Félegyháza és Vidéke, 1888. július-december (2. évfolyam, 27-53. szám)

1888-07-01 / 27. szám

II. évfolyam. Egész évre .... 4 frt. Félévre................................2 frt. Negyedévre .... 1 frt. Egyes szám : 10 kr. Megjelenik minden vasárnap. 27. sz­om­.­Félegyház­­i, 1888. julius 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. tized, 1492-ik szám, hová a lap úgy szellemi, mint anyagi részét érintő minden közlemény küldendő. Hirdetések díjszabály szerint. Politikai, közgazdasági és társadalmi hetilap. Felelős szerkesztő: X Dr.­­Fazek Zstrandiázi.. Leánynevelésünk s a helybeli polgári leány­iskola. Az ember erkölcsi érzülete, aka­raterejének helyes irányozása és munkás tevékenysége a nevelés-oktatás ama bi­zonyos fokozatától függ, melyben gyer­mekkorában részesült. Az érettebb kor összes erényeinek, hibáinak s így a férfi és nő jövő boldogságának az ifjú kor kedélyi és értelmi kiképzése szolgál alap­jául egyaránt. A szülők társadalmi állása, vagyoni helyzete, a gyermek nemi egyénisége, hajlama és észbeli képessége azon irány­adó elvek, melyek szerint az ifjúság ne­velése vezetendő. A két nembeli növendéksereg okta­tása közül a nőnevelés azon általános czél, melyet a társadalomnak és egyeseknek sa­ját élethivatásuk szem előtt tartásával kisebb­­nagyobb mértékben elérniök kell. A nő­képzés helyes vezetése és eredménye el­határozó befolyást gyakorolván egész nem­zedék erkölcsi s szellemi állapotára: min­den kisebb kör és család a testi s lelki alkatnak megfelelő nevelést kíván adni leányainak. A nő neveli az új társadal­mat, ő a nemzet jelen vagy jövendő ne­velő és képző anyja, s Pázmány Péter szerint is: „teljes életünk tökéletes vagy feslett állapotra az asszonyemberek neve­lésétől árad.“ A nő mint anya oly fon­tos s nem kicsinylendő állást foglal el a családban, hogy ifjúkori fejlődése kiváló gondját képezze szülőknek és hatóságok­nak ! Tökéletessé s jövőjéhez méltóvá a nő csak nevelés és oktatás által lehet. Boldogító hitves, gyermekeit nevelő és képző anya s a házi kör értelmes veze­tője hogyan is lehetne az, ki e nagy és magasztos pályára terv és észszerűen elő nem készíttetett. Vagy hogyan lehet — a „legnagyobb magyar“ szavaiként — a nő a polgári erény s nemzetiség véd­­angyala, ki egekbe emeli a port s hal­hatatlanságra a halandót, ha a leányok nevelése ósdi felfogás szerint parlagon marad s elhanyagoltatik csak azon téves nézetért, hogy „okossá, tudákossá“ ne legyenek. Hazánk ujabbkori nevelési rendszeré­ben előkelő helyet foglal el a nőképzés, mert állam és társadalom egyaránt tudja, hogy áll. miveltség nélkül tökéletes anya s valódi házi nő nem is képzelhető. Az­tán ma már sok esetben, vagy legalább esetlegesen a nő egyik életczéljának kell, hogy legyen az önállóság, tehát a pálya­­választás, hogy felnővén — másnak ter­hére ne legyen. A leány összhangzatos nevelése a családban kezdődik ugyan, de további fo­lyamában a szellemképző oktatás mellett is folytonos behatásaival ez adja meg himporát, ez tartja fenn nála a nőiessé­get , ebből őt kiszakítani, attól megfosz­tani nincs joga, nem lehet czélja semmi­féle iskolai képzésnek. Míg a család tel­jes igyekezetével a leány érzelmeinek, kedélyének s jellemének kifejlesztésére törekszik, addig az iskola értelmi s szel­lemi kiművelésén munkál. Család és iskola tehát ama két fon­­tos tényező, miknek vállvetett fáradozá­sán kívül mással a nőnevelés feladatát megoldani lehetetlenség. Ha az iskola ha­tása végczélját ismeri, azt becsülettel eléri s nem az u. n.­ „divatos“,­felületes, hezála­gos nevelést űzi, hanem öntudatosan, ok­tatástani helyes elvek szerint vezeti a ke­zére bízott növendékeket s nem téveszti szem elől a nő rendeltetését és jövőjét, elévülhetlenül érdemeket szerez a család jótékony hatása mellett s méltó részt kö­vetelhet magának a későbbi fejlett nem­zedék hálájából. Az ország felerésze nőkből áll s azo­kat akár mint jövendőbeli házi nőket, akár mint önálló hivatalt betöltő munká­sokat tekintsük, a műveit kornak megfe­lelő, rendszeres iskolázásukról gondos­kodni kell. Ez elvnek tulajdonítható a nők nevelésének nagyobb lendülete or­szágszerte nemcsak az általánosan kötelező elemi iskolázás, hanem a felsőbb oktatás terén is. Nagyobb városaink egymás után állítják fel felsőbb nőnevelő intézeteiket, melyeknek a nemzeti emelkedő műveltség oly sok derék, intelligens nőt köszönthet. Félegyháza a legújabb ideig nélkülö­zött egy oly felsőbb iskolát, mely részint a helyi magasabb, részint bizonyos pá­lyákra előkészítő oktatásban részesíthette volna az elemi iskolát végzett leányokat. A helyi nőképzés korlátoltsága mél­tán szerzett aggodalmat sok helyes gon­­do­lkozásu szülőnek, kik leányaiknak ma­gasabb képzést óhajtván adni , vagy tetemes s alig megbizható költséggel kellett távoli vidékre vinni azokat, hon­nan legtöbbször reményeikben csalódva hozták haza, vagy le kellett mondaniok azon édes tudatról, hogy ha vagyont nem is, de tisztességes nevelést adtak gyer­mekeiknek. Valódi életszükséglet volt tehát Fé­legyházán egy felsőbb leánynevelő inté­zet fölállítása. Bizonyítja ezt ama tény, hogy a Kuncz Béla tanár által alapított s­ most már áll. engedélyezett polg. le­ányiskola számos növendékkel fejezte be az isit­­evét. A megnyitáskor szüleink —­ igen helyesen — siettek megragadni az alkal­mat leányaik képzésének érdekében s bebizonyították, hogy egy ily iskola fenn­állására addig is, mig a közelmúlt ese­mények által gerjesztett remények való­­sulandnak, elvitazhatatlan szükség van. A polg. leányiskola első évi műkö­dését június 23-án a záróvizsgálattal be­fejezte. A megjelent szakegyéniségek s érdeklődő közönség ítéletet mondhatnak az évi fáradságos küzdelem eredményé­ről s az ott működött tanárkar eljárásá­ról is. Igen, fáradságos küzdelem volt ez iskola első évi életfolyama. Ismeretlen ta­lajon ismeretlen növényt virágoztatni­­ volt ezen esztendő feladata. Kényes és bizonytalan viszonyok közt nyittatott meg a polg. leányiskola, s működése czél­­pontján kívül más egyébb nem volt tud­ható, sejthető a kezdet perczében E bizonytalanság pedig származott a szülők tájékozatlanságából, midőn arról nem tudtak többet, mint csak annyit, hogy az elemi iskolánál felsőbb tanintézet, s a tanárkaréból, mely nem tudhatta, mily képzettségű növendékeket nyer és várhat a helybeli népoktatási intézetektől. Ennek lehet tulajdonítani az időközbeni kimara­dásokat, ennek azon biztató tapasztalato­kat, melyek kellő tájékozásul szolgálan­­dónak már a következő iskolai évben tar­tandó felvételi vizsgálatoknál, s melyek minden esetre előnyösek lesznek jö­vőben, úgy a szülőkre, növendékekre, mint a tanárokra egyformán. A szülők megtudják, kit adjanak fel oda; a nö­vendékek pedig, hogy csak az lépjen be, ki dolgozni, tanulni szeret, s a tanárok, hogy a miniszteri tantervben követelt alap­­képzettséggel csak olyanokat vegyenek fel, kik a kitűzött czélt majdan elérni ké­pesek lesznek. A tanárkar a felmutatott eredmény­­nyel — az említett folytonos s előre nem is képzelt küzdelmek daczára — arány­lag ki van békülve, mert tudja, hogy az átélt viszonyok közt többet elérni, fel­mutatni lehetetlen volt. Benne mindvégig megvolt a kitartó törekvés annak foko­zására, de, hogy még­sem tüntethetett fel többet, az nem rajta múlt. E kérdésnél elhatározó alap a néven­­ detT­en. ÓTZ­.“ Zádory Károlytól Szavalta : Karcsay Irma, Dorosma város félszázados ün­nepén 1888. junius 24. Szent oltárodon, létfentartó szeretet ! Részvét és emlékezés gyújt szövetneket; Melynek fénye megvilágít félszázadot; Melegével éltet testvért és barátot, Kiket a balszerencse sajtoló keze, Éhezők és hajléktalanokká teve. Múltak borongó homályán a kegyelet, Rég letűnt napoknak szinterére vezet, S fénysugarából a félszázados kornak, Hálás utódok is koszorúkat fonnak ; Tündérszárnyain a megemlékezésnek, Hála és kegyelet : élőképet szőnek ! Még zug az estharang tompán rezgő hangja, Mely a tikkadt pásztort övéihez hívja. Közelb, közelb hangzik a nyáj csengetyüje, A kapuban j­árja urát felesége, Karján kicsinyének arcza örömre gyűl, Tudja, hogy a szürujjban lesz megint kis nyúl, A berekben esthajnal óta már Sóhajtozva, furulyázva vár a bojtár. Végre fülébe hat távol zizegő nesz — Nem csalódik — ő az, kire epedve les. Két összeforrt ajak kéjes csattanása. A szerető szivek legszebb jegyváltása. Délibábos róna kies pusztaságát Gulya, ménes falkái tarkítják. Itt-ott egy-két emberlakta hely tűnik fel És a láthatár messze síkon vész el. Az ugaron felburjánzik a kövér gyom, Kattang kórót kerget a szél az avaron. Szombat délután már a puszta gyér népe, Felhagy a munkával s a faluba tér be, Istennek szenteve tölti vasárnapját Benne bízva végzi hétről-hétre dolgát. Télen a fonóház azon egyetlen hely, Hol a falu népe vig mulatságra lel. Mennyire változtak ez idilli képek, Ha a vizsgaszemek a jelenre néznek , A messze síkságot nagyobb részben tűzhely, A kiirtott berket, szántóföld váltja fel. Délibábos róna homok sivatagján, Szőlő, gyümölcs terem a szorgalom nyomán. Félszázad alatt a haladás szelleme, A régi helyébe uj éltet teremte Hol nem alkothata újat a régiből ; Hatalmas ereje ép azt emészté fül. Az ósdiság romján uj eszmék napja kél, Munkára hi a Genius s igy beszél : Kegyelet virágiból font koszorúval S a hálaérzet dicsőítő dalával, Áldjuk emlékedet letűnt kor nagysága, És te neked világ­haladás „hozsána!“ Az ősi erények szentté lett példája Adjon erőt s irányt nagy alkotásokra. Ha jő a vész napja, s bizonynyal jőni fog, Hogy Adriától a Kárpátokig harsog A riadókürt s fenlobog a zászló, E város népének ez legyen a jelszó : Édes hazám­ tied vagyok és hogyha kell Érted értem oly örömmel áldozom fel. Ne lessen e nép áldást csupán az égből. Szorgalommal s észszel maga idézze föl, Szerencsét s jólétet földből izzadja ki Ne legyenek elérhetetlen vágyai, Szellemhaladással ne törjön ég fölé Ne feledje, hogy itt él s a föld az övé ! A léha tespedést s minden rész csiráját, Átkos visszavonást s békétlenség magvát, Irtsa ki a tettvágy S becsüles munka. Isten áldás mellett a jólét angyala Tegye virágzóvá Dorosma városát, Legyen boldog népe sok, sok századon át. Egy halott levelei. — Eredeti tárcza. — Három hétig bujkáltam a poros és pörös akták között . . . Egy levéltárnak minden fo­­liánsát átkutattam, hogy az egyik czirádás be­tűk közül egy darabka történetet halász­szak ki. Nem sikerült . . . Egy kaczagó és ka­ I­­zagtató akta került a kezembe, mely elvette minden kedvemet a történetírástól ... A be­tűk csak olyan öregek voltak, mint a többiek , de a tartalom vig és a sorok között is kiol­vastam, hogy a diák, aki leírta, szíve mélyé­ből kacsagott minden soránál . . . Elmondom a történetet . .­­. . . . Nemes, nemzetes és vitézlő Telegdy Zakariás uram híres ember volt a maga idejé­ben. Híres volt pediglen arról, hogy soha éle­tében nem látták szomorúnak, sírni pedig épen nem tudott, csak midőn a kac­agástól gyűltek szemébe a könnyek. Hogy történt, hogy nem, de Telegdy uram olyan hitestársat kapott, aki tökéletes ellentéte volt az ő jeles természetének. Ábrán­dos, elborult kedély, akit minden megindított. Nem is fért össze az urával egykönnyen. Mindig porolt vele, mindig szidta, hogy hagyjon már holnapra is a pincze borából s különösen azt hangoztatta, hogy a leányok la­kodalmára nem marad semmi a félszázéves bikavérből. —­ Hehehe! Asszony — szokta mondani Telegdy uram. — Hiszen terem a hegyoldal­ban másik . . . — Hát idd meg azt, ami jövő évben terem ! — Asszony szentem! Ne busulj ! Add ide a kulcsot ! Bezzeg Éva asszony odaadta. Az ezüst billikom mindig kéznél volt, s kéznél voltak a nemes atyafiak is, ha kellett a kvater­­kához . . . Egyszer azonban komolyan összekocczant Telegdy uram az ő élete párjával. Akkor volt ez, amikor Bódy János, az első nemes a me­gyében, megkérte a lányukat, azt a kaczagó kis galambot, akit a szent keresztségben Bo­­riskának hittak. — No még csak az kellene! — riadt fel az asszony. — Olyan részeges, mint te, olyan könnyelmű, mint te! Nem adom neki a lányomat! — De bizon odaadod te azt Évikém­, mert azok szeretik egymást! — Nem! És ezerszer nem! — Már én azt mondom, hogy igen, ha addig élek is ! — Hát nem élsz addig, érted! — No akkor majd csak halálom után! Én azt akarom, hogy a vármegye két első családja egygyé legyen ! Hisz úgy sincs fiunk ! — Majd lesz ! — Nem lesz, ha mondom! A lányunk Bódyé lesz ! Bódy a mi fiunk lesz ! Értetted ? Ennyiben maradt a dolog. Zakariás uram megmaradt a terve mellett. Éva asszony meg­maradt ellenkezése mellett! Bódy János ezentúl is megjelent a ház­nál s enyelgett a lánynyal, aki menyasszonya volt, de csak félig. A leány nem idegenkedett a fiatal, déli legénytől és szívesebben látta, mint a többit. De a nagyasszony erre sem indult meg. Történt egy napon, hogy Zakariás uram súlyosan megbetegedett. A környékbeli kirur­­gus azt mondta, hogy napjai megvannak szám­lálva . . . Éva asszony sírt. — Mi lett asszony ? Zokogás volt a felelet. — Ne sírj É­vi lelkem! Hidd el, hogy csak azért patkolok el, hogy maradjon a vö­rösből a Boriskának a lakodalmára . . . Hallod asszony, aztán hozzáadd ám Bódyhoz . . . Fölkelnék a síromból is, ha a szerelmeseket elválasztanád . . . Gyere ide Évi lelkem . . . Csókold meg a homlokomat . . . Aztán adj egy kupiczával a vörösből most utoljára ! . . . A halott utolsó kivánságát teljesíteni kell! Éva asszony egy szót se szólt . . . Hozott bort és odatette a faragott székre Zakariás mellé. — Hej asszony! . . . Egy félév múlva

Next