Félegyháza és Vidéke, 1888. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám

1888-01-01 / 1. szám

II. évfolyam­­ja Félegyháza, 1888. január 1­6. s. Előfizetési ár: Egész évre Félévre........................ Negyedévre Egyes szám : 10 Megjelenik minden vasárnap. Politikai, közgazdasági és társadalmi hetilap. Felelős szerkesztő: Dr. ZF.a.Iziella.s ZKZáll.mán.. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. tized, 1492-ik szám, hová a lap úgy szellemi, mint anyagi részét érintő minden közlemény küldendő. Hirdetések díjszabály szerint. Fölhivás előfizetésre. Lapunk mai számával kezdi meg pályafutásának második évét." A szép pártolás, melyben fennállásá­nak első évében részesült, jogosulttá teszi a feltevést, hogy az elmaradni az új év­ben sem fog. Megnyugvásunkra szolgál s a­ jövendőre reményt nyújt az a hit, hogy lapunk igaz ügyet szolgált, s azt az elmúlt évben becsületesen szolgálta. Bár kemény megpróbáltatásokon ment keresztül, irányát s hangját programm­­jához hűen mindenkor megtartotta. Az új évre ugyanazt ígéri, amit az elmúltra ígért. Pártatlanul fog szolgálni közügyeink terén minden becsületes tö­rekvést, s kérlelhetetlenül bár, de mégis tisztességes emberekhez­ méltó hangon fog elítélni mindent, mi álláspontjával ellenkezik, s mit közügyeink terén káros­nak tapasztal. Minden téren iparkodni fog igazságos álláspontot elfoglalni, s lesznek bár, kik­nek ez fájni fog, mi hiszszük, hogy la­punk irányával a félegyházi műveit kö­zönség és műveit társadalom gondolko­zásmódját adjuk vissza, és annak érde­keit szolgáljuk, s épen ezért ez azzal meg lesz elégedve. Kérjük tehát előfizetőinket s minden­kit, ki magát a műveit közönséghez szá­mítja, hogy támogassa lapunkat szellemi­leg és anyagilag. Az előfizetési pénzek lapunk szerkesz­tőségéhez küldendők, s ugyanott vétet­nek föl mindennemű hirdetések is díj­szabás szerint, az o­ev pro­vajjon kezdődnek-e vele mei is ? Változatos az emberiség sorsa. S bár a sors könyvében kinek-kinek meg va végzete írva, bár a fájdalom könyvénél lapja mindenkinél teltebb, mint az örömé, a jövő képe mégis fedve v­an , előttün i­s szívesebben hiszi mindenki, hogy a örömet hoz, mint­­ fájdalmat. Hiszen ha ez a hit nem élne az emberekben, ha ez nem serkentené őket tettre és mun­kálkodásra, úgy az életnek nem lenne, czélja, a folytonos küzdelemnek nem lenne meg az eredménye, akkor az öröm nem lenne öröm, ha a fájdalom fájda­lom maradna is. Titokzatosak az élet utai. Megszabva mindenkinek a kör, melyben mozogni hivatva van, melyben eszméit s tehetsé­geit érvényesítheti. Boldog csak az, örö­met csak annak hozhat a jövendő, ki e kört túl nem lépi, ki abban él, azt be­tölti, s becsületesen tölti be. Vannak örök eszmék, melyekhez ragaszkodva, üdvös eredmények érhetők el; oly utak rózsái ezek, melyek sokszor legyőzhetik, akadályokkal vannak eltorlaszolva, s m­e­lyek próbára teszik az emberek jellemé és akaraterejét, de végül oda vezetnek hol a jók uralma van minden gonosza felett. Ezek az igazság és a becsületes­­­ség. Ki ezen eszmékhez tartja magát, s­­ ezekhez idomítja életét, talán többet­ ír , szenvedni, mint ki a könnyelmű" -Édfn­­g -utj­ara lép, talán rögösebb ,­­ mint azok, kik a bűn rózsáival Szegély­­zett utakon haladnak, de viszont köny­­nyebben talál megnyugvást nyugodt lelki­ismeretében s a jók elismerésében. Bár járatlanabb utakon halad, mint emezek, bár tépik a tövisek, a remény balzsama mindig behegeszti a sebet, s az öntudat, hogy a bűn és könnyelműség még soha se győzedelmeskedett az erény és igaz­ság felett, uj­ult erőt ad a küzdésre, mert az igazságot lehet bár elnyomni egy időre, de elölni nem lehet, az mindig elő fog törni s kérlelhetlenül fog ural­kodni a bűn felett, melynek leigázására, s az emberekből való kiölésére hivatva van. Ezúttal hagyományosan elmondhatjuk azt, mit minden év végén elmondani szoktunk. Ezt az évet se írjuk oda, hol boldog éveink feljegyezve vannak. Kevés örömet, annál több csalódást hozott ez mindazokra, kik városunk ügyeit szívü­kön viselik, s kik annak vitelére hiva­tottak. Nem közönséges esztendő volt, mely lezajlott felettünk. Bármily kevés pes­­simismussal szóljunk is, azt kell monda­nunk, hogy az messze maradt remé­nyeinktől, messze kerülte azokat az áldá­sokat,a­melyekre szegény városunknak oly­annyira szüksége lett volna. Nem akarunk lamentálni, mert az nem hozza meg soha a gyógyírt, melyre szüksé­günk van. Aki siránkozott, és semmit nem tett, az még eredményt, nem ért el soha ! Küzdés az élet, s a sors csapásai nem arra valók, hogy ellankaszszák az embert, hanem hogy fölemeljék és ed­zetté tegyék. Az elmúlt év politikai tekintetben városunkra a lehető legszerencsétlenebb­nek mondható. Ritkán nyílik alkalmunk,­­ hogy politizálhassunk, az inkább a köz­pont dolga, a mienk legfeljebb annak filáaija.Jó i 1.: — K­TM..n t­g y m­­od­ vjv uo uo umuiL -évb­en’ azon. helyzetben voltunk, hogy ha az eszélyesség tanát követjük — hisz maga a politika a legfelsőbb eszélytan — nagyon sokat lendíthettünk volna vá­rosunk ügyein, ha a szabadelvű párt zászlaját juttatjuk győzelemre, ma más­ként állnánk minden ügyeinkben. Nem bírtunk az áradattal, maga a nép válasz­tott, s zászlónkat elbuktatta. Annak ide­jén elmondtuk kritikánkat jogos felhábo­rodásunkban, most egyebet erre vonatko­zólag nem mondhatunk és nem tehetünk, mint azt, hogy türelemmel várjuk, míg e téren gyászos viszonyainkban változás álland be, mig a nép felismeri, hogy ki tulajdonképen az ő jóakarója, s nem hangzatos jelszavak s népbolonditók után, hanem tiszta meggy­őződése után indulva városunk érdekeinek szem előtt tartásá­val fog választani. El fog jönni ez az idő is, el kell annak jönnie, az igazság­nak győznie kell et si fractus illabatur orbis ! Közgazdasági viszonyaink már nem egyéni bajok, s nem is városunk hatá­rára szólók, e téren a válság országos, s tönkkel fenyegeti az ország fentartó elemet, a­ gazdaközönséget. A természet kegyes volt hozzánk e téren az elmúlt évben. Az Alföld rónáin, merre csak a szem látott, aranykalászos búza ringató­zott, a bevetett mag dús hozammal ke­rült vissza a földből, és mégis általános a panasz gazdaközönségünk ajkain. A gabonaárak még sohasem voltak ily ala­csonyak, a minőség- és mennyiségre dús termést potom árért kell elvesztegetni, mert hisz a gazdának ez a jövedelem­­forrása, s nem tarthatja azt addig, míg az árviszonyok csak valamivel is kedve­zőbbek lesznek. Ez már országos baj! Fog-e rajta az újév, segítem, alig hisz­, szűk. A " sránörü­. .árán, 4 ■, wbp*! rajta. Annak tékntjjo­kai súlyosabb következményei. Társadalmi viszonyainkon meglátszott az elmúlt év politikai és közgazdasági szomorú eredménye. Hiába! Az emberek egyek mint politikusok, mint gazdák s mint a társadalom tényezői. A külön­választást lehet színlelni, azért az nem fog sikerülni soha, s a színlelők egyúttal Reflexiók. »Idő, szárnyadnak még egy csattanása... S a jelen év is — múltban szendereg ..» Elmúlt az ó-év. Kezdődik az uj ! Kezdődnek vele az ó-év szenvedései, Boldog ULjéTT-et ! — Csevegés. — Irta : E 1 e :m. é r. Nincs talán a kedves olvasók között egy sem, akit ezen szent napon meg ne sar­­czoltak volna azzal a hangzatos szólással : „Boldog újévet kívánok.“ De ne tessék megijedni, ez nekem nem szándékom. Előre borsódzott a hátam az újév első napjától, eszembe jutott azoknak légiója, akik jó kívánságukkal, kárörömmel fogják apasztani amúgy is sovány erszé­nyemet. Ki akartam ezt kerülni, de erre csak egy mód látszott alkalmasnak és elég olcsó­nak, hogy megfelelt-e a czélnak, majd meg­látjuk. Nem tudom, csak mi budapestiek va­­gyunk-e olyan boldogok, hogy jótékony nőegyesület eláraszt egy tenyérnyi nagyságú vörös c­édulával, amelyen az áll, ha az em­ber jótékony czélra egy árva flórest kidruk­kol, minden sértés nélkül visszautasíthatja a Boldog újévet kívánókat. Én, mint kevés pénzű firma, jónak lát­tam magam biztosítani, aláírtam forintot a jótékony ívre, megkaptam a vörös c­édulát, hozzá még hitelbe, kiszegeztem büszkén ajtómra és nyugodtan vártam az újév reg­gelét. Szilveszter­ napján nem illik éjfél előtt lefeküdni, magányosan virrasztani bajos do­log, fölkerestem egy víg társaságot a ven­déglőben, ott meg kellett valamit enni, vagy inni, lássa kedves olvasó, önkénytelenül egész ártatlanul ki kellett maradnom, és egy keveset inni is muszáj volt. Az ó év elvált már az újtól, a régi a feledés tengerébe merült, fájdalmat és gyászt temetve magával. Elfoglalta helyét az új, a remények és ábrándok eszményi képe. De nem valami eszményiesen mutatta be magát, mert midőn reggel hazabaktattam, ugyancsak össze kellett húzni kabátomat, de kárpótolt, mert édes álomba ringatott, midőn szolid emberhez illően ágyamba feküdtem. Nem tudom, meddig pihenhettem Mor­­feus karjai között, midőn félálomban kopog­tatást hallottam ajtómon. Biztam a fenyegetően kiszegzett gratu­­lálást távol tartó czédulában, egész gyanút­lanul kiáltottam: „Szabad.“ Alázatos hajlongások közt házmesterünk csoszogott be, jobb kezében egy színnyomatú köszöntő czédulát szorongatott, bal kezében sipkáját tartotta orrom elé, miközben han­gosan mondotta el a „Boldog újévet.“ Erre a szóra aztán felébredtem. Tisztába voltam a helyzettel, nem uta­síthattam vissza szent Péter kulcsos vitézét, resteltem figyelmeztetni a künnt lógó czé­­dulára, meg előttem lebegett azon gondolat, hogy az új évben ez az alázatos czerberus úgy a hónap végén nagy hasznomra lehet, ha esetleg elfogy a spergeldre való. Sóhajtva vettem ki párnám alól erszé­nyemet és az elébem tartott tökfödőbe dob­tam a köszöntés árát. Majd segítek én ezen, gondolom és be­csuktam utána szobaajtómat, ide ugyan több köszöntő be nem jön. Jó lelkiismerettel, nyugodtan igyekeztem visszapótolni az elmulasztott élét, amint egy­szer megfordulok ágyamban, megrázzák aj­tómat, mintegy parancsolólag követelik a bebocsájtást. Én elfeledkezve minden elő­­vigyázatról, kiáltottam az ismeretlennek : „Nem vagyok itthon.“ Azonnal megbántam, hogy elárultam magam, nem volt mást tenni, elmentem az ajtóhoz, megkérdeztem, ki az, aki annyira óhajt belépni szobámba. „A pénzes levélhordó“, felelt kívülről egy hang, mely igen kedvesen csengett fülembe. Az már más, önnek mindig hona vagyok, örömmel nyitottam ki ajtómat, hogy átve­gyem a váratlanul érkezett pénzt. De fájdalom, nagy volt a meglepeté­sem, mert a kedves szinü posta­utalvány helye­tt „Merkur“ dicső védencze egy zöld szinü postakönyvet nyomott a kezembe, mutogat­hattam én az ajtón fityegő c­édulát, ki kel­lett szúrni a borravalót. Nem bízhattam már a köszöntést távol tartó csoda­szerszámban, álmosan elkezdet­tem öltözködni, hogy meneküljek a sok jó­­kivánatok elől. Amint a czipőmmel vesződöm, belől­ a kéményseprő, elébem tartja aranyos pa­pirosát. Csakhogy meneküljek tőle, oda adtam egy rosz húszast, amit sehol sem vettek el tőlem, szinte megkönynyebbültem, hogy túl­adhattam rajta. Bejön mosdó vízzel a szobalány, a ren­des jóreggelt kívánok helyett boldog újév kívánással lépett be. Ezt már nem lehetett visszautasítani a jótékony nőegyleti czédu­lával, ennek ki kellett fizetni az egy­ürtot, legfeljebb azt tehettem, hogy a szokottnál jobban megcsipkedtem piros arczát. De csitt, hallgassunk erről. Elvégezve toilettemet, éppen a bajuszo­mat pedeztem „Munkácsy“ híres bajuszped­rőjével, midőn beállít hozzám a kaszinói szolga az évnegyedi nyugtával és e mellett alázatos hajlongások között mondja ki azt a híres pumpoló szót. Ennek is kellett valamit adni cserébe, hogy az egész éven keresztül fel és leado­gatta kabátomat. Ez ellen se használt czédulám. Amint kifelé megyek, a küszöbön bele­botlottam egy fiatal lábbeli művész-sarjba, aki félpár czipömet hozta haza, még elég jókor csípett meg, hogy átvegyem megfol­tozott czipömet és az ifjú kaptafa-mérnök boldog újév­ét, az meg tőlem a húsz­ért. Becsuktam szobámat, siettem el hazul­ról, hogy ne is lássam az alázatos köszön­tőket, tessék elképzelni azt a pechet, a jó­tékony nőegylet küld a nyakamra egy írtról szóló nyugtát, a köszöntést megváltó ezé­­duláért, ezen nyugta mellett ott volt egy másik kis ezédula, melyet a szolga nyomott kezembe nagy tekintetes arázások között. Ennek az embernek már nem mondhattam semmit arról a bizonyos czéduláról, mert úgy sem hitte volna el.“ Milyen ellentét, az „Újévi köszöntést megváltó“ czédulát hozó szolga sarczolja meg az embert a „Boldog újévvel.“ Sóhajtva vettem elő tárczámat, és an­nak legfenekéről előkapartam egy rongyos forintot (azért sem adtam neki újat) és átadtam. Jobb kezével elfogadta a pénzt, de a bal tenyere teljes ürességében táton­gott felém, ebbe meg kamat fejében bele­tettem egy hatost, amely a legnagyobb saj­nálatomra nem volt újpesti. No hála az égnek, künn vagyok már az utczán, nem fog többé megnyomorítani egy gratuláló sem. Időtöltésből végig mentem a főutczán, mely a legkedvesebb téli pompájában díszlett. A ropogós havon csörgő szánok röpül­tek mellettem, melyekben érdekes közelség­ben ültek egymás mellett a fiatal párok. Korcsolyával kézben, siettek a fiatal höl­­gyecskék, arczaikra a rizsporon keresztül is rózsákat festett a hideg. Majd a templom mellett állottam meg, nézve a kijövő hölgykoszorút, jól megfigyel­tem a téli toilettjöket, hogy adandó alka­lommal kis húgomnak referálhassak róla. Elnéztem volna őket sokáig, de elvonult a kedves nevető had és intett az óra, hogy áldozni kell a legprózaibb foglalkozásnak, az ebédnek. Meg is feledkeztem már a nagy napról, leültem a megszokott helyemre rendes ebédlő­­helyemen. De hideg zuhanyként hatott rám, midőn a levest hozó pinczér egy nyomtatott ezé­­dulát tesz le elébem, amelyen valami fűzfa poéta zengette el bús dalát, de minden vers reframnje az volt, hogy „Boldog újévet.“ Ennek is hiába mutattam volna a nőegye­sület ezéduláját, épen úgy a fizető pinezér­­nek is kárba veszett fáradság lett volna említeni, hogy én megváltottam a köszön­téseket Telve az újévi boldogsággal hagytam el

Next