Félegyházi Közlöny, 2002 (11. évfolyam, 1-26. szám)
2002-02-08 / 3. szám
2012. február 8.________________________________ Felestyházi Közlöny 7. oldal Szobor és alkotója A naptárra tekintve február haváról jelentős esemény évfordulója jut eszembe. Nyolcvan évvel ezelőtt 1922. február 26-án érkezett a jeges tél kellős közepén Félegyházára, a halhatatlan géniusz ércszobra. Dr. Porst Kálmán adja hírül jövetelét a helyi lapban „Hetvennégy évi távollét után hazajön a költők fejedelme”. (Ugyanis 74 évvel ezelőtt járt Petőfi Sándor utoljára Félegyházán.) A szobor ideérkezésének, felavatásának immár 80. évében járunk. Hogy miként is jutott a szoborhoz a város, annak történetét több helyi kiadvány, dokumentum, sajtóorgánum is tudatja és őrzi. 1921. december 19-én Markó Miklós, pesti hírlapíró Lavotta-hangversenyt szervez Kiskunfélegyházán. Ő veti fel az est után: „Hogy van az, hogy Petőfinek nincs szobra Félegyházán, mikor Pesten már ötödik éve ott van a segesvári »bujdosó szobor« Köllő Miklós alkotása.” A lelkes újságíró a város kérésére rövidesen (dec. 19.) felkeresi a minisztériumban Pikár államtitkárt (Petőfi Társaság elnöke) a félegyháziak kérését tolmácsolva. A szobor örököse nem kis versengés és vita után Petőfi városa lett. Köllő Miklós ércszobra így nem csupán az első Petőfi-szobor Félegyházán, ugyanis felavatásával egyben az első köztéri szobrot tudhattuk magunkénak. A félegyházi Petőfi-kultusz e máig is csodálatos alkotásának létrejötte visszanyúlik az előző évszázad utolsó éveibe. A pesti Vasárnapi Újság 1897. augusztus 8-i száma a következőkről tudósit minket: „Sok éven át minden dísz nélkül állott a Segesvár - fehéregyházi csatatéren elesett honvédek hamvait takaró közös sírhalom. Most azonban már díszes emlék áll fölötte, egy magas kőoszlop, melynek gömbben végződő tetején egy bronzból öntött, kiterjesztett szárnyú turulmadár lebeg, szájában egy meztelen kardot szorítva. Több honvédsír is van a téren ittott, de ez a legnagyobb, melyben mintegy másfélszáz névtelen hős porlad, közöttük minden valószínűség szerint Petőfi Sándor is.” „De csak Petőfit illeti az az álló szobor, mely a közeli Segesvár egyik bástyafokán a megyeház előtt áll, s amelyet az emlékoszloppal egy napon lepleztek le (1897. július 31.). Ez a szobor szürke gránittalapzaton, harcias tartásban, katonaköpenyben mely festői redőkben omlik alá, ábrázolja Petőfi Sándort. Jobbját magasba emeli, míg baljában, a hüvelyben lévő kardját tartja. Arca belső hévtől átszellemült, szemei szinte villámokat szórnak. Az egész alak mintegy megelevenedni látszik és egy harcba, vészbe rohanó hősként tűnik föl a szemlélődő előtt. Az egész szobormű igen jó hatású, csak az a kár, hogy a csekély terjedelmű bástyafok igen szűk tér, ilyen nagy ívű emlékmű számára.” Mindkét örök értékű alkotást Köllő Miklós, a tragikus sorsú, tehetséges mester mintázta. Száz évvel halála után idézem emlékét. A székely származású fiú Gyergyóban, Csomafalván született 1861-ben. Fiatalon iparművésznek készült és a hosszúfalusi „műfaragó” iskolában tanult, ahol csakhamar kitűnt kiváló székelyeket jellemző szívós, kitartó munkabírásával. Kedvet kapott a szobrászathoz. Nem kis áldozatok árán kijutott Münchenbe, ahol három esztendőt töltött mintázással, alkotással, ismerkedve a szobrászat titkaival, fortélyaival. Sajnos a szerencse nem szegődött mellé. A megélhetés gondjai hazakényszerítik a szülőföldre, ahol évekig műasztalosként keresi kenyerét. 1885-ben országos kiállításon megjelenik munkáival, amire a Bíráló Bizottság felfigyel, éremmel tünteti ki. A kevéske reménysugárba kapaszkodva Párizsba próbál kijutni, szülőföldjét elhagyva. A terve nem sikerül, de Pesten Zala György műtermében lehetőséget kap bizonyításra. A művészt 1900 szeptemberében bekövetkezett halála után a Vasárnapi Újság szeptember 23-i számában Szana Tamás újságíró, közeli ismerőse és tisztelője így méltatja: „A nyolcvanas évek közepén Zala György műtermében láttam először költőt. Vállas, inkább zömök, mint nyúlánk fiatalember volt, s amint felgyűrt ingujjal az aradi vértanúk szobrának mellékalakja előtt állt, az akaraterő és lelkesedés tüze sugárzott belőle, felém.” Zala műhelye arra nyújtott neki módot és lehetőséget, hogy monumentális szoborművek mintázásában bizonyítsa erejét, tehetségét. Szinte megszállottként forgatta a mintázóját reggeltől estig, s elmerült az előtte álló modell vonalaiban, hogy a reális testforma egyetlen lényeges vonása sem vesszen el az agyagmintán. Közben részt vett több pályázaton. Művei közül néhányat el is ismertek. Sajnos a megrendeléseket viszont mindig mások kapták. Egy ideig bizakodott, aztán egyre inkább visszahúzódott, majd kételkedni kezdett tehetségében is. Már-már sajnálta, hogy valaha is monumentális alkotásokkal próbálkozott. Amikor a segesvári Petőfi szoborra megbízást kapott, ez egy időre visszaadta az önbizalmát. Ugyanis a szabadsághős költő alakja, mint téma, alkalmas volt arra, hogy ismét megmutassa tehetségét, nagy kedvvel és buzgalommal fogott a szobor megmintázásához, megalkotásához. Nem sokkal később mintázza meg Kossuth Lajos szoboralakját, melyet fel is állítottak Marosvásárhelyen. Pesten azonban továbbra is csak kisebb ívű, jelentéktelenebb megrendeléseket kap. Mindez egyre inkább lehangolja, érzékeny lelkületét megtöri. Tudomásul kell vennie, hogy szép tervei megvalósításáról egyre inkább le kell mondania. Egy ideig próbálja tudomásul venni a körülötte kialakult helyzetet. A családi élet örömeivel próbál vigasztalódni. Szerető felesége, három kisgyermeke jelenti számára a családi tűzhely melegét. De a sors mintha ezt is megirigyelte volna tőle, egyik napról a másikra elveszti mindhárom gyermekét. Ez a csapás végleg megpecsételte sorsát, az egyébként is magába mélyedő, meghasonulásra hajlamos művész életútját. Idegei felmondják a szolgálatot. Ezután már nem az az ember volt, aki átgondolt, átérzett dolgokat alkothatott volna. Élete nem volt többé élet, csak vergődés. Akik az egykori nagyra törő művészt ismerték, aggódva várták a katasztrófát, a lelki egyensúly mindennap bekövetkezhető teljes összeomlását. Bizonyára sejtette ezt a véget maga a művész is, mikor 1900 szeptemberének egyik szomorú délutánján, egy Pest-környéki elhagyatott helyen fegyvert emelt önmaga ellen. Ekkor 39 éves volt. Szeptember 20-án búcsúztatták a Kerepesi úti temetőben. A búcsúztató remekműként méltatta az 1897-ben alkotott Petőfi szobrát. Ez a szobor a miénk. A tragikus sorsú alkotójáról való emlékezés sem lehet számunkra közömbös. Tudjon erről a város felnövekvő nemzedéke is! Bense György