Félegyházi Hírek, 1989 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1989-04-18 / 9. szám
1989. április 18. memüi hírik Spartakiád régen és most Története még az 1950-es évek közepére nyúlik viszsza, a híres MTI (Munkaerő Tartalékok Hivatala) korszakra. Ez a hivatal volt akkoriban még az „Iparitanulóképzés" főhatósága. Az akkori MTH vezetés úgy ítélte meg, hogy az ipari tanulók nem versenyképesek az ország gimnáziumainak és technikumainak fiataljaival. A középiskolákat irányító minisztérium is elzárkózott attól, hogy versenyrendszerébe beszervezze az MTH tanulóit. Így ezeknek külön kellett egy átfogó rendszeres sportverseny-rendszerről gondoskodni. Az iparitanulóképzés szervezetileg az országot területekre osztotta. Egy-egy területen lévő intézetek számcsoportokat kaptak. A Békés— Csongrád—Bács megye alkotta a Dél-területet és az ezen a területen lévő városokban működő iskolák a 600-zal kezdődő számokat (pl. a szegedi 600-as, a kecskeméti a 607-t, a kiskunfélegyházi 608-at, stb.). Talán csak a teljes érthetőség miatt említeném meg, hogy pl. a budapesti iskolák a 100 alatti számokat kapták. Északi terület a 100-zal kezdődő számokat, Dunántúl egy része nyugati terület a 300-zal kezdődő számokat stb. Minden iskolában néhány súlyponti sportágban (pl. atlétika) kötelező volt edzéseket és házi versenyeket tartani. Lehetett ezekhez ha volt „energia” szabadon választott sportágakat is választani. (Így volt híres egy időben országosan is a 608. sz. intézet akrobatikus tornája.) A főhatóság kötelezte az iskolákat, hogy évente területi szinten rendszeresen öszszevont versenyeket rendezzenek a súlyponti sportágakból. Ezeket a versenyeket minden évben területen belül más-más iskolának kellett rendeznie. Ezek az iskolák kiírhattak arra az évre a kötelező sportágak mellé a saját sportéletüknek megfelelően más sportágakat is. Egyegy területi versenyen, melyet spartakiádnak neveztek el 5—6 sportág szerepelt. A leggyakoribb versenyek az atlétika, labdarúgás, kézilabda, lövészet, honvédelmi akadályfutás voltak. A győztes iskola vándorserleget kapott az összesített pontszámok alapján. Ez volt régen. Ma kissé megváltozott a helyzet. Szakmunkástanulóink tudásukkal bizonyították, hogy ott a helyük a legtöbb sportágban a gimnazisták és a szakközépiskolások között. Az irányítás is minden területen egykézbe került és ma már egységes középfokú iskolák versenyeit rendezik a diákolimpiákon, országos döntőig bezárólag. A régi hagyományokat ápolva azonban a mai napig fennmaradt néhány helyen a szakmunkástanulók területi Spartakiádja, így pl. nálunk is megszakítás nélkül tart e versenyforma a Dél területén. A versenyszámok és versenyzők száma megszaporodott. Ma már közel ezernél is több versenyző jön el a spartakiádra, hogy összemérje erejét és emelje iskolája hírnevét a sportban is, ne csak tantárgyi és szakmai versenyeken. Az idei tanévben május elejére újra a mi iskolánk látja vendégül a megye szinte valamennyi iskoláját, sportolóit, edzőit, vezetőit. Körültekintően, jól szervezett versennyel — és természetesen jó eredményekkel — akarjuk városunk hírnevét, tanulóifjúságát képviselni ezen a nagy versenyen. Iskolánk rendezett már az 1960-as évben is ilyen Délterületi Spartakiádot. Szép verseny volt, eredményesek is voltunk. Azt a versenyt, az akkor még maroknyi tanári és szakoktatói gárdára támaszkodva, a feledhetetlen, nagy ambícióval rendelkező, sajnos azóta már elhunyt Mészáros István, a mindenki CIBUS-ja rendezte. Ma az egész város segítségére támaszkodva, tapasztalt és lelkes testnevelő kollektíva szervezi és bonyolítja majd le, remélhetőleg sikeresen és mindenki megelégedésére. LÁSZLÓ JENŐ Szépítsük városunkat Minden évben legjobban a tavaszt várjuk. Talán azért, hogy a tél hosszú szobafogságából kiszabaduljunk vagy azért, hogy sivár környezetünket szebbé tegyük. Tesszük ezt magunk örömére és kicsit azért is, mert talán még mindig büszkék vagyunk kis városunkra. Azt hiszem senki nem vitatja, hogy a város lakóinak nagyobbik része sokat tesz ezért. Az is biznyos, hogy sok jó szándékú embernek elment a kedve, mert a szépen gondozott virágos kertje reggelre összetiporva hevert a háza előtt. Az elmúlt évben az is előfordult, hogy a sétányok virágtartóiba kiültetett gyönyörű muskátlik reggelre eltűntek. Nem vagyok illetékes, de mint városát szerető polgár egy kérdést felteszek. — Miért nem tudunk ezen segíteni? A másik kérdés. — Mi öröme telik abban a rongálónak, hogy a kertet tönkreteszi, a kisfát kitöri? Így a kert holnap már nem pompázik, a fa évek múlva nem ad árnyékot és a város amúgy is szennyezett levegőjét nem tisztítja tovább. Kérem a város lakóit, fogjunk össze, szépítsük városunkat! HÉJJAS ISTVÁN Műemlék? Rom? Parkoló ? Vajon meddig gyönyörködhetünk még a Molnár Béla utca elején összedőlt házak látványában? Ha időben hozzáfognának talán még az idegenforgalmi szezon kezdetéig rendbe lehetne tenni és igazi parkolóvá alakítani a Centrum áruház mögötti gödrös, sáros területet. Ha így marad, legfeljebb a tankokkal érkezők vehetik komolyan a parkírozóhelyet jelölő táblát. HONISMERETI MOZAIK Szélmalmok a Kiskunságon Nagyon dicséretes vállalkozásnak tekinthetjük, hogy a nagykőrösi Arany János Múzeum az 1987. május 14—16. között AZ ALFÖLD ÉPÍTÉSZETE című, több tudományágra (régészet, néprajz, építészet) kiterjedő tanácskozásának szakanyagát ÉPÍTÉSZET AZ ALFÖLDÖN cím alatt könyvalakban kiadta. (Nagykőrös, 1989.) A két kötetes, 70 ívnyi terjedelmű kiadvány régészetnéprajz- építészet fejezeteiben a konferencián elhangzott 35 előadás anyagát adja közre. Az egyes tanulmányok nemcsak kutatási eredményeket közölnek, hanem problémákat, olykor ellentétes véleményeket is felvetnek, s így a témák további feltárására, továbbgondolkodásra késztetnek. A népes és tekintélyes szerzői gárda között örömmel üdvözöljük dr. FAZEKAS Istvánt, a Kiskun Múzeum népszerű igazgatóját, a kitűnő honismereti vezetőt, aki a tudományos tanácskozás néprajzi szekciójában végzett munkája eredményeként SZÉLMALMOK A KISKUNSÁGON című tanulmányát letette a szakemberek és a téma iránt érdeklődők asztalára. A korlátozott terjedelmű tanulmányt 30 ábra (dokumentumfotó, reprodukció — KIS LÁSZLÓ munkája) teszi érthetőbbé és gazdagabbá. FAZEKAS István tanulmányának első részében filológiai gondossággal veszi számba a témával foglalkozó elődök korábbi munkásságát, leszűkítve a kisebb alföldi tájegység, a Kiskunság területére. Akár MADARASSY László, akár LAMBRECHT Kálmán, NAGY CZIROK László eddig publikált anyagát nézzük, a téma félegyházi érdekeltségének markáns jelei bontakoznak ki. SZALAY Gyula félegyházi szélmalmokról szóló gazdag kéziratos gyűjtése arról győzi meg az olvasót, hogy nem alaptalanul és indokolatlanul nevezték Kiskunfélegyházát a XIX. században a szélmalmok városának. Koszorús költőnket, PETŐFI Sándort is megihlette a városszélen sorjázó szélmalmok városképet jellemzően alakító nagyszerű látványa : ...” / Úgy szeretek állni / A szélmalmok előtt felnézem ezeket, / Amint vitorlások hányja, egyre hányja / A cigánykereket.” / FAZEKAS István meggyőző erővel mutatja be, hogy a téma szempontjából leszűkített területre vonatkozó szakirodalom alkalmas nagyobb területek szintézisét adó szélmalomtanulmányok alapozásához és az ismeretek összevetéséhez. MADARASSY László, SZALAY Gyula és LÜKŐ Gábor néprajzi munkásságára utalva sejteti olvasóival, hogy a publikálatlan kéziratos gyűjtések különös néprajzi adatokat kincsként rejtenek magukban. A tanulmány szerzője mintegy csábítja a Kis- Kun Múzeum adattárába a kincsfeltárásra vállalkozó néprajzosokat. FAZEKAS István tanulmánya történelmi időkeretbe ágyazva szól a szélmalmokról, a szélmalmokat építő és hasznosító molnárokról, pontosan elemezve az egyes fogalmak tartalmi jegyeit. A tanulmányban vázlatosan kibontakozik előttünk a szélmalomépítés, -javítás, -átalakítás (-bővítés) történetileg változó folyamata, eszköz- és anyaghasználata. Számunkra igen értékesek a malomépítés félegyházi hagyományait rögzítő sorok. Kár, hogy a tanulmány korlátozott terjedelme miatt nem foglalkozhatott kellő mélységben az egyes szélmalomtípusok táji elterjedésének átfogó gazdasági, társadalmi, népi építészeti és díszítőművészeti vonatkozásaival. A tanulmány a néprajzi szakanyag feltárásában jelentős helytörténeti bázisra támaszkodik, ugyanakkor fel is tár helytörténeti összefüggéseket is. A zárórészben az egykori szélmolnár, PAJKOS SZABÓ István megszólaltatásával a félegyházi nép életének egy különös területére enged tanulságos bepillantást. FAZEKAS István tanulmánya a néprajztudomány és a helytörténet határozott nyeresége. Végül is a tanulmány tényfeltáró és elemző szövegének háttéranyagából kirajzolódik egy félegyházi szélmalom-monográfia megírásának nem túl távoli szükségessége és lehetősége. Reméljük, hogy a SZÉLMALMOK A KISKUNSÁGBAN című új tanulmány erősíteni fogja azokat a tényezőket, amelyek ennek megvalósulását megcélozták. FAZEKAS István: SZÉLMALMOK A KISKUNSÁGON című tanulmánya a FÉLEGYHÁZI HÍREK kiadásában különnyomatban , városunkban is hamarosan kapható lesz népszerű áron. FEKETE JÁNOS Több férfi is dolgozott a munkahelyén, jól lehetett velük beszélgetni. Kicsi kora óta vonzódott a másik nemhez — fiús játékokkal szórakozott, szerette az „indiános” könyveket, a merészséget, erőt, bátorságot. Se hímezi, se főzni nem tanult meg — valahogy erre nem jutott idő. Izgatták az elméleti, politikai, filozófiai dolgok, bár tudta, kontár ezekhez, mégis szívesen ült olyan társaságban, ahol e témákról folyt a szó. Furcsa paradoxona életének, hogy mindig könynyen talált közös hangot idegenekkel, s a fiúk, férfiak nyíltak, őszinték voltak hozzá; közben valami óvó szeretet vegyült bizalmukba, s inkább kerestek vele elméleti síkon közösséget. Egy ideig örült a tiszteletnek, de aztán fogyatékosságnak látta, melynek oka benne van. Talán ezért nem tud szabadulni az űrtől — sajdult meg benne. A Férfival véletlenül találkozott (mindig izgatta a szükségszerű és a véletlen Szökő évek (részlet) viszonya). Barátjához jött, de annak dolga volt valahol, a Lány pedig hazaindult (épp a gyűlölt hosszútávú hétvégek egyike következett), de a másik viszszatartotta. — Tudom, hogy önző vagyok, ne menj el, beszélgessünk, amíg várok — mondta, amikor bemutatkozott. A hangja keserűen csengett. A Lány különösnek találta a kérést és a tegezést, de örült, hogy van oka maradni (rövidebbek lesznek a magány órái, melyeket nem mindig bír az ember „hasznosan” eltölteni), így kezdődött. Azóta a Lány nem érezte az űrt. Megszűnt? — faggatta magát. — És végleg? De ezt már csak nagyon halkan merte kérdezni. Felrémlett előtte a veszítés lehetősége. Tudta, gyávaság, de nem akart gondolni rá. Ismét éltető nedvek keringtek benne — felfrissítve az eddigi szálakat is. Tavasz köszöntött be. Mindig arra vágyott, hogy a többieknek szükségük legyen rá. Csak akkor tudott igazán adni, ha örömmel fogadták tőle. Megbénította a fölöslegesség vagy a felcserélhetőség érzése. Nem tudta volna megmondani, mi bontotta ki benne a szerelmet, vagy egyáltalán ez-e a szerelem, de élt az adás örömével, azzal, hogy a Férfinak jelentett valamit, talán sokat. Az évek most is múltak, de nem vette észre, melyik tartott 366 napig. A teljességet érezte. Az életet, a létezésen túli harmóniát. A jelennek élt, bízva a jövőben és emlékezve a múltra. Az élet dimenziói kitágultak, újra a „még sok minden lehet” korszakát élte át. Mintha belül lett volna a körön. Kiegyensúlyozottá vált, sokszorosan tudott örülni, nem gondolt már a veszítésre. (A helyi Közművelődési Egyesület irodalmi pályázatán II. díjat nyert elbeszélést Makányné Óvári Éva írta.) 3. oldal