Félegyházi Hírek, 1989 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1989-04-18 / 9. szám

1989. április 18. memüi hírik Spartakiád régen és most Története még az 1950-es évek közepére nyúlik visz­­sza, a híres MT­I (Munka­erő Tartalékok Hivatala) korszakra. Ez a hivatal volt akkoriban még az „Ipari­­tanulóképzés" főhatósága. Az akkori MTH vezetés úgy ítélte meg, hogy az ipari tanulók nem verseny­­képesek az ország gimná­ziumainak és technikumai­nak fiataljaival. A közép­iskolákat irányító minisz­térium is elzárkózott attól, hogy versenyrendszerébe beszervezze az MTH tanu­lóit. Így ezeknek külön kel­lett egy átfogó rendszeres sportverseny-rendszerről gondoskodni. Az iparita­nulóképzés szervezetileg az országot területekre osz­totta. Egy-egy területen lé­vő intézetek számcsoporto­kat kaptak. A Békés— Csongrád—Bács­ megye al­kotta a Dél-területet és az ezen a területen lévő váro­sokban működő iskolák a 600-zal kezdődő számokat (pl. a szegedi 600-as, a kecskeméti a 607-t, a kis­kunfélegyházi 608-at, stb.). Talán csak a teljes érthe­tőség miatt említeném meg, hogy pl. a budapesti isko­lák a 100 alatti számokat kapták. Északi terület a 100-zal kezdődő számokat, Dunántúl egy része nyuga­ti terület a 300-zal kezdő­dő számokat stb. Minden iskolában néhány súlyponti sportágban (pl. atlétika) kötelező volt ed­zéseket és házi versenye­ket tartani. Lehetett ezek­hez ha volt „energia” sza­badon választott sportága­kat is választani. (Így volt híres egy időben országo­san is a 608. sz. intézet ak­robatikus tornája.) A főha­tóság kötelezte az iskolá­kat, hogy évente területi szinten rendszeresen ösz­­szevont versenyeket ren­dezzenek a súlyponti sport­ágakból. Ezeket a verse­nyeket minden évben terü­leten belül más-más isko­lának kellett rendeznie. Ezek az iskolák kiírhattak arra az évre a kötelező sportágak mellé a saját sportéletüknek megfelelően más sportágakat is. Egy­­egy területi versenyen, me­lyet spartakiádnak nevez­tek el 5—6 sportág szere­pelt. A leggyakoribb ver­senyek az atlétika, labda­rúgás, kézilabda, lövészet, honvédelmi akadályfutás voltak. A győztes iskola vándorserleget kapott az összesített pontszámok alap­ján. Ez volt régen. Ma kissé megváltozott a helyzet. Szakmunkástanulóink tu­dásukkal bizonyították, hogy ott a helyük a leg­több sportágban a gimna­zisták és a szakközépisko­lások között. Az irányítás is minden területen egy­­kézbe került és ma már egységes középfokú isko­lák versenyeit rendezik a diákolimpiákon, országos döntőig bezárólag.­­ A ré­gi hagyományokat ápolva azonban a mai napig fenn­maradt néhány helyen a szakmunkástanulók terü­leti Spartakiádja, így pl. nálunk is megszakítás nél­kül tart e versenyforma a Dél területén. A verseny­számok és versenyzők szá­ma megszaporodott. Ma már közel ezernél is több ver­senyző jön el a spartakiád­­ra, hogy összemérje erejét és emelje iskolája hírnevét a sportban is, ne csak tan­tárgyi és szakmai versenye­ken. Az idei tanévben május elejére újra a mi iskolánk látja vendégül a megye szinte valamennyi iskolá­ját, sportolóit, edzőit, ve­zetőit. Körültekintően, jól szervezett versennyel — és természetesen jó eredmé­nyekkel — akarjuk váro­sunk hírnevét, tanulóifjú­ságát képviselni ezen a nagy versenyen. Iskolánk rendezett már az 1960-as évben is ilyen Délterületi Spartakiádot. Szép verseny volt, eredmé­nyesek is voltunk. Azt a versenyt, az akkor még ma­roknyi tanári és szakokta­tói gárdára támaszkodva, a feledhetetlen, nagy ambí­cióval rendelkező, sajnos azóta már elhunyt Mészá­ros István, a mindenki CI­­BUS-ja rendezte. Ma az egész város segít­ségére támaszkodva, ta­pasztalt és lelkes testneve­lő kollektíva szervezi és bo­nyolítja majd le, remélhe­tőleg sikeresen és minden­ki megelégedésére. LÁSZLÓ JENŐ Szépítsük városunkat Minden évben legjobban a tavaszt várjuk. Talán azért, hogy a tél hosszú szobafogságából kiszaba­duljunk vagy azért, hogy sivár környezetünket szeb­bé tegyük. Tesszük ezt magunk örö­mére és kicsit azért is, mert talán még mindig büszkék vagyunk kis városunkra. Azt hiszem senki nem vitatja, hogy a város lakói­nak nagyobbik része sokat tesz ezért. Az is biznyos, hogy sok jó szándékú em­bernek elment a kedve, mert a szépen gondozott vi­rágos kertje reggelre össze­tiporva hevert a háza előtt. Az elmúlt évben az is elő­fordult, hogy a sétányok virágtartóiba kiültetett gyönyörű muskátlik reg­gelre eltűntek. Nem vagyok illetékes, de mint városát szerető polgár egy kérdést felteszek. — Miért nem tudunk ezen se­gíteni? A másik kérdés. — Mi öröme telik abban a ron­­gálónak, hogy a kertet tönkreteszi, a kisfát kitö­ri? Így a kert holnap már nem pompázik, a fa évek múlva nem ad árnyékot és a város amúgy is szennye­zett levegőjét nem tisztít­ja tovább. Kérem a város lakóit, fog­junk össze, szépítsük váro­sunkat! HÉJJAS ISTVÁN Műemlék? Rom? Parkoló ? Vajon meddig gyönyör­ködhetünk még a Molnár Béla utca elején összedőlt házak látványában? Ha idő­ben hozzáfognának talán még az idegenforgalmi sze­zon kezdetéig rendbe le­hetne tenni és igazi parko­lóvá alakítani a Centrum áruház mögötti gödrös, sá­ros területet. Ha így marad, legfeljebb a tankokkal érkezők vehe­tik komolyan a parkírozó­helyet jelölő táblát. HONISMERETI MOZAIK Szélmalmok a Kiskunságon Nagyon dicséretes vál­lalkozásnak tekinthetjük, hogy a nagykőrösi Arany János Múzeum az 1987. má­jus 14—16. között AZ AL­FÖLD ÉPÍTÉSZETE című, több tudományágra (régé­szet, néprajz, építészet) ki­terjedő tanácskozásának szakanyagát ÉPÍTÉSZET AZ ALFÖLDÖN cím alatt könyvalakban kiadta. (Nagykőrös, 1989.) A két kötetes, 70 ívnyi terjedel­mű kiadvány régészet­néprajz- építészet fejeze­teiben a konferencián el­hangzott 35 előadás anya­gát adja közre. Az egyes tanulmányok nemcsak kutatási eredmé­nyeket közölnek, hanem problémákat, olykor ellen­tétes véleményeket is fel­vetnek, s így a témák to­vábbi feltárására, tovább­gondolkodásra késztetnek. A népes és tekintélyes szerzői gárda között öröm­mel üdvözöljük dr. FAZE­KAS Istvánt, a Kiskun Mú­zeum népszerű igazgatóját, a kitűnő honismereti veze­tőt, aki a tudományos ta­nácskozás néprajzi szek­ciójában végzett munkája eredményeként SZÉLMAL­MOK A KISKUNSÁGON című tanulmányát letette a szakemberek és a téma iránt érdeklődők asztalá­ra. A korlátozott terjedel­mű tanulmányt 30 ábra (do­kumentumfotó, reproduk­ció — KIS LÁSZLÓ mun­kája) teszi érthetőbbé és gazdagabbá. FAZEKAS István tanul­mányának első részében fi­lológiai gondossággal ve­szi számba a témával fog­lalkozó elődök korábbi munkásságát, leszűkítve a kisebb alföldi tájegység, a Kiskunság területére. Akár MADARASSY László, akár LAMBRECHT Kálmán, NAGY CZIROK László ed­dig publikált anyagát néz­zük, a téma félegyházi ér­dekeltségének markáns je­lei bontakoznak ki. SZA­­LAY Gyula félegyházi szél­malmokról szóló gazdag kéziratos gyűjtése arról győ­zi meg az olvasót, hogy nem alaptalanul és indo­kolatlanul nevezték Kis­kunfélegyházát a XIX. szá­zadban a szélmalmok vá­rosának. Koszorús költőn­ket, PETŐFI Sándort is megihlette a városszélen sorjázó szélmalmok város­képet jellemzően alakító nagyszerű látványa : ...” / Úgy szeretek állni / A szélmalmok előtt f­elnézem ezeket, / Amint vitorlások hányja, egyre hányja / A cigánykereket.” / FAZEKAS István meg­győző erővel mutatja be, hogy a téma szempontjá­ból leszűkített területre vo­natkozó szakirodalom al­kalmas nagyobb területek szintézisét adó szélmalom­tanulmányok alapozásához és az ismeretek összeveté­séhez. MADARASSY Lász­ló, SZALAY Gyula és LÜ­­KŐ Gábor néprajzi mun­kásságára utalva sejteti ol­vasóival, hogy a publiká­latlan kéziratos gyűjtések különös néprajzi adatokat kincsként rejtenek maguk­ban. A tanulmány szerző­je mintegy csábítja a Kis- Kun Múzeum adattárába a kincsfeltárásra vállalkozó néprajzosokat. FAZEKAS István tanul­mánya történelmi időke­retbe ágyazva szól a szél­malmokról, a szélmalmo­kat építő és hasznosító mol­nárokról, pontosan elemez­ve az egyes fogalmak tar­talmi jegyeit. A tanulmányban vázla­tosan kibontakozik előt­tünk a szélmalomépítés, -javítás, -átalakítás (-bő­vítés) történetileg változó folyamata, eszköz- és anyag­­használata. Számunkra igen értékesek a malomépítés félegyházi hagyományait rögzítő sorok. Kár, hogy a tanulmány korlátozott ter­jedelme miatt nem foglal­kozhatott kellő mélységben az egyes szélmalomtípusok táji elterjedésének átfogó gazdasági, társadalmi, né­pi építészeti és díszítőmű­vészeti vonatkozásaival. A tanulmány a néprajzi szakanyag feltárásában je­lentős helytörténeti bázis­ra támaszkodik, ugyanak­kor fel is tár helytörténeti összefüggéseket is. A záró­részben az egykori szélmol­nár, PAJKOS SZABÓ Ist­ván megszólaltatásával a félegyházi nép életének egy különös területére en­ged tanulságos bepillan­tást. FAZEKAS István ta­nulmánya a néprajztudo­mány és a helytörténet ha­tározott nyeresége. Végül is a tanulmány tényfeltáró és elemző szö­vegének háttéranyagából kirajzolódik egy félegyhá­zi szélmalom-monográfia megírásának nem túl távo­li szükségessége és lehető­sége. Reméljük, hogy a SZÉLMALMOK A KIS­KUNSÁGBAN című új ta­nulmány erősíteni fogja azokat a tényezőket, ame­lyek ennek megvalósulá­sát megcélozták. FAZEKAS István: SZÉL­MALMOK A KISKUNSÁ­GON című tanulmánya a FÉLEGYHÁZI HÍREK ki­adásában különnyomatban , városunkban is hamaro­san kapható lesz népszerű áron. FEKETE JÁNOS Több férfi is dolgozott a munkahelyén, jól lehetett velük beszélgetni. Kicsi kora óta vonzódott a má­sik nemhez — fiús játé­kokkal szórakozott, szeret­te az „indiános” könyveket, a merészséget, erőt, bátor­ságot. Se hímezi, se főzni nem tanult meg — valahogy er­re nem jutott idő. Izgatták az elméleti, politikai, filo­zófiai dolgok, bár tudta, kontár ezekhez, mégis szí­vesen ült olyan társaság­ban, ahol e témákról folyt a szó. Furcsa paradoxona éle­tének, hogy mindig köny­­nyen talált közös hangot idegenekkel, s a fiúk, fér­fiak nyíltak, őszinték vol­tak hozzá; közben valami óvó szeretet vegyült bizal­mukba, s inkább kerestek vele elméleti síkon közös­séget. Egy ideig örült a tisz­teletnek, de aztán fogyaté­kosságnak látta, melynek oka benne van. Talán ezért nem tud szabadulni az űr­től — sajdult meg benne. A Férfival véletlenül ta­lálkozott (mindig izgatta a szükségszerű és a véletlen Szökő évek (részlet) viszonya). Barátjához jött, de annak dolga volt vala­hol, a Lány pedig hazain­dult (épp a gyűlölt hosszú­távú hétvégek egyike kö­vetkezett), de a másik visz­­szatartotta. — Tudom, hogy önző va­gyok, ne menj el, beszél­gessünk, amíg várok — mondta, amikor bemutat­kozott. A hangja keserűen csengett. A Lány különösnek ta­lálta a kérést és a tegezést, de örült, hogy van oka ma­radni (rövidebbek lesznek a magány órái, melyeket nem mindig bír az ember „hasznosan” eltölteni), így kezdődött. Azóta a Lány nem érezte az űrt. Megszűnt? — faggatta ma­gát. — És végleg? De ezt már csak nagyon halkan merte kérdezni. Felrémlett előtte a veszítés lehetősé­ge. Tudta, gyávaság, de nem akart gondolni rá. Is­mét éltető nedvek ke­ringtek benne — felfrissít­ve az eddigi szálakat is. Tavasz köszöntött be. Min­dig arra vágyott, hogy a többieknek szükségük le­gyen rá. Csak akkor tudott igazán adni, ha örömmel fogadták tőle. Megbénítot­ta a fölöslegesség vagy a felcserélhetőség érzése. Nem tudta volna meg­mondani, mi bontotta ki benne a szerelmet, vagy egyáltalán ez-e a szerelem, de élt az adás örömével, azzal, hogy a Férfinak je­lentett valamit, talán so­kat. Az évek most is múltak, de nem vette észre, melyik tartott 366 napig. A teljes­séget érezte. Az életet, a létezésen túli harmóniát. A jelennek élt, bízva a jövő­ben és emlékezve a múlt­ra. Az élet dimenziói kitá­gultak, újra a „még sok minden lehet” korszakát élte át. Mintha belül lett volna a körön. Kiegyensú­lyozottá vált, sokszorosan tudott örülni, nem gondolt már a veszítésre. (A helyi Közművelődési Egyesület irodalmi pályá­zatán II. díjat nyert elbe­szélést Makányné Óvári Éva írta.) 3. oldal

Next