik táborban. Tessék megnézni a szavazó lajstro­mot, minden szavazó polgárnak meg van ott a neve jelölve, megnézheti azt bárki bármikor is És ennek az elemnek értelmi súlyán fölül vagyoni súlya is nem akkora, mint a másiké. Ezt ismét nem kell annak bizonyítani, akinek a félegy­házi birtokviszonyokról csak homályos sejtelme is van, aki azoknak csak az alfáját is ismeri, aki valaha a B. tabel­lába, s az adókönyvekbe beletekintett. Azt lehet mondani minden túlzás nélkül, hogy a félegyházi szabadelvű­ párt s an­nak 519 leszavazott tagja legalább is húszszor annyira van érintve minden vagyoni kérdésben, mint az ellentábor, és tény maradván az, hogy a vagyont és az értelmet a politikai józanságtól elkülöníteni nem lehet, tény az is, hogy Félegyházán ezúttal is az az elem válasz­tott, mely se vagyona, se értelménél fogva nem volt illetékes választani, s tény az is, hogy mikor ez az elem a függetlenség zászlaját tűzte ki, akkor csak saját függőségét akarta szemérmete­t­len módon elleplezni. És nézzük meg milyenek voltak azok a kortesfegyverek, melyek hatása alatt az a szegény nép, melyet hiszé­kenységéért csak sajnálni lehet — le­szavazott. Egyik szerény vezérférfia an­nak a pártnak a rostrumról kiabált a népnek az urak ellen és számtalanszor hallottuk olyanoktól, kik nem hittek a feltálalt maszlag egészséges voltában, hogy ilyeténképen korteskedtek : „Ne tegyétek azt édes barátaim, azért se szavazzatok oda, hisz látjátok, hogy az urak akarják. Mert hisz ezek az urak a ti zsíro­tokon híztak meg, s abból akarják nyo­morult életüket tengetni, hogy titeket el­nyomjanak. “ Oh, mennyien szedték be ezt a maszlagot. Oh, mennyire hitt a nép ez ámító szavaknak, mennyire tisztába jött azzal, hogy az úri­emberek neki a leg­veszedelmesebb ellenségei. Mily erősen, mily tömör sorokban állt az ellenpárt zászlója alá! Szomorú arra még rágon­dolni is. Fájdalom, népünk szive már nem volt érintetlen s nem volt romlatlan, ne csodálkozzunk tehát ró­la, ha az ámító szavaknak oly könnyen hitelt adott. Régi idők rész emlékei azok. Félegyháza vá­ros birtoklási viszonyaiból a birtokos közönségnek a birtoktalannal, a redemp­­tusnak az irredemptussal való szembe­állításából kifolyók. Ez a harcz régóta folyik már változó szerencsével. „Tompa, csorba már-már a kard, De a láncz is szakadoz.“ Talán valahára vége lesz ennek is. Újabb időkben, mikor ez a harcz szokat­lan vehemencziával felújíttatott, meg jön kovácsolva vele a fegyver is. „Az urak akarnak nektek szegény nép, neked , meny város semmit is .'Hi, pedig hát, az a vagyon a tied, te annak oly jogos birtokosa vagy virtualiter, mint azok, kik in floribus élve a gyümölcsöket, a tied­nél gyengébb jogalapon szedik.“ Hinc­illae lacrimae. Ez volt a gyülölség magva a nép szivében, ez volt az első ámító szó, me­lyet tudjuk, és azok adtak ki s és azok hangoztattak, kik most a győzelmes tábor vezérférfiaiként szerepelnek. Az alap tehát meg volt vetve, a tűz csak hamuval volt egy kis időre betakarva, csak a hamut kellett arról eltisztitani s újra kitört az egész erejével. Ki itt a bűnös ? Ki szította az osz­­tályharczot, ki hintette a nép szivébe a gyűlölség magvát ? Már megfeleltünk rá. Menjünk tovább! Számtalanszor hal­lottuk, hogy azzal korteskedtek, hogy Bánhidy báró megválasztása esetén az 50 holdon aluli gazdának birtokát elveszik az urak, hogy azt a 40,000 frtot, melyet az urak költöttek el, dr. Holló Lajos kereste ki, nem is szólva arról, hogy a népnek boldogabb jövendőt ígértek, ami­kor majd adót és egyéb közterheket fizetni nem kell. Ezek voltak az ő tisztességes kor­tesfegyvereik! Természetes dolog, ezekkel szemközt el kellett némulni a tisztességes elemnek, mert hasonló fegyverekkel küz­deni tiltott a becsületérzete. Pedig hát tekintsünk csak egy kissé vissza arra a tavaly nyári úgynevezett „kulturharcz“-ra. Emlékeznek még arra olvasóink, az akkor még beczézett „Fél­egyházi Hírlap“ hasábjairól, hogy ott az állíttatott, miszerint nálunk a közügyek nem tárgyaltatnak pártszempontoktól men­ten, és hogy az intelligenc­ia és annak vezetői a haladás­nak nem komoly barátai. Ez volt aztán az ok, mely dr. Holló Lajost a mi keblünkről leszakította és átvitte abba a táborba, hol szerinte az emberek a haladás komoly barátai, hol egészséges és pezsgő pártélet folyik, akik közt küz­deni, akikkel együtt harczolni neki annyira büszkeségét képezte. És miért történt mindez. Azért, mert az általa s néhány barátja által tagadhatatlanul sok gonddal készített tanügyi elaborátumot, a város közgyű­elfogott a szívdobogás, amikor megláttam, v­olt, de a nagymama nem méltányolta. Nem gondolt ön arra, hogy a nagymamák nem szoktak aludni ? És azt is rosszul cselekedte, hogy a helyi lapban mindig Margitról írt verset, elbeszélést és szótalányt. Az utóbbi időben a nagymama mindig szótalányokat fejtegetett s e közben gyanúsan forgatta a szemeit. Nem gondolt ön arra, hogy a nagymamák örökké gyanakszanak ? Hát mikor sétálni mentem a nagyma­mával, mért járt ön mindig a sarkunkban ? S amikor rózsám kiesett a hajamból, miért kapta oly mohón föl s miért csókolta ott meg a nagymama előtt? S a minap a sétá­nyon, mikor az a két részeg mesterlegény sértegetni kezdett minket, önnek persze azonnal közbe kellett lépni s magát miat­tunk megveretni ? Nem volt óvatos. Pedig láthatta, hogy velem van mindig a nagymama ! Tudja, mi az : a nagymama! Végre ma bekövetkezett az, amitől féltem. A nagymama megtudta, hogy sze­retjük egymást. Az ön levelei árultak el. Tudja-e, hova rejtettem a leveleket ? Ön ki fog nevetni. A nagy szalmakalap bélésébe, így mindig magammal hordtam őket s titkosan mosolyogtam, mikor hazaérve, ruhám zsebeit kiforgatva, fiókjaimat össze­­zárva találtam. Tudtam, hogy a nagymama tette ezt, mert egyszer észre vettem félálom­ban, hogy az aznap levetett ruhám zsebeit motozza. Lássa az ön eszélytelen maga viselete ennyire fölébresztette gyanúját. Óh az áldott, jó, nagy szalmakalap! Higgye el, hallatlan rosszul állott nekem, olyan voltam benne mint egy drótos tót,­­ és mégis mindig azt hordtam. Szerelmün­kért kész szívvel voltam csúnya. Ah, és ma reggel, mikor a nagymamával hazafelé jöttem, egy galád szélroham lekapta fejemről a kalapot. Majd meghaltam ijed­temben. — Nagymama a kalap ! kiáltottam kétségbeesve. Végem van! A nagymama rám szegezte gyanakvó: B EJ T E O­ ZE 3­ T­ Itt kínlódom a kórágyon Szemem lezárja lázas álom, Lelkem elszáll egy szebb világba, S a boldogság honát bejárja. Álmodom . . . mintha ifjak, vének A temetésemre jönnének, S a gyászoló, néma csoportban Halovány arczczal ő is ott van. Oly szivrehatót senki sem láthat, Midőn két szeme könybe lábbad, Oh, a kín lelkemet hadd tépje, vágja, Hisz igy is meg van boldogsága. D. P. Irén.__________ 3xzEils.or a­ psztsaszisus . . . Mikor a pataknak Megáradt a habja, Békében a part se, A zsilip se tartja. Kiönt a mederből, Mezőn, rónán által, S összecsókolózik a szép délibábbal. Megáradt a szivem, Tele van bánattal, Ki-kiönt belőle Egy-egy bánatos dal. S messze röpül hozzád Szép virágos tájba, Oh, miért is vagy te Lelkem délibábja. -A­ nagy m­a, m. a.*) Irta : SEBOID ZiSIC3-n^OiTI3. Margit 13 éves. Kedves Béla! A spajzban irom eze­ket a sorokat, egy nagy zsíros döbönön. Oh Béla, könyeim folynak erre a döbönre! A papiros már most is tele van könynyel és sirfoltokkal, láthatja. Kilencz üveg befőtt és három üveg savanyított ugorka tanú boldogtalanságomnak a jó Istenen kívül. A nagymama ... Oh Béla, van-e ön­nek is nagymamája ? Istenem, én azt hi­szem, hogy te a nagymamákat csak az em­berek boszantására teremtetted ! Kora reg­geltől késő estig csupa szekatúrákat kell az embernek kiállani. —­ Margit elkészítet­­ted-e a franczia leczkét ? Margit tessék ide ülni mellém és tízszer egymásután felol­vasni a „le petit agnau“ t, mert gorombás­­kodtál a kisasszonnyal (képzelje, mindössze csak azt tettem, hogy a zongoraóra alatt titokban leloptam a fejéről a fél ezopfot s a jó lélek igy ment a doktorékhoz zongorát ta­nítani.) Margit mars a konyhába burgonyát hámozni. Margit mama nem megysz sétálni, mert megint regényt olvastál. Margit, ha tüstént le nem veted a rózsaszínű ruhát, egy hétig mindig lencsét főzetünk ebédre (tudja, ezt én ki nem állom). Oh Béla, borzasztó az én sorsom a nagymama miatt. Egész nap a sarkamban van egy nagy pápaszemmel és egy nagy kék harisnyával, amit már száz esztendeje egyre köt. Oh, és hogy szemmel tart ! Mintha én egy zsivány lennék, pedig én csak egy boldogtalan fiatal leány vagyok. Hát ma! Ma tetőződött csak be a szerencsétlenségem igazán. Szörnyű dolgot követtek el velem. Képzelje, a nagymama megtudta, hogy mi levelezünk egymással! Mikor az iskolából hazajöttem,­­mindjárt rossz sejtelmeim voltak. A kisasszony a kapuban összevont szemölddel fogadott. — Margit tes­t) Mutatvány szerzőnek »A­lakok« czimű leg­közelebb megjelent kötetéből. Szerző felhatalmazásával. sok a nagy szobába jönni, szólt oly gúnyosan, metszőn, mint egy hóhér. Szivdobogva men­tem be a szobába. Ott volt a papa, mama és nagymama. A papa mérges volt, a mama rám se nézett, a nagymama pedig a haris­­nyatűket sebesen forgatta ujjaival. Oh, úgy tetszett, hogy egyik kötőtű a másik után fúródik a mellembe, azután átmennek a szí­vemen, s a nagymama ridegen húzza ki őket a hátamon. — Margit, te írtad ezeket a leveleket ? kérdé a papa. Reszkettem, elsápadtam s egy szót sem bírtam szólni. — Mama, — szólt a papa a nagymama felé fordulva — tessék ezt a rossz leányt illendően megbüntetni. Avval a másik kölyök­kel pedig majd végzünk. Oh, Béla, ki voltam szolgáltatva a nagymamának, az én legnagyobb ellensé­gemnek. El voltam készülve a legrosszabbra. Hogy zárdába adnak, hogy befalaznak egy kripta­falba, — oh, csak arra nem gondoltam, amire elitélt a nagymama, oh, csak arra nem, hogy engem bezárnak a spájzba. És most itt vagyok és kétségbeesetten borulok a zsíros böbönre, miközben elkép­zelem, hogy az egy gyászos ravatal, melyen holtan, meghasadt szívvel fekszem. A csúf, a rossz nagymama! Oh, Béla, ha most a közös balsors csapása folytán ön véletlenül kukoriczán térdel,­­ gondoljon a boldogtalan Margitra, ki a nagymama zsarnoksága miatt egy spájzban fog meghalni. Margit 16 éves. Kedves barátom! Isten önnel ! Resz­kető kézzel irom e levelet. Még ma elu­tazom a nagymamával és talán sohasem látjuk egymást viszont. Szegény Bélám! Képzelem, mily vá­ratlanul éri önt levelem. De hát nem tudott óvatosabb lenni ? Mire való volt minden este az ablakom előtt bámészkodnia kilencz órától éjfélig ? Persze ön azt hitte, hogy a fák eltakarják, de én láttam­ a leveleken át is, és látta a nagymama is. Én méltányoltam szerelmének ezt a nagyszerű jelét, s mindig

Next