Félegyházi Hiradó, 1897 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1897-01-03 / 1. szám

111. évfolyam. f-sö szám. Félegyháia, 1897 január 3. Közművelődési, társadalmi és szépirodalmi hetilap. Előfizetési árak: Egy évre .. . . 4 fit 1 Nejryed érre . . I írt F41 évre. . . . 2 „ "« Egy szám ára 8 kr. NE" A kéziratok a szerkesztőség!)* (Bar.ár-é})iilet) ' küldendők. ~m Megjelenik minden r tsárncip reggel. Kézi, utókat nem adunk vissza. ' Hirdetések a legjutányosabbávak mellett vétetnek fel I Velünk összeköttetésben levő .hirdető irodák, elő- í fizetőink. vagy a gyakori hirdetők tetemes dij- kedvezásben részesülnek. A hirdetéseket, előfizetéseket, reclamatiokat a ki idó- ..hivatalba (bazárépület) kérjük küldeni. Uj ezer év. Ember borulj le a földre, le a pqrba és dicsőítsd, azt a meny- béli hatalmai, mely elhozta szá­modra Magyarországon ezt a na­pot ! Meg lehetett érned és ugy-e, most aggódva tekintesz a kétes jövőbe, vájjon lesz-e még utánad magyar e világon, a ki ilyen új­esztendőt érhet! Es szivedben megzendiil egy szózat. Es buzdít, bátorít s azt súgja, „Ne félj !“ A ki ezt a na­pot elhozta számodra, nem feled­kezik meg a másik ezernek né- péről sem. Es ime, olyan erős a te bited, liogv előtted már nem is kétes többé a jövő. Te bízol. Bí­zol abban, hogy ezer esztendőn át , a balsors;g ’"jSg-'ón solia az Isten, megtart az új ezer­ben is. Az aczél a múltban a bonért kard képében villogott. Alá is vil­log, de ma a békének dicső szol­gája. A műhelyekben a kalapács csattog, az erdő csendjét a fejsze csapása zavarja fel. A mezőn a kasza peng, a sarló herseg. .Ma­gyar tudós kezében magyar toll serezeg. És ezek mind, mind azt hirdetik: Ne féljetek! És ne is féljetek! A magyar nép egy ezred alatt megmutatta a világnak, hogy a hazát megtudta szerezni. Hogy azt meg is érdemli; megmutatta azzal, hogy megtartotta. Megmu­tatta, hogy e szép földön a leg­szebb plánta a szabadság. Sem a tatár, sem a török, sem a német ezt kitépni nem tudta. Ez a plánta ma is él, ma is szórja illatát. Ez uj ezredévet ez is örömmel üdvözli, s az uj ez­redév embere is éppen olyan igaz rajongással ápolgatja, mint a ré­ginek immár elporladt kertészei. A szabadság gyermekei ma is mohón szívják e virág illatát és ezt Magyarországon elnyomni nem is tudja soha semmi. — A magyar nép a szabadságnak ma | is igaz kertésze alán még buz- ; góbi) ápolója^ i végen. Keblére ölelte a magvar cin- bér a nem magyar polgártársát. A magyar szívben soha sem ta­lált helyet, a felekezeti gyűlöl­ködés. A jelszó az veit: Imádd Iste­nedéi úgy, amikép ten te hiszed, de imádban az e! í szó a haza legyen. CT o Haza! Oh be zép szó és oh be kicsi helyei Ifér. Nézzetek oda a temetőkertb . Apáitok, drá­ga véreitek csontja porlad ott. Fél­tek-e attól a perc:, öl, mikor a sír- hantokról durva 1; zek elkaparják a virágot, melyei ti ültettek rá? Hiszitek-e, hogy ; kis sirhantot a világ minden í 'cse sem tudná v *.*»•{_•:»*i\ Ca-mj'íÍ-'IU — ÍUAv^cíiOÍv ez a haza. Mindt* kinek jutott egy ilyen hant és ő csak ezt védi. Ezt védi, ezért harczol, ha csatába megy. Ide vágyik, ha halála kö­zeledik. — Ide, ide ebbe a teme­tő-keidbe — haza. Uj esztendő, uj ezer esztendő küszöbén állunk. Tegyük le te- hát újból a szent fogadalmat: Temetőkert kis sirhaníján vi­ruljon a béke virága. Villogjon a magyar ember aczélja csak to­vább, de már a kasza, sarló, kala­pács és a toll képében. A sírok fölött csendüljön meg a magyar szó. Édes anyánk taní­tott meg erre, igaz szeretettel ok­tatott rája, s könyje csillogott, mikor az első magyar szócska ellebbent ajkunkról. — Anyánk szere tele adta nekünk e kincset; igaz szeretettel ápoltuk s igaz sze­retettel adjuk át a mi utódainknak. Magyar szív és magyar elme ne szoruljon idegenre, magyar ember könyve adja ennek is a táplálékot! És ha majd még egyszer, egyszer valamikor idegenek ezrei jönnek ide: te, mindenség ura, segíts minket arra, hogy még iga­zibb magyaroknak lássanak! Ez a délibábos róna, ez a napsugarát feltartóztató hegyvidék csak ontsa az áldást tovább; hisz magyarok dicsőségét munkálják ők is. Talán éppen a dicső ősök vérétől oly termő. Boruljunk le hát rája, csókoljuk meg. Megérdemli ezt is ez a gö­röngy, mert szent annak minden porszeme. — Magyar nép és ma- gvar föld még édes testvérek, vi- ruljon hát felettetek sokáig, örök­ké a boldogság! Te, meg éti . . . Egykor régen az erdőben Kakuk madár hangja szólt, Arra jártunk andalogva, S szivünk olyan boldog volt . . . Szóit a kakuk . . . kiesi szíred ’Az i;ié- ■ is’j'-.i'i . S iyy kérdeződ a madártól: — „Vájjon meddig élhetek?".. Xéma lett a kakuk madár, Bezárta kis ajaJcát . . . Azt gondolád, bizony meghalsz, S csókod sírva adtad, át! lm most hosszá idő után Isméi együtt hallgatjuk, Hogy az-erdő árnyas ölén Egyre, mint szól a kakuk . . . Most is úgy ver a madárka, Hangzik bele az erdő, S most én kérdőm a madártól: — ,, Vájjon meddig szeret ő?". . Alig hangzott el a kérdés, A kakuk már kiabált: — „Kakuk, kakuk“ egyre mondta, Nem is pihent, meg sem állt . .-— ..Mindörökké szeretni fog B. . . Tjgg mondhatta az ajka, Mégis félek, hogy a választ, Nekem is csak — hazudta!. . Horváth Sándor. A hordár. — Vig beszély. — Ívta: Bársony Mihály. Csúnya, kietlen idő. Féktelen vihar zúg végig a néptelen vitézükön. A rohanó szélvész a havat óriási csíkokban zúdítja le a házak tetejéről. A klarinétos szer­számja sem szólhat jobban nálánál. Oly szomorúan, oly kegyetlenül fúj, hogy a

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék