Kunfélegyházai Híradó, 1882 (1. évfolyam, 6-37. szám)

később, az egész életen át szerzett ismereteinek men­nyisége. De benső élettevékenysége körében is nagy dolgok történnek. A külbehatások fölébresztik érzel­meit; elégü­ltség, panasz, részvét, gyűlölet, hála, dacz, öröm, szomorúság gyorsan s gyakran válto­­gatták­ egymást. Érzelmi világa lassanként alakot nyer s ön­­tudatlanul, a klishatások minősége által föltételezve alakul meg, a jellem. Az itt csak röviden említett tények bizonyítá­sára már kötetek írattak s végeredménykép a kö­vetkező tételek állitttattak fel. A 3—7 éves életévig terjedő kor a testtagok ü­gyesítésének, az érzőszervek kifejtésének, a lélek fölfogási tehetségei, emlékező s ítélő ereje fejleszté­sére szolgáló eljárás alapja megvetésének az érzel­mek korlátozása vagy élénkítése által a jellem ala­kulására hatásnak kora. Bizonyítja ezt a tapaszta­lás, mert kiki tudja, hogy a 7-ik életév előtt elsat­­nyult test elevenségét, Ügyességét megszerezni, az érzőszervek gyengeségét helyretitni, a rövidlátást orvosolni, a gyakorlat hiánya miatt eltompult lelki tehetségeket kifejteni s a klishatások által szokássá vált rosszat teljesen kiirtani a legjobb iskola sem képes. — Íme szükséges tehát, hogy a kisdedkorban az ember minden tehetségei kellőleg fejlesztessenek s én azt hiszem—nem bántom meg azzal a műveltebb szülőket sem — ha állítom, hogy ők számos elfoglaltságok miatt eme nagy és igen lényeges munka sike­res elvégzésére még akkor sem képe­sek, ha bírnak a szükséges nevelési is­meretekkel. Ismét előtérbe lép tehát oly intézetnek szüksé­gessége, melyben szakavatott egyének a kisded mindenik tehetségét, megfelelő eszközök által é­s mindeniket a maga idejében, azaz: nem elkésve s el nem hamarkodva fejlesztik. Most a gyermekkertek hasznának egyik igen nevezetes indokára térünk. Az ember társas életre van teremtve, család­ban, az államban, a társadalomban él s valóban csak addig él, míg ezekben élhet. Megvan e rendelte­tés betöltésére a szükséges ösztön mindenik ember­ben, csakhogy nem egyenlő mérvben s nem egyenlő fokig kifejlődve. Azon ösztön neve a társulás­vágy, mely már a kisded gyermekben is nyilvá­nul, midőn ő örömrepesve tárja ki karjait a köze­ledők felé. Később e vágy mindinkább élénkül s a játszótársak keresésében nyilvánul. De adhat-e ját­szótársakat a család a gyermeknek ? Nem. A test­vérek rendszerint különböző korúak lévén, külön­böző fejlettségüknél fogva egymás körében nem ta­lálják fel hasonmásaikat. Innét van, hogy a gyermek otthon oly hamar meganja magát. A gyermeknek tehát társaskört kell szerezni; csak igy fejlődik ki benne ama nemes vágy, mely majdan őt a társadalom körébe bekebelezi, mely alapjává válik az emberszeretettnek s eszkö­zévé a szabadságérti küzdelem s a tökélyesbülésre törekvésnek. De egyéb okból is lényeges dolog, hogy a gyermek minél több időt tölthessen vele ha­­sonkorú társai körében. Minden nemes törekvésnek egyik fő indoka az önbecsérzet, mely azonban csak akkor ébred föl, ha van kivel versenyezni s havan­nák, kik közt az ember egyéni tehetségeit érvénye­sítheti ; munkásság, engedelmesség, rend­ tisztaság­a megtestesült csinosság és szabályosságnak. Min­den a­mi rajta van ügyes, feszes, testhez álló, meg­szorított s illő könnyű, egészen a bimbózó rózsának lepelszerű behálózásához hasonló. Természetes nővére a kertben nem igen volna hajlandó, helyet cserélni vele; őt forró napfény után a n­üsítő lég veszi körül, hogy felfrisüljön. A báli terem rózsája, világító tekintetével, han­gosan verő szivével, a forró s alig lélegezhető tüdők­kel, be van szorítva a legszűkebb ruházatba, vállban és nyakban egész szabadon, s körülötte nagy fojtó hőség leng. Egy egyedüli hideg légáram képes a szép lán­goló életnek alakját a jéghideg halál márványává átváltoztatni. A táncz nem történik lasan s óvatosan, hanem gyorspolka, valzer, galopp és csárdásban össze vissza rángatják egymást, míg a forgó tömeg a nézőnek idétlen ugrálássá, felbonthatlan csaossá tűnik fel, a résztvevőnek pedig a legegészségte­lenebb munkává t­esz. Most egy pohár vízzel lemossák a beszivott port s vele együtt egy darab egészséget. A nőknek kell tetszést gerjeszteni, azért adott nekik a természet oly tulajdonságot is, hogy hiúk legyenek ; ezen tulajdonság ösztönszerüleg is meg van bennük, mi által a nők hiúsága természetileg is már jogos. Csak az a sajnos, hogy e czél elérésére nagyon palliativ szereket alkalmaznak t. i. egészsé­gükre károsan ható ruházati módozatokat. — De nem csak a báli termekben, láthatni ezt, hanem még akkor is összeszorítják testüket, midőn otthon házi munkákkal foglalkoznak, mely foglalkozások talán szeretet stb. csak akkor ébred föl a gyermekben, ha példát lát maga előtt. Azt, hogy neki sok szépre, jóra képes tehetségei vannak, csak akkor veszi észre, ha önbecsérzete a versenyterére kilépni készü­­lt. Szóval a társas kör eszköze az egyéni tehetsé­gek kifejtése s érvényesítésére irányzott törekvésnek, s mint ilyen végtelenül becses nevelési tényező. Olyan társas körbe kell tehát a gyermeket he­lyezni, melyben példák tűnnek föl előtte és pedig — és ezt kellőleg hangsúlyozzuk — jó példák. Ilyen társas kört csak a gyermekkert nyújthat, hol gond van arra, hogy az egybegyű­lt gyermekek csakis jó tulajdonságaikat tüntessék ki, ahol tehát a gyermek társaival való közös foglal­kozásaiban mindenkor szépet lát, jót hall s nemes versenyre buzdul mind­ezek utánzásában. Ebből látható, hogy a gyermekkertek azon szülők gyermekeire is nélkülözhetetlenek, kik külön­ben a családi nevelést minden tekintetben­ képesek sikeressé tenni. Ám legyen, de megillető társaskört ezek sem nyújthatnak gyermekeiknek. Ha mindezekhez hozzávesszük, hogy a gyer­mekkertek egyszersmind nagy mérvben mozdítják elő az iskolában eszközlendő oktatás sikerét, mivel erre a gyermeket előkészítik, kétségtelen, hogy ezen intézetek haszna oly nagy, hogy a legfontosabb s legkevésbé nél­külözhető nevelési tényezők közé kell azokat soroznunk... A rózsaleány ünnepély Solymáron. A „Pesti Hirlap“ után. Amott a budai hegyek között, hol nyaranta a katonaság szokta megzavarni a csendet harczias mulatsággal és felkavarni a párt gyakorlataival, ma a fővárosi közönség tömeges részvéte mellett folyt le egy nálunk szokatlan, mondhatni ismeretlen ün­nepély, melynek eredete Francziaországba viendő vissza. Kegyetlen, zord szél, mely a szántóföldek és országút porát kíméletlenül vágta a kifelé hajtó hin­­tókban ülő fővárosi vendégek szemébe, elvégezte az egyenlősítés munkáját, egyforma szürkébe öltöztetve mindenkit. A budapesti fogatok másfél órai ügetés alatt kiérve, a falu elején felállított díszkapu tölgyfa­lombjai alatt hajtottak be, hol fehér csokros rende­zőség állott, mely az elszállásolásról gondoskodott. Egy mApi­tin évke­­n budapesti,, főleg me­gyei és a járási tisztviselők, papság, hírlapírók, alig ismerve egymásra a sürü por által eltorzított külső­jükben. A legények lovas bandériuma is sorakozott. Szép és erőteljes lovaikon a fiatal emberek nyereg nélkül ültek. Kék magyar nadrágot, fehér piké­­mondlit viseltek, a mellen keresztül vörös szalaggal jobb karjukon és kalapjukon virágbokrétával. Kettő közülük zászlót tartott, melynek lengű „zöld fehér­­vörös“ színei következtetést engedtek vonni arra, miként lelkesülhetnek a nemzeti magyar lobogó iránt, mikor még színei sorrendjét sem ismerik. — No de ez nem az ő hibájuk, ha nem tanították rá őket. Kilencz óra lehetett, mikor a vörösvári ország­úton levő szarvas­ csárdánál adott jelre kivágtatott a legények lovas-bandériuma, a megyei pandúrok­kal élén, az érkező gróf és a koronázó úrnő elé, kik mintegy tiz percz múlva értek a faluba, nagy­nyi­éppen illési vagy ülve-hajóló testállással járnak, mint p. a varrás. Némely gazdasszonyok, kik túlságos tisztaság által akarják hiúságukat kielégíteni, képesek, — hogy például a karácsonyi ünnepekre egész háza a tisztaság pompájának legnagyobb fényében tü­nde­­kelhessen, — a padlástól a pinczéig mindent felfor­gatni, soroltatni, meg tudja az Isten miféle munká­kat végezni vagy végeztetni, s mindez a leghide­gebb télben, — tekintet nélkül az időre s alacsony hőfokra — stb. történik, nem törődve azzal, hogy mindez csúzt, köszvényt, fogfájást, fagyos kezek s lábakat eredményezhet. Ha a nők azemberük épségét s szépségét holmi mesterséges „smink“, jószagu „poudre“ s több ha­sonló izgató szerek által vélik fenntartani s biztosí­tani, úgy éppen az ellenkezőre bukkanak, mert fes­tett és izgatott arezbőr sokkal gyorsabban lesz rán­­ézés és átért s gyakran hosszan tartó arezbőr beteg­ségekre adhat okot. A hiúság — mint már említem — mint emberi, de szorosabban véve női tulajdonság természetileg jogos, a­mit senki sem fog kétségbe vonni. Az oly nő, ki nem hiú, az rögtön mindenféle hibákba esik, melyeknek legközelebbjei a tisztátalanság s ha­nyagság. A­míg tehát a nőben a hiúság bizonyo­s korlá­tok közt ápoltatik, addig az említett hibákba való esés kikerülését s óvását idézi elő s hasznossá s üd­vössé lesz; de ha a nők az igen finom vonallal ha­tárolt szélt átlépik, akkor nem lehet csodálkozni azon, ha a férfiak boszankodva beszélnek róla, tott hintóban négyes fogattal. A kocsiban Erdödy szül. Migazzi grófnő — ki a megjelenésben akadá­lyozott Majláth Györgynét helyettesítette — mel­lette Migazzi gróf, Karácsonyi Guido gróf és Er­dő­dy gróf foglaltak helyet. E közben taraczkok­ durrogtak, mig a nép csendes kalapemeléssel vi­szonozta a gróf köszöntéseit. Az előkelő vendégek egyenesen a biró házá­hoz hajtattak, s miután itt kissé leporolták magu­kat, Erdődy grófnő egy készen tartott díszkocsiba ült, melynek szylje, felszerelése, valamint az inasok és kocsis egyenruhája rokokó ízlésben voltak tartva. A grófnő most a duna­bogdányi tűzoltó-zenekartól megelőzve, egyenesen a rózsaleány-menyasszony házához indult, mig a gróf s a vendégek a nagy közönséggel együtt gyalog mentek a kocsi után. A gróf, szintúgy Földváry Mihály alispán fekete at­­tilában jelentek meg. A menyasszonyi háznál megérkezve, a tűzoltó­­zenekar és fehérbe öltöztetett lánykák sorfala közt a grófnő, az alapitó gróf, Földváry alispán s még néhány előkelő vendég beléptek a szobába, hol a menyasszony szüleitől és testvéreitől környezve, vő­legénye oldalán — kit kevéssel előbb kisértek oda a solymári zenekar hangjai mellett — fogadta őket. A gróf rövid szavakban üdvözölte őt, hangsúlyozta a rózsakorona jelentőségét, s a kitüntetés nagysá­gát, mire aztán kivonultak a szobából. Erdödy grófnő beszállva a kocsiba, jobbjára ültette T h­a 11 e­r Bor­bálát, az erénydíjas rózsa­leányt, hogy őt a tem­plomba vigye a koronázáshoz és házassági esketés­­hez. Az inasok a kocsitól jobbra, a rózsa­leány vő­legénye, Milbich Mihály a kocsi ajtaja mellett haladtak, a gróf s a közönség pedig újra gyalog követte a fogatot. A templom, hová a nászmenettel most érkez­tünk, különösen fel volt díszítve. Kivágott zöldelő fák lombjai alatt s körmenetes zászlók sora közt, lé­tes­itett szőnyegen haladtunk a szentélyig, hol az oltártól jobbra mennyezetes emelvény volt felállítva a koronázó úrnő, a rózsa­ leány és az első nyoszolya­­leány részére, hol ezek most helyet is foglaltak. Szemben velök, közvetlen az oltár mellett volt fen­­tartva Haynald Lajos bibornok-érsek imazsámolya és széke. Ugyancsak a szentélyben sorakoztak a megyei tisztviselők, a gróf tisztviselői, több birtokos a vidékről, a hírlapírók, s az oltár körül a község előbbkelő gazdáinak feleségei. A többiek a templom hajóját foglalták el. A nászmenet megérkezvén és elhelyezkedvén, a zenekarok és a bandérium újra lesiettek a falu végére a bibornok-érsek fogadására, ki kevéssel 10 óra után meg is érkezett. A templom ajtajánál nagyszámú papság és a helységbeli plébános fogadta őt szentelt vizzel, mire a bibornok-érsek mennyezet alatt, jobbra-balra áldást osztogatva, a főoltár előtt rövid imára letérdelve, elfoglalta helyét. Hajnald Lajos kalocsai bibornok-érsek szer­tartási öltönyben jelent meg a templomban. Mellén a szent­ István és Lipót-rendek csillagain kívül még két rend csillaga díszlett. Nyomban erre megkezdődött a koronázási és esketési ünnepély. A helybeli plébános, Glazer József föllépett a szószékre és a rózsaleány-ünnepély első alapítója sz. Medárd legendáját alapul véve német nyelven fejtegette a mai ünnepély keletkezé­sét, fontosságát, a kitüntetett erényeit és vőlegénye szorgalmas, becsületes életét. Ezután következett a szent mise, melynek végeztével a rózsakorona, mely Bizonyos korlátok közt a hiúság az egészség fenntartásához hozzájárul, az egészség egyedül s tisztán alapja a testi s lelki szépségnek. A beteg test sohasem lehet szellemi tehetségeknek fej­lesztő takarója. Ha meggondolnák a nők azt, hogy ők azok, kik a leendő emberi nemnek az első életforrást nyújt­ják hogy ők azok, kik neki sokszor szép testalakot biztosíthatnak, akkor talán a jövőben ezen hatalmi állásukat a túlzott hiúságért nem fogják feláldozni. Nem csak a nő saját egészsége, nem,­­ hanem az egész emberi nem egészsége függ ettől. Sajátságos, hogy a divatok országában, hol a hiúság tetőpontját éri el, s vele az egész világot el­árasztja. Michelet a következő mondatot állítja fel: „la femme est une malade“, (a nő egy beteg). Természetesen, mert azzá lett­ ideges, elké­­nyesztett, elgyengült a természetellenes találmányok tyrannusa , a d­i­v­at miatt. A nőnek, ki a férj hű kísérője, s gyermekeinek anyja, erőteljes háziasszony, fáradhat­atlanul gon­dolkozva s működve a család javának fenntartása körül, mint ilyennek betegnek nem szabad lennie, annak egészségesnek kell lennie, s oda iparkodnia, hogy mindig is az maradjon. Keresse hiúságának kielégitését az egyszerű­ségben, melylyel a leghűbben teljesiti kötelességeit­, s igy a l­e­g­f­e­n­s­é­ge­s­e­b­b szépséggé és­ a legelr­agadtatóbb jelenetté fog válni. Bír. Csábos Károly.

Next