Félegyházi Hírek, 1991 (4. évfolyam, 1-27. szám)

1991-01-11 / 1. szám

2. oldal meetH­r­mm Petőfiről, születésének évfordulóján — Rapszódikus vallomástöredékek — Íeg­ed­vés Barátaim, Ta­nítványaim, Ismerő­seim, Félegyháziak! Petőfi Sándorról, szellemköröm örökös tagjáról írni mindig boldogság számomra. Ar­ról vallok töredékesen Önöknek, miért szeretem Petőfit, miért nélkülözhe­tetlen számomra, miért né­zek fel rá, miért az esz­ményképem. * Szeretem, mert olyan költői világot teremtett, ahol emberi arca és hangja van mindennek. Ahol „fe­jét egyik vállára bocsátja a pufók kemence”, ahol „a nap leszáll pihenni ágyá­ba”, ahol „a harmat a szá­nakozó csillagok könnye”, ahol „a szivárvány a meg­­engesztelődött Isten mo­solygása”, ahol „a kikelet a vén tél ifjú lánya”. * Példaértékű számomra az az odaadó, mély ragaszko­dás, amellyel az Élet dol­gaihoz fordul, akár a tyúk­­anyóhoz, akár a Szabadság­hoz! „És mi a kő, tyúkanyó, kend / A szobában lakik itt bent?” Oh szabadság, hadd néz­zünk szemedbe, / Oly so­káig vártunk rád eped­­ve... * Szeretem költészetét, mert világa tágas: a vakondtú­rástól, a pihenő tarkagyí­koktól a csillagokig ível láthatóra. * Szeretem ezt a „meny­­nyeien nagyságos suhancot” önzetlen ember — és világ­boldogító szándékáért, amit így fogalmazott versbe: „S hogyha földobnám az égre Szívemet, Melegítené a világot Nap helyett.” * Szeretem azt a Petőfit, aki a Felhők verseit írta, „homlokán az ifjúság gyö­nyörű komorságával.” Eze­ket a verseket csak olyan fiatalember írhatta, aki eszmények vonzásában él, aki nem hajlandó szótla­nul együttélni az emberi hitványsággal. * Szeretem, mert jelentősé­get tudott adni a köznapi eseményeknek: egy esti bo­rozásnak, a családban töl­tött napoknak, egy baráti találkozásnak. * Szeretem humorát, szel­lemességét. A Fülek város­beli kocsmában mért bor­ról azt írta, hogyha a haj­dan itt tartózkodó törökök­nek naponként abból a borból kellett volna inni­uk, amiből ő ivott ottjárta­­kor, „száz évvel előbb sza­badult volna meg tőlük Fü­lek.” Szeretem, mert azt val­lotta: „A szeretet örök, mint az Isten...” Nincs hatalma rajta semmi erő­nek. Nem lehet elpusztíta­ni, ellenben újra lehet ve­le kezdeni az életet. * Szeretem, mert tőle meg­kapták a magukét a kora­beli „Tökmag Jankók”. Ol­vassák csak el a Császár Ferenc őnagyságához c. versét! Szeretem, mert a demok­rácia az ő eszmerendsze­rében, nem elvont politi­kai kategória, hanem „éle­­tes fogalom”, nép- és kö­zösségteremtő eszme. * Felnézek erre a kápráza­tos fiatalemberre, aki hu­­szonegynéhány éves korá­ra, országgyaloglásai köz­ben négy nyelven tanult meg olvasni, eredetiből fordította Shakespeare-t, s Tacitust olvasta eredetiben. * Felnézek rá, mert kora műveltségének és emberi törekvéseinek a csúcsain járt. * Megindító az a meleg­­szívűség, ahogyan a ma­gyar kultúra, szellem hősei­ről szól. Széphalom, Ka­zinczy kúriájában járva ír­ja: „Kötelességem volna minden emelkedettebb lel­kű magyarnak életében le­galább egyszer oda zarán­­do­kolnia, hiszen a szent öreg fél századig tartó vál­lán, mint Atlasz az eget, a nemzetiségnek ügyét.” Cse­­kén Kölcsey sírját keres­te fel, Peleskén szeretettel emékezik Gradányira, a Ki „sok jó órát szerzett olva­sóinak.” * Felnézek Rá, mert az igazságra hangolta lantja húrait, s mondta szép da­lait haláláig.” * Szeretem gyöngéd, szerel­mes dalait, kedvre deríte­nek fiatalos lázongásának remekbesza­bott megnyi­latkozásai, bordalai: „Ha szívünk összeolvadna Rám de szép hajnal hasadna!” „A búbánat szívet rágó üregfi, Borral lehet, borral kell kiönteni!” Nagyrabecsüléssel nézek Rá, mert tevékeny harco­sa volt annak a korszaknak, amit reformkorként jegyez a magyar történelem, és szív­dobogása volt Márius 15- dikének! Ő tette, hogy a magyar Marcus Idusa, a gondolat Szabadságának, a magyar ifjúságnak, a jobb jövő re­ményének, magyarság meg­újhodásának napja lett. * Szeretem, mert kételyei, pokoljárása közepette is megőrizte az Élet iránti bi­zalmát, hitét. Felnézek Rá, mert fényes példát adott emberségből, magyarságból, hazafiság­­ból, barátságból, nagylel­kűségből, melegszívűség­­ből. * Ma is nélkülözhetetlen számomra a János vitéz, a legköltőibb mese, mert meg­erősít abban a tudatban, hogy a jók, a hűségesek a tiszteségesek elnyerik ju­talmukat. * Szeretem, mert szinte val­lásos áhítattal szólt mindig a természetről, a „szent kö­zös édesanyáról”. És elemerenge, oh természet, örök szépségedre nézek, S szemeinek bámulatában,, Néma, de szent imádság van. * Petőfi versei életem so­rán sokféleképpen hatot­tak rám. Voltak, amelyek belém nyilaltak, akár a fájdalom: Hegyen ülök, Te­metésre szól az ének. Vol­tak, amelyikek az életked­vem, a sors iránti bizal­maim adták vissza: Egri hangok, A négyökrös sze­kér. A Magyar vagyok nem­zeti identitásomban erősí­tettek meg. A Bolond Istók elhitette velem, hogy „míg az em­ber boldog nem volt, addig meg nem halhat”. * Öröm tölti el a szívem, hogy újra írhattam Róla. JUHÁSZ ISTVÁN * * * Czakó János rézkarca VIDEÓT IS NYERHET! Keresse a Félegyházi Kalendáriumot újságárusainknál! Családok és vállalkozók hasznos segítsége az 1991-es esztendőre videót 75 forintért! Dr. Cselle Yvette leteszi az esküt. Némedi László felvétele. HONISMERETI MOZAIK BABAY JÓZSEF: AZ ÖRÖM Fájt tegnap nagyon a szívem, Jaj, mit lehetne tenni, S eszembe jutott hirtelen, — Örömet kéne venni ... De hol van olyan bolt, ahol A pulton kicsi mérleg S a stanicliba kedvesen Tízért örömet mérnek. Hiába jártam mindenütt, Ily boltot nem találtam. Hazaballagtam csendesen, Bútól halálra váltan. Kereskedők, kereskedők, Ó, nyissatok egy boltot, Ne legyen benne drága kincs, Se kincset érő dolgok, Ne áruljanak aranyat, Se ékszert, selymet, pálmát, Se ékkövet, se sírkövet, Se csipkét, paplant, párnát, Kereskedő Testület, Víg ifjak, drága vének, írjatok kérvényt, kecseset Az egek Istenének És szépen könyörögjetek, Hogy boltról boltra sorba Exportáljon kis örömöt Minden kis földi boltba ... Te is veszel, vesz kegyed is, Se a kedvesének ő is... Én is veszek neked tízért S anyósának a vő is ... S meglátjátok majd jó szívek. Megváltoznak a dolgok. — Ó, Isten add, hogy örömöt Áruljanak a boltok ... Babay József (1898. nov. 29. — Bp. 1956. júl. 20.) író, újságró. Nagyatá­don született. Szalay Gyulával való rokonsága révén került Félegyházá­ra, s az itteni tanítóképzőben szer­zett tanítói oklevelet 1916-ban. Ka­tonai szolgálata után különböző fő­városi lapoknál volt újságíró. Ugyanakkor sikeres, népmeséi mo­tívumokkal átszőtt paraszti tárgyú színdarabokat is írt. Számos re­gény, novellás kötet reprezentálta írói tevékenységét. írt verseket és filmforgató könyveket is. A sokol­dalú író félegyházi diákéveinek él­ményanyagából írta 1932-ben a „Mi huszonketten” című ifjúsági re­gényt. Most közölt verse a privatizációs útkeresés idején időszerű gondola­tokkal fejezi ki a nehézségekkel szembenézni akaró társadalmi öröm­igényt. FEKETE JÁNOS Örömünkről Túl vagyunk az ünnepek melegséget adó, családot összetartó meghitt találko­zásain. Elcsendesültek az esztendőforduló petárdákat durrogtató, papírtrombitákat harsogtató, lampionos vígasságai. Mon­dani szoktuk, így ünnepek után, hogy az élet visszatér a rendes, megszokott kerék­vágásába. A földeken, a munkapadok­nál, alkotó­asztaloknál a munkás min­­denapok építő emberi tevékenysége foly­tatódik; a kitűzött célok elérése érdeké­ben feszülnek az izmok, okosan munkál­kodik a szellem és az akarat. Milyen jó volna, ha most is szépen, rendben válta­kozva követné egymást a termelő mun­ka, az ünnepek pihentető felszabadul­t­­sága, s az újból folytatott munkafolya­matok alkotó öröme, a társadalmi és egyéni célok megvalósításának irányába húzó, értékalkotó emberi tevékenység! Csak hát! A televízió, a rádió, a sajtó közlemé­nyei, az év végi különféle társadalmi összegezések, a jövő reményei felé mu­tató országgyűlési eszközfelmérés és be­osztás nehézségei egyaránt sugallják, s annak felismerésére ösztökélnek, hogy a régi társadalmi gyakorlat felváltását kö­vető demokratikus újjászületésnek em­­bertpróbáló szakaszához érkeztünk. 1991- ben még csak a mély társadalmi gödör alját érjük el, súlyosbodó társadalmi­ és gazdasági válság összes bajainak (inflá­ció, drágaság, romló életszínvonal, nö­vekvő munkanélküliség stb.) terheit hor­dozva. Lemondások és nélkülözések kö­zepette kell maradék erőnket okosan megőrizve a kibontakozás érdekébe ál­lítani, tudva azt, hogy a jövő reményeit alapozó keserves erőfeszítéseink hordoz­zák magukban a jövendő örömének csí­ráit is. A privatizáció, a vállalkozások újra­­próbálásának nehéz időszakát éljük most át hasonló kétségek és várakozások között, mint várostelepítő őseink immá­ron 250 esztendeje. Az akkori vállalkozó lelkes csapatnak öröm volt az új otthon­­teremtés lehetősége, igazi örömük azon­ban csak az alapozó munka elvég­zése után lehetett. Addig azonban áldo­zatosan, keményen kellett munkálkodni­­ok! Igen nehéz, de nem kilátástalan küz­delmüknek hű tükrei a levéltári doku­mentumok. Az akkori vállalkozás em­beri nehézségeit látjuk megelevenedni, amikor a telepítési szándékkal ideérke­zett 1744-ik évi és a ténylegesen telepítő redemptusok (földmegváltók) 1745-ik évi névjegyzékének adatait összevetjük. A XVIII. század közepe után készült Liber Fundiból (telekkönyvből) a tulajdonosi változásokból kiolvashatjuk, hogy bizony az eredeti vállalkozók közül sokan kény­szerültek reményeik feladására.­­ A vá­ros azonban élt és fejlődött. A közössé­get érintő kedvező változások örömét azonban sokszor halványították el, vagy rontották le társadalmi bajok és meg­próbáltatások. Háborúk (török hábor világháborúk), forradalmak (1848—­ 1918—19) okoztak mély fájdalmat; pá­dátlan aszály, ínség (1794, 1863, 18) pusztított; kolera, pestis járványok (17 1831), tbc tizedelték a lakosságot. Ho­szan tartó társadalmi válságok rontotta a város lakosságának szinte sohase felhőtlen helyzetét. Az öröm lelki állapota, az egész­­ nyünket átfogó, derűs és vidám életvit társadalmi méretekben sohasem vol tartós nálunk és mindig keményen meg kellett küzdeni nemcsak az örömért, ha­nem az apró örömökért is. Úgy vagyunk mostanság, hogy az öröm ismét hiánycikk lett. — De mi örülni akarunk! Dolgos kezünk munkája révén mihamarabb érezni szeretnénk személyi­ és társadal­mi létbiztonságunkat. Eredményes erőfe­szítéseink nyomán élvezni kívánjuk az e kotó munka öröméhez kapcsolódó ál­­lános örömet, amelyet a társadalom­­ainak kedvünkre való alakulása tör meg! Ebben az érdekeltségben kell a vezetésnek a bölcsességből inő társadalmi erőket összefogni és o ki­tettekre mozgósítani. Örömünk va­laha csak ebben az összefüggésben lehet a bi­zakodás, a derű, a jó társadalmi közér­zet valóságos kifejezője. FEKETE JÁNOS 1991. január 11. Cskü­t tett Kiskunfélegyházán az önkormányzati vá­lasztások után sikeresen lezajlott a polgár­­mester és helyettesének megválasztása, ám a jegyző személyére pályázatot írtak ki. De­cember elejére kitűzött határidőig öten nyúj­tottak be pályázatot, melyet az Ügyrendi Bizottság elfogadott, így a december köze­pén megtartott választáson mind az öt je­lölt közül, kétfordulós választáson, minő­ségi többséggel dr. Fehérváriné dr. Csölle Yvettet választotta meg, aki 1991. január 1- től látja el feladatát. A választás után az új jegyző letette az esküt, a végleges kine­vezésre azonban csak márciusban kerül sor. Tudósításunkat az önkormányzati ülésről la­punk 4. oldalán olvashatják.

Next