Félegyházi Hírek, 1990 (3. évfolyam, 1-28. szám)
1990-01-01 / 1. szám
2. oldal fá&m'zs Him A segítés vágyának hatalma (Folytatás az 1. oldalról) Ferenc folklór énekes, Heltai Kálmán színművész, Koncz Zsuzsa, Cseh Tamás énekes is. Mivel azóta eltelt egy kis idő, megkérdeztem barátomat, hogyan áll a szervezés és hogyan képzelik el ezt a nem kis munkát igénylő elképzelést. Természetesen ennek megvalósítása nem kis feladatot jelent, hiszen a művészek elfoglaltságát kell először összehangolni, utána a színvonalas és a célt szolgáló propagandát kell beindítani. A szervezésben máris többen ajánlották fel segítségüket. A plakátok tervezését Pólyák Sándor, a kiváló operatőr, ugyancsak a volt Holló László rajzfilmstúdió munkatársa vállalta. Az elkészítésben, sokszorosításban Kis László címfestő a többiekhez hasonlóan szívesen segítene. A márciusra tervezett koncertet a 608-as Ipari Szakmunkásképző Intézet tornacsarnokában szeretnénk megrendezni, amennyiben az intézet biztosítja ennek lehetőségét. A mozgássérült gyerekek természetesen díjmentesen vehetnének részt a koncerten, melyre egyébként 100 Ft-os belépődíjat terveznek. S mivel városunkban is vannak olyan emberek, akik nemes célra szívesen adnának még bizonyos öszszeget, részükre a belépőjegy mellé egy csekket is adnak majd, amire be lehet fizetni. A koncerten fellépő művészek és a szervezésben közreműködők természetesen mindent díjmentesen vállalnak, hogy minél több pénz jusson azoknak, akik valóban rászorulnak a segítségre, mivel maguk ezt nem tudják előteremteni. A koncert szervezésében, a szereplők és az időpont egyeztetésében, a tájékoztatás lebonyolításában, a támogatók felkérésében a főszerepet Gubcsi Lajos vállalta. Tudni róla azért fontos, már most, hogy azok az emberek, fiatalok és idősebbek egyaránt átérezzék ennek a jelentőségét, hogy segíteni tudjanak azokon, akik a természet igazságtalansága folytán, saját és mások hibáján kívül kerültek hátrányos helyzetbe, egészséges embertársaikkal szemben. Befejezésül Dinnyés József dalaiból idézek: „Csak a szeretet hatalmával virágozhatunk, léphetünk együtt a kiszámíthatatlant megismerni, a tudást lelkesíteni, a haragot fénnyé varázsolni, a vért életté dalolni, a viaskodást gondolatok győzelmévé emelni, mert hosszú az utunk, a szép erő elszántságát kell magunkon viselni.” NÉMEDI LÁSZLÓ PAX BONUM ET SANITAS! Hogy a készülődő tél felénk villantotta fagyos tekintetét, egyszerre elnéptelenedett a tér, kihaltabbak lettek az utcák: a tetőkön, az utak mentén fémesen csillog a dér. Az idő, itt belül a Magyar Vöröskereszt félegyházi rezidenciáján sem sokkal barátságosabb. Meglehetősen komor gondolatok foglalkoztatnak bennünket. Az alapszervezetek pénztárnaplóit ellenőrizzük. Szigorúan társadalmi munkában! Tennénk dolgunkat, ám ez most nem is olyan egyszerű, mint ahogyan azt megszoktuk. Ugyanis se vége, se hossza a panaszkodásnak: nem — vagy csak nagyon nehezen tudják a tagbélyegeket eladni ... Zavartan hallgatjuk a gazdaságfelelősök mentegetőzését, hiszen mi magunk is hasonló cipőben járunk. Minden szó és érv saját munkahelyünk kínos „élményeit” juttatják eszünkbe. Még ma is előttem annak a szalagi dolgozónak az arckifejezése, aki a következő szavak kíséretében küldött el „akárhová”: Nem elég, hogy az állam a létminimumot is megadóztatja, még a Vöröskereszt is a munkások zsebében kotorász!” Torkomra forrott a szó. Ezek után fogják hozzá magyarázni, hogy mindannyiunk személyes érdeke megőrizni és gyarapítani azokat az erkölcsi értékeket, amelyeket a másokért végzett önzetlen munka teremtett a társadalomban? Nehéz, nagyon nehéz a humánum és segíteni akarás nemes hagyományairól beszélni, amikor szinte kényszerítenek bennünket, hogy csak az árát nézzük mindennek, s lassan már semminek nem ismerjük az értékét. Pedig aligha volt nagyobb szükség a segítő kézre, mint ma, amikor egyre mélyülnek szociális gondjaink. Elég a megélhetési gondokkal küszködő hátrányos helyzetűekre utalni vagy arra, hogy az idősek közül is mind többen szorulnak támogatásra, gondozásra. S ki karolja fel újkori történelmünk legsötétebb diktatúrája elől hozzánk menekült honfitársainkat? Vajon engedhetjük-e, hogy ez a mozgalom — melynek kezdettől fogva az volt a legnagyobb vonzereje, hogy az emberekben meglévő természetes jóra, szeretetre épített — sorvadásnak induljon? Halk kopogás szakítja félbe a töprenkedést. Az ajtóban idős bácsi, épphogy össze nem esik. Karján nagy halom ruhanemű, a bal kezében egy pár férficipőt szorongat, a Vöröskereszt titkárát keresi. Persze, időbe telik míg mindent megtudunk, mert a lépcsőzést bizony nem az ő korának, s főleg nem a tüdő- és szívasztmájának találták ki. Kisvártatva előkerül Mindszenthy Lászlóné is, akitől megtudjuk: a látogató ismerős vendég. A televízióból értesült az Erdélyből érkezettek részére szervezett ruhagyűjtési akcióról, azóta többször is megfordult náluk. András bácsi, mint becses ereklyét mutatja a Vöröskereszt titkárától kapott emléklapot: „A Magyar Vöröskereszt Kiskunfélegyházi Városi Vezetősége köszönetét és elismerését fejezi ki, önzetlen segítségnyújtásáért.” Valamivel lejjebb: PAX BONUM ET SANITAS! BÉKE, JÓSÁG ÉS EGÉSZSÉG! De el ne felejtsem: ez már egy másik helyszín, mégpedig Sára Andrásék Damjanich utcai lakása. Látogatásom nem titkolt célja: szeretném megfejteni, hogy honnan, miből meríti a hitet, az erőt, ez az idős beteges bácsi a segítségnyújtáshoz. Mint megtudtam, nem pusztán érzelmi kötődésről van szó, annál mélyebb szálak, a szülőföld szeretete fűzi Erdélyhez, az erdélyi néphez. 1920-ban született a Brassó megyei Tatrang községben, s népes rokonsága ma is ott él. A sokgyermekes családból egyedül ő, a legfiatalabb jött át Magyarországra. Az akkor 21 éves Sára Andrásnak sehogy nem fért a fejébe, miért kell neki románul beszélni, amikor ő magyar, ezt a nyelvet tanulta szüleitől. Az indoklás, Ili miszerint „aki román kenyeret eszik az beszéljen románul” már akkor sem hatott valami meggyőzően, mert csaknem 200 ezer áttelepülőt kellett elhelyezni menekülttáborokban. Budapesten sikerült elhelyezkednie, s nem sokkal később családot alapít. Felesége halálával — a hetvenes évek végén — fájdalmas veszteség érte. Csak néhány éve él Félegyházán, élettársa Perjés Istvánná szintén nyugdíjas. Nem mondja, de érezni, hogy három gyermeke közül a legkisebbre, Gyurira a legbüszkébb. Neves alpinista, aki szinte az egész világot bejárta, s az 1985. évi Himalája-expedíció alkalmával ő is ott volt Körösi Csoma Sándor dárdzsilingi sírjánál. Beszélgetünk. Múltról, jelenről, Erdélyről, a romániai magyarság kilátástalan helyzetéről. Mindkettőjüket a sírás fojtogatja. Bár a konvektor kellemes meleget áraszt én mégis borzongok, hallgatom „az éhség, a hideg és sötétség országáról” szóló mondattöredékeket. Régi, megsárgult családi kép: a Sára testvérek. Középen sötét hajú, nagyszemű fiatalember: a bátyja, Sándor. Tavaly halt meg. Azt mondják: éhen... A másik testvére, József, 84 éves, öccsének írt levele kétségbeesett segélykiáltás: nem hiszik el, hogy beteg, nem bír kimenni a földre dolgozni. Nem tudja mi lesz... Amikor látogatóba érkeznek, a viszontlátás öröme után mindig az az első kérdés, hogy tudtak-e gyógyszert hozni,... Csend telepedik közénk. Perjésné a szemét törölgeti: az idén nem tudtak kimenni, talán majd tavaszra, ha megjön a jó idő. Addig azonban sokat kell spórolni: kevesebb és olcsóbb húst fognak vásárolni, s talán a kézimunkázással is össze bír hozni egy keveset. Hiába, a nyugdíjból aligha futná. Az orvosságok javarészét már sikerült beszerezni — mutatja boldogan. Újabb néma csend. Azt hiszem mindhárman ugyanarra gondolunk: odaát, a határ túloldalán minden változatlan. K .E. 1989. december 22. Móra Istvánék karácsonya Nemrégiben ünnepeltük Móra István (1864—1957) író és...költő születésének 125. évfordulóját. Ebből az alkalomból emléktáblával jelöltük meg azt a helyet, ahol szülőháza állott az egyori Széles utcában. Színvonalas előadásban méltattuk emberi és írói értékeit. Külön kiemeltük az emberi alkotás biztonságos családi hátterének jelentőségét, lírai töltésének családi élményekből fakadó vezérmotívumait. Karácsonykor, a béke, a szeretet és a család ünnepén nem lehet kikerülni ma sem Móra István nagyobb közösségnek is példát adó családszeretetét emberi összetartó erejét. Századunk első tizedében Móra István budai lakásában időnként összejövő családtagok a HÁZI TUDÓSÍTÓK-ban, a családi lapban mondták el, írták le egymásnak szóló szívbéli üzeneteiket. Móra László, az idősebb fiú mint főszerkesztő mesékkel, versekkel és más apró írásokkal gazdagította a lapot. A többi hat testvér is írt verseket, humoros mondókákat, rejtvényeket, recepteket stb. Időnként Móra István nagyapa is költött verseket a „HÁZI TUDÓSÍTÓ”-ba. 1911 karácsonyára unokáinak „ÖREGAPÓ” aláírással írt versét, amelyet az unoka, dr. Móra Bertalan bocsátott rendelkezésünkre, az alábbiakban közöljük. FEKETE JÁNOS MÓRA ISTVÁN: Karácsonyfa előtt Égjetek gyertyácskák Az örökzöld gallyon! Míg lobogtok, én az Angyalokat hallom Fölöttünk susogni Fölöttünk lebegni Az égnek, a földnek ■ Örömét hirdetni. Égjetek gyertyácskák! Égjetek, égjetek. Lengjetek angyalkák Felettünk lengjetek. Érintsétek szívünk Láttatlan kezekkel, Töltsétek meg lelkünk Égő szeretettel. És ha visszaszálltok Túl a jellegeken Vigyétek föl égbe Az én üzenetem: Maradjon szívünkben Aki ma született, Az igaz Megváltó, Az örök szeretet. Boldogságot, békességet Nekem a Karácsony gyermekkoromban boldogságot és békességet hozott. Az egész évben moslékon nevelt, s családunk minden tagja által megbecsült, s szemünkön hizlalt disznót a szent ünnep előtti napokban döftük le. Így családunknak nem volt gondja egy ideig az ennivalóra. Karácsonykor tepsiben sült a hurka, kolbász és a karikába vágott krumpli, az ünnepi eledelt, nagyapám kiporciózva adta elénk. Ha fehér lett a Karácsony, ránk gyerekekre jó idők jártak. Volt olyan időszak, hogy átellenben, Bibókékhoz, a szemben lévő szomszédunkhoz át se láttunk a rengeteg hótól. A hó megjötte nekünk gyerekeknek a télnek nem a kellemetlenségeit juttatta eszünkbe, hanem azt, hogy lehet hógolyózni, szánkózni, irányulni a keskeny jégutakon, s testünkkel jézuskát képeztünk a hóba. Akkoriban úgy harminc évvel ezelőtt a nagyhíd is megvolt, s nagyszerű pályát adott a szánkózáshoz lejtős oldala. A lányok lesték a hó hullását, s még a szűzi hóval mosták arcukat, azért hogy szépek legyenek. A környékünkön élő gyerekekkel összefogva vérre menő hócsatákat vívtunk, sokszor kék-zöld foltokkal hagytuk ott a csatateret. Édesanyánk és nagyszüleink karácsonyra virradóra lopva feldíszítette kicsiny karácsonyfánkat. Akkor még sok helyen a találékonyság által öltött díszruhát az ünnep szimbóluma, de nekünk a bátyámmal — a hála érzetével — a világ legragyogóbb karácsonyfája lett. Szerettem szaloncukrot lopkodni a fáról, éjszaka, mint egy igazi tolvaj, kisurrantam a folyosóra, s óvatosan babrálni kezdtem a mütyüröket. Egy-egy zizzenő papírnak áruló hangja volt, de családom úgy tett, mintha nem venné észre tolvajlásaimat. A felnőtt kor karácsonyát a gyermekek teszik boldoggá, őértük éljük, őértük szeretjük. Aki család nélkül ünnepel, fagyot érez még a duruzsoló kályha mellett is. A családból, otthonból elcsatangolt öregek szentesti látványa szívbemarkoló. A kórházi dolgozók és a rendőrség tudja, mennyi idős töltené a szabad ég alatt a hideg éjszakát, ha nem akadna mindegyiknek védőangyala, aki gondos kezekhez vezeti. így karácsony táján egy percre gondoljunk a boldogtalanokra is és talán jobban megbecsüljük általuk saját békességünket. MAJOR DÓRA