Kunfélegyházai Híradó, 1882 (1. évfolyam, 6-37. szám)

1882-06-11 / 8. szám

­Első évfolyam. 1szám. Kunfélegyháza, 1882. junius 11. GAZDÁSZATI, IPAR, KERESKEDEM­, TANÜGYI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Megjelenik ketetként egyszer: vasárnap. Előfizetési i­ij, helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve. Egész évre..........................................5 frt. Fél ...............................................2 * 50 kr. Negyed „ . . . ..........................1!„ 25. Egyes szám ára 10 kr. Szerkesztői Iroda: 1.1. 274. sz. hova a lap szellemi részét illető minden kötemény intézendő. Hirdo hivatal: Bakos István könyvnyomdája, hova az előfizetések és a lap szétküldésre vonatkozó felszólamlások in­­tézendők. Hirdetési dijak: minden halálozott petitsor­hely után 6 kr. többszöri hirdetéseknél árleengedés adatik, évi hirdetéseknél különös kedvezmény. NYILTTÉR-ben egy petitsorhely ára 20 kr. Bélyeg­­dij minden beigtatásért 30 kr. Páka-Kisszállása pusztáknak Kunfélegyházához leendő csatolása tárgyában. Sok esetben be kell azt látnunk, hogy egyike vagyunk a legszerencsésebb váro­soknak, a mi, tekintve a nyomasztó terheket, melyek reánk nehezülnek, a legörvendete­­sebb körülményként említendő fel. Ritka város az, mely a ráutalt nehéz kötelességek teljesítésében fel bírna mutatni oly biztos forrást, mely­ habár némi elmel­­lőzhetlen kiadások kapcsolatában is mintegy segédforrásul szolgálna részére a közterhek viselésében. Minden város avagy község előtt a leg­főbb dolog, hogy magán könnyítsen, s a fennálló törvények keretén belül használjon fel minden czélszerít utat és módot, hogy mennél kisebb terhe, mennél kevesebb köte­lességei legyenek olyanok, melyek kiadásait szaporítják. De váljon ki is ne iparkodnék, ki is ne törekednék azon, hogy a könyebb vége, a kisebb rész.ő jusson neki oly dologból leg­inkább, mely a kiadást illeti? . ... S vájjon ki ne iparkodnék azon, hogy mig kiadásait a legillendőbb módon kevesbíteni kívánja, addig bevételeit fokonként nagyobbitani és egyre mindinkább szaporítani törekszik. Tekintsünk így jóravaló családot, mely­nek feje a jelenkor embere, — a tekintetben t. i., hogy a tiszt­* életmódot párhuzamban tartja a jelenkor igényeivel, — nem-e azt látjuk, hogy beviteleit szaporítani, kiadásait pedig kevesbíteni törekszik; mind a mellett megteszi családfői kötelességét, s a kor igé­nyeihez képest nem is szenved hiányt és hát­rányt sem maga sem pedig családja. Hasonlóul egy város avagy községnek is úgy kell intézinie saját ügyeit, hogy a szükséges, el nem mellőzhetlen kiadások mellett bevételei nagyobbittassanak, kiadásai pedig kevesbittessenek. Ez okból meg kell ragadnia minden alkalmat s ebből kifolyólag még a legcsekélyebbnek látszó dolgot is, mely ebbeli törekvésének alapját képezheti. Ily dolognak tekintjük mi a Páka-Kis­szállása pusztáknak városunkhoz leendő csa­tolását, illetve a megujitását azon köteléknek, mely évek óta fennáll a mondott puszták és Kunfélegyháza város között. Körülbelül két éve már annak, hogy ezen ügy húzódik s még ma is oly stádium-OHú au, nogy ang .cuclae oiztosai luoukHill, mikor lesz végleg elintézve. Pedig alig van valami nehézség az egész dologban, miután az illető birtokosok — nagy részben kun­­félegyházai lakosok — átalában azon van­nak, hogy egyedül Kunfélegyháza által kí­vánják magukat adminisztráltatni, s készek e tekintetben az eddiginél még nagyobb ál­dozatot is hozni. Nem lévén szándékunk ez­úttal annak fejtegetésébe bocsátkozni, hogy minek tulaj­donítható leginkább a késedelmezés, a felette hosszas huza­vona, mely a mondott puszták­nak városunkhoz leendő csatolását annyira hátráltatja, csupán oda kívánunk hatni, hogy felhívjuk e fontos dologra a városi képviselő­­testület figyelmét, mint olyanra, mely annyi idő óta csaknem egészen gazdátlan lévén, ki van téve annak, hogy könnyen elveszíthet­jük. Ez esetben a felelősség koránsem annak a vállaira fog nehezülni, ki ez ügyet nem méltatta kellőleg, s inkább azon volt, hogy ez megbukjék, hanem egyenesen magára a képviselő-testületre fog az hárulni, kinek a város érdekét mindenkor és minden időben szem előtt kell tartania. Köztudomású dolog az, hogy Páka-Kis­szállás a pusztáknak városunkhoz leendő csa­tolása nem hogy kárunkra, hanem hasz­nunkra volt eddig is, és hasznunkra fog válni jövő­évei.. Ja. Avagy sicin­­c catt mutatják az előző években tett bevételeink és kiadásaink, melyek a nevezett pusztáknak a város által tör­tént adminisztrálása alkalmából felmerültek. Ettől eltekintve kiszámíthatlan erkölcsi haszon is hárul városunkra, ha a kínálkozó keresd az asszonyt! (Elbeszélés.) Írta: Hejnali László. (Folytatás.) És a katasztrófa beütött. A rész bir­sas­ szár­nyakon repül. A fővárosban szél­iben beszélték, hogy Bánváry Adél, aki nem rég ment férjhez valami pro­­fessorhoz, ott hagyta férjét, (némelyek gorombábban úgy fejezték ki magukat, hogy­ megszökött) és­­ Cselötey Géza kíséretében meg sem állt Bécsig, ahol ugyanis jelenleg mamája lakik. Vagy ki tudja ott lakik-e? Elég az hozzá, hogy a­mit félve vártam, az bekövetkezett. Orgoványi helyzetét el sem tudtam képzelni. A legaggasztóbb gondolatok támadtak bennem sorsa iránt, de nem sokáig voltam bizonytalanságban, mert csakhamar a hír hallása után egy reggelén ő rohant inkább mint lépett szobámba. — Adél elhagyott — hebegé és egy székre roskadt. — Tudom — feleltem, — kérlek vigasztalód­jál,­­ nem érdemes fájdalmadra — — De hogy nem, de hogy nem, — susogá és fejét kezébe hajtva zokogott. Nem ecsetelem tovább szegény barátom két­ségbeesését. Adélt nem engedte még csak ócsárolni sem, kész lett volna viszafogadni. Ő a szó szoros ér­telmében rabja volt szenvedélyének, s ennek áldo­zata is lett. Egy közönséges ember mit tett volna helyé­ben. Dolgozott és feledett volna ... De ő önmagát emésztő tépelődéseivel, megzavarta erőszakkal az összhangot esze és szíve közt. Nem használt a vigasztalás semmit, hiába mondtam neki, hogy még megmaradt számára a munka, a jó emberek barátsága és sok olyan dolog mely elégséges egy ember boldogítására . . . Nem használt semmit. Erőt vett rajta a halál mániája. Miután arról a kétségbeesett reményről vég­kép lemondott, hogy Adél ismét az övé lehessen, a legóriásibb izgalom vett rajta erőt. Sóvárgással, őr­jöngéssel határos vágygyal beszélt folyton a halálról. Majd a büszkeség ébredt fel benne. S ezt ipar­kodtam szítani. Kezdte érezni hogy megtámadtatott legszentebb érzelmeiben. Elégtételt akart venni Cselöteyn. Az önvédelem szüksége nemcsak physikailag de erkölcsileg is létezik. Ezt hangoztattam előtte és ha akkor Cselötey báró urat sikerül föltalálnunk, vagy ő nem élne már, vagy Orgoványinak nem kel­lett volna kevéssel utóbb az öngyilkosság rémes gon­dolatával megbarátkozni. És most végéhez közeledik Orgoványi tra­­goediája. Orgoványi látszólag megnyugodott sorsában. Nem is gondoltam arra, hogy valamint a vi­hart a szél­csend, úgy Orgoványinak is e megnyug­vása, mondhatnám: fásultsága, a katasztrófát előzte meg. Egy ideig Cselötey hollétét kutattuk. Adél, Bánváryné és a báró, — eme Orgová­­nyira végzetessé vált triász — ugyanis Bécsből isme­retlen helyre költözének, s így a legszorosabb kuta­tás után sem sikerült Cseröteyt kézre keríteni, rajta lovagias elégtételt veendő. E körülmény Orgoványit eleintén roppantul izgató, de később elcsendesedett s megrontóiról szót sem szóla többé .... Ezek után nem sokára bizonyos ügyben a fő­várost pár napra el kelle hagynom és Orgoványit egyedül hagytam, nézetem szerint már-már oszlani kezdő bánatával. Képzelhető, mily hatást tett rám harmadik na­pja elutazásom után, egyik napi­lap ujdonsági ro­vatának pár sornyi czikkecskéje mely Orgoványi öngyilkosságának hírét tartalmazá. Rögtön visszatértem a fővárosba ; első dolgom volt a rendőrségi hivatalba menni, ahol is egy czi­­memre szóló levelet adtak át. Szegény Orgoványi Pista búcsú­sorait tartalmazá és így hangzók: «Kedves barátom! Azon erős elhatározással irom e­­zokat, hogy mikorra te ezeket olvasod, én már nem leszek az élők közt. Nem én keresem a ha­lált! A szenvedés, mely már bölcsöm felett végzet­­szerüleg lebegett — üldöz a halálba. Nincs erőm to­vább küzdeni és miért is küzdenék a végzet ellen ? A hitregebeli Atreus és Shyestes utódjai az istenek által örök szenvedésre ítéltettek, így én is, csak­hogy míg azoknak t­írniök kellett a szenvedést örök időkig, ám én nem fogom tűrni és hitvány életem árán megvásárlom im’ szenvedések által megkínzott lelkemnek régen óhajtott nyugalmát. Megbarátkoz­tam a halállal, mely rám nézve a szenvedések befe­jezése, pihenés nyugalom leszen. Igaz, hogy örök pihenés és végtelen nyugalom. .... Eszembe jutnak Berzsenyinek e szép sorai: „Életünkben az a fájó, Hogy nyugodnunk ritka peret hagy, A halál meg azért riaszt, Mert nyugalma végtelen nagy . . .“ De én nem riadok vissza. Mohó vágygyal csüggök a halál gondolatán . . . Miért éljek tovább és kiért ? Talán azon emberekért, kik jólétben, távol minden szenvedéstől a legközönyösebb hangon azt tanácsolják, hogy csak szenvedjek, tűrjek tovább és gyakoroljam magamat az önmegadás erényében. Ezekért éljek én és ezek közt! Éljek tovább ben­sőmben azon nyomorult szenvedések csirájával, melyből egy életen keresztül csak bánkódás és ke­serűség ered ? Ily szenvedést, a­mely az emberek­től még csak méltánylatra sem tarthat számot és csak gúnyra ösztönzi őket, elviselni, ember fölötti erőt igényel ... Ily szenvedéssel futni kell messze­­messze az emberek színe elől, elrejtőzni egy ismeret­len zugába a világnak, várva titokban a halált, mely végre az ily profán sz­envedések mártírjának nyo­morult életét nagy kegyesen kioltja .. . Ezt tegyem én is? Meneküljek az emberek gúnyos tekintete elöl és várjam a vagy várakoztassam a halált, mert még fiatal vagyok ? Nem, ezerszer nem!.. . . (Folyt, köv.)

Next