Félegyházi Közlöny, 1996 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-19 / 2. szám

6. oldal „Országosan is elismerték a munkámat” Major Dóra, akinek írásait gyakorta olvashatják a Közlöny hasábjain, az elmúlt év decemberében megkapta az Amatőr Írók és Költők Országos Szövetsége nívódíját. Ez alkalomból kérdeztük írói munkásságáról.­­ Februárban lesz 23 éve, hogy első cikkemet megírtam. Az akkori Vegyipari Gépgyár Pinceklubjának farsangjáról tudósított az írás. Tehát én is, mint a kollégák zöme, apró tudósításokkal, riportokkal kezdtem a pályát. Hét évvel ezelőtt kezdtem el irodalmi jellegű írásokat közreadni az akkori Félegyházi Hírek főszer­kesztőjének, Czakó Jánosnak biztatására. Ezek a rövid terjedelmű munkák egy kötetbe szedett, publicisztikai gyűjtemény anyagát képezik, ami sajnos még kiadásra vár. Az írói vénát, pontosabban a valamihez való tehetséget családi örökségként kaptam. Édesanyám kézimunkázott, édesapám festegetett, én pedig a már korábban említett képességet nagyon nehéz és küzdelmes munka árán fejlesztettem ki. Aztán eljutottam oda, hogy az írás szokásommá, napi létszükségletté vált. Témaválasztásomat meghatározza az, hogy nagyon jól látom a valóságot, magasfokú szociális érzékenységgel bírok, s egy-egy ember élethelyzetéből képes vagyok megfogalmazni azt ami korunkban, társadalmunkban általános, de ugyanakor egyedi vonásokat is őriz. Fiatal koromban még törekedtem arra, hogy megnevettessem az embereket, ma azonban már ezt a Part pour Tart nevettetést nem tartom célravezetőnek. 3-4 éve figyelem a különböző irodalmi pályázatokat, és úgy érzem ezzel a mostani elismeréssel egy korszakom zárult le. Elért eredményeim különböző újságokban, folyóiratokban megjelent írásaim arra am­bicionálnak, hogy tovább folytassam az írást és meg­célozzak országos irodalmi lapokat is. Természetesen még sokat kell fejlődnöm. Leghőbb vágyam, hogy támogatót szerezzek könyveim kiadására, hiszen ezek olyanok mint a gyermekeim, s szeretném már a kezemben tartani őket. -baráth- „Nem dicsérni, hanem venni kell” Több mint negyvenen jelentek meg a Helyőrségi Klub vadásztermében január 17-én a Kiskun TV lakossági fórumán. Az est bevezetéseként Gyürky László emlékezett meg a TV elmúlt nyolc évéről, beszélt a tavalyi is idei évben kialakított új műsorstruktúráról, és kérte a jelenlévőket, hogy véleményükkel segítség további mun­kájukat. Majd bemutatta a stáb tagjait és a műsorok szerkesztőit. A kollektíva bemutatkozása után kezdődött a tulajdonképpeni fórum. Elsőként Kormányos Imre részben mint képviselő, részben mint egy civil szervezet elnöke, s mint néző mondta el észrevételeit. Hiányolta a felhőtlen kapcsolatot az önkormányzat és a Kiskun TV között. Ezt azért hangsúlyozta, mert a TV törekszik a közszolgálatiságra. Ezt az állítását arra alapozta, hogy a civil szervezetben végzett munkájához sok segítséget kapott tőlük. A következő felszólaló azt kifogásolta, hogy túl sokat foglalkoznak az önkormányzati ülésekkel és a bizottságok munkájával. Mindezek ellenére a TV műsorát jónak tartja. Egy újabb felszólaló éppen el­lentmondó véleménnyel bírt: szerinte csak a Kiskun TV értesíti a lakosságot az előbb említett kérdésekről. Elmondta még azt is, hogy nem dicséri a műsort, mint ahogy a boltban is ha valaki egy árut megvásárol és megtetszik neki, legközelebb is azt veszi le a polcról. Alács Tibor képviselő­társai véleményét tolmácsolva kérte, a testületi ülések közvetítéseinek vágását úgy oldják meg, hogy a néző ne csak azt lássa, a bizottságok vitatkoznak, hanem azt is tudja, mi a vita tárgya. A fórumról csak a teljesség igénye nélkül tudtunk beszá­molni, mivel az még lapzártánk után is tartott. Mátyus Imre HIRDETMÉNY Kiskunfélegyháza Város Önkormányzata pályázatot hirdet a tulajdonában álló Kiskunfélegyháza, Asztalos J. u. 24. IV/15. sz. alatti 2 szoba összkomfor­tos önkormányzati lakás megvételére. A részletes pályázati felhívás az Önkor­mányzat hirdetőtábláján és a Polgármeste­ri Hivatal Igazgatási Osztályán, Kossuth u. 1. (I. em. 51.) tekinthető­ meg. Kiskunfélegyháza, 1996. január 8. Kormányos Imréné dr. osztályvezető­ a jegyző megbízásából FÉLEGYHÁZI KÖZLÖNY 1996. január 19. HONISMERETI MOZAIK Minden középületnek sajátos rendeltetése és köz­­szolgálati feladata van, amellyel kapcsolatban évek hosszú során át állandóan változó körülmények kö­zött kialakul saját története, amely adott esetben egy város közösségének, tágabb értelemben egy táj emberi sokaságának jelent emberi megnyilvánulásokra, cse­lekvésre késztető és érték­hordó történelmi hagya­tékot. A több, mint 175 éve ipari­, kereskedelmi célra épült Hattyúház a neves Petrovics család mészár­székbérlete révén vált or­szágosan ismert Petőfi­­emlékké - tudva azt -, hogy falai látták és befo­gadták a gyermek Petőfi Sándort. A Hattyú fehér falai ezzel akaratlanul is részeseivé váltak annak a gyerekkori emlékképnek, amelyből táplálkozott ké­sőbb a nagy költő félegy­­háziságának tudata. A jeles épület történeti- és szim­bólumértéke akkor teljese­dett ki igazán, amikor a külsőleg megújult, eredeti állapotába visszaállított, belsőleg kulturális haszno­sításra átalakított építmény Petőfi Sándor nevével a könyv csarnokává, a kul­túra otthonává vált. Az épület újjászületése mellett járási, megyei szer­vek Petőfi-tisztelői bábás­kodtak lelkesen, fáradhatat­lanul. Az újat, szebbet aka­rók között zászlóvivő vezéralak volt Mezősi Ká­roly­, a tudós Petőfi-kutató, akinek neve örökre össze­forrott Petőfi szellemi ha­gyatékát őrző és ápoló intézménnyel. 30 éve annak, hogy fej­lődő intézményünk nevé­hez, feladatköréhez méltó, jobb teljesítményekre lehe­tőséget adó elhelyezést ka­pott. E korszakos jelentő­ségű eseményre emléke­zünk most. Az 1996. január 30-án tartandó évfordulós ünnep­ség alkalmából az olvasók nevében köszöntöm a ju­biláló könyvtárt, annak hozzáértő, lelkes könyv­tárosait. Az olvasók üd­vözleteként az alábbiakban rövidítve közreadom Szabó Pál kétszeres Kossuth-díjas írónknak a 30 évvel eze­lőtti könyvtáravatónkon el­mondott ünnepi beszédét. „Kedves Közönség! Meghatódva állok itten Önök előtt ebben az új könyvtárban, amely könyv­tár Petőfi Sándornak em­lékét őrzi, viseli és a szellemét, életének minden hitét és reménységét pró­bálja átadni a mai és a holnapi nemzedékeknek. Nem először vagyok könyvtárban, nem először találkozok Petőfi emléké­vel, Petőfi Sándornak éle­tével, hiszen úgy telítve van Petőfi szellemével az egész ország, főként a mi vidékünk, a Tiszántúl, hogy az a nép és Petőfi Sándor szellemi emlékezete egy­mástól elválaszthatatlan. Nagyon kicsi gyermekko­romban találkoztam már vele, találkoztunk már vele hasonló korú gyermek nemzedék, mint mi va­gyunk, vagy én vagyok, hiszen az első iskolaköny­vünkben, az ABC-ben már Petőfi vers volt, és a Petőfi szellem, Petőfi lélek átal­­lengte, átalszotte, árasztotta az egész iskolát. Aztán is­kolákon túl olvasókörök, könyvek mindenhol, min­denütt Petőfi Sándorról be­széltek. Főként az én falum élete beszélt erről, hiszen Petőfi Sándor Bem tábor­nokhoz menet Erdélybe a szabadságharcba való új részvétele végett - Mező­­berényből jövet - az én falumban szállt meg, aludt utolsó éjszaka - Ugrán, a papnál­­. Levelet írt Arany Jánosnak és ezt a levelet a mi papunk küldte el Szalontára Arany Jánosnak másnap vagy harmadnap. Elég közel volt hozzánk Szalonta, körülbelül 14-15 km-re légvonalban. Tehát ilyen emlék fűződik hoz­zám Petőfi Sándorral kap­csolatban. De én meg is írtam valamelyik könyvemben egy alakot, egy embert, aki megtanulta Petőfi Sán­dor össze munkáját könyv nélkül a legelső betűtől a legutolsóig. Ez olyan nagy dolog, hogy alig hihető, de tény, hogy ez megtör­tént. Parasztember volt rá­adásul. Petőfivel találkoz­tam külföldön is többször, ami azt jelenti, hogy Petőfi Sándor élete semmiképp sem zárulhatott le az or­szág határain belül. Túl áradt azokon, és talán még ma is árad, mint a tenger vize, hogy árad és hul­lámzik tovább és tovább. Egy ilyen találkozást mon­dok el csupán. Belgrádban, amikor ottjártam, kinn az akadémián arról volt vita, hogy egyik versét hogyan fordítsák - mert akkor újra fordítgatták. Ez olyan vita volt, hogy­ fejezzék ki le­hető leghűbben szerb nyel­ven, amit magyarul olyan szépen ki lehet ejteni. És ez olyan nagy dolog volt nekem ott kintlétemkor, hogy máig büszkeséggel tölt el. No, de hangsúlyo­zom, hogy ezt lehetne így mondani tovább és tovább. És valahányszor tragikus dolgok szakadtak ránk, nemzetünkre, az országra, mindig eszembe jut, hogyha nekünk nem volna Petőfi, Sándorunk, Vörösmarty­nk, Balassink, tehát az a nagy líra, a nagy irodalom, ami elárasztotta a nagyon nehéz időkben is az országot, ta­lán nem is tudnánk egy­mással beszélni magyarul, mert a legnehezebb idők­ben mindég, mindenkor ez a hang szólalt meg költő­inkben, íróinkban és ez a hang lett az élő népnek mindenkor az élő lelkiis­merete. Arról van szó, hogy erre a hangra, erre az egészen nagy ember­ségre, ami Petőfi Sándor­ban talán fokozottabban megvolt, mint bármely más költőnkben, azért van szük­ség, hogy az alkotó mun­kánknak azt a lendületét, amit nekünk el kell vé­gezni, jobban, hamarabb tudjuk elvégezni - mintha nem tudnánk, hogy ki az a Petőfi Sándor és nem tudnánk, hogy mi az, hogy irodalom és mi az, hogy művészet. Máshol már el­mondtam, de itt csak el­mondom azt, hogy a könyv ismerete, az irodalom­ sze­retet nélkül nincs általános műveltség, általános mű­veltség nélkül nincs alkotó, lendületes munka nem le­het, mert csak egy ilyen szakmai műveltség önma­gában már nem elég. Mert mint, ahogy szűnőfélben van és szűnik szemláto­mást a társadalomban, hogy ez szellemi foglal­kozás, ez munkás, ez pa­raszt, éppúgy kell, hogy elárassza az embert álta­lában az, hogy értse meg azt, hogy mit parancsol számára az élet. Olyan szé­pen lehetne akkor beszélni békéről, akkor tudnánk lel­kiismerettel belekiabálni a világba, ha tetteinkkel, az életünkkel, mindennapi munkánkkal tudnánk alá­támasztani, hogy igen, a békét így kell szolgálni... Hangsúlyozom: én előttem nem lehet dolgokat szét­választani. Összetartozik itt minden, ami emberséget teremt, emberi foglalkozást jelent. Én csak azért mondtam el ezt a néhány szót itt, hogy Petőfi Sándor emlé­kének és életének én is adózzak újra valamivel, mert mindig adózom, mi­óta a betűt megismertem. És szeretném azt, hogy pont a szülővárosa, ez a hely lenne az, ami teljes egészében és teljes ská­lájában vállalná, élné mindazt, ami Petőfi Sán­dor élete munkájával megindult és megpendí­tett.” Fekete János Petőfi Sándor nevével Az Alföld jövője II. Az Alföld természeti tájvédelmét és fejlesztését két, illetve három dimenzióban kellene végiggondolni - térben, időben és emberben. Egyrészt világos általános ökológiai és közgazdasági irányelveket kellene az egész Alföldre érvényesíteni, másrészt pedig a helyi érdekeknek meg­felelő olyan kistérségi programokat kidolgozni, melyek megfelelnek az alföldi alapelveknek. Minden egyes kistérségben el kellene végezni a természeti, környezeti, települési, gazdasági, társadalmi tájértékelést, figyelembe véve az Alföld Program általános irányelveit. A kistérségi programok alulról építkező, a helyi erőforrásokra alapozó területfejlesztési programok. A Kiskunság tipikusan alföldi, hosszú távra is védelmet igénylő térség a volt mezővárosi és tanyás telepü­lésszerkezet, a súlyos vízháztartási problémák, az őshonos természeti flóra és fauna, természetvédelem és terület­hasznosítás, stb. érdekében. A Kiskunság táji történeti­közjogi alapú, etnokulturális középfokú egység, melynek vonzáskörzeti alapú kistérsége Kiskunfélegyháza. A térség területe 7444 km 2, népessége 54306 fő (1990), a települések száma 10. A városi népesség aránya az egy városban 63%. 1994. május 9-én a „Kormány megerősíti, hogy a térség területfejlesztési, tájvédelmi, tájhasznosítási fel­adatait a kormányzat, az önkormányzatok és a vállalkozói szféra hosszú távú folyamatos együttműködésével, az anya­gi erőforrások koordinált felhasználásával kell megoldani. A tájvédelmet és a tájhasznosítás feladatait a kistérségekre kidolgozott területfejlesztési programok keretében kell összehangolni és végrehajtani. A kistérségi programnak az Alföld programmal négy közös, fő elvet kell kö­vetnünk. - az „alföldiséget és másságot” kifejező tényezők, folyamatok, melyek megkülönböztetnek az ország más területi egységeitől; - a helyi lehetőségekre, adottságokra építő fejlesztési koncepció összehangolása; - a komplex fejlődés lehetőségeinek kimutatása; - koordináció a szaktudománnyal, az országgyűlési képviselőkkel, a megyével, a civil szervezetekkel és a sajtó nyilvánosságával. A kormányzati területi- és településfejlesztési segítség és politikai megerősítése mellett a helyes erőforrásokra lehet építeni. A területfejlesztés, a tájvédelmet és a tájhasznosítás feladatait komplexen értelmezzük. A projektek az ipar és az agrárfejlesztésre, az infrastruktúrára és a településhálózatra, népességre és a társadalomra vonatkoznak. A Homokhátság természet és ember alkotta értékeinek, a Kiskunság tájsajátosságainak további feltárásáról, meg­őrzéséről és rehabilitációjáról a továbbiakban szólok. KJ. (folytatjuk)

Next