Félegyházi Hírlap, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-01 / 1. szám

VI. évfolyam Előfizetési ár: Egész évre 4 frt, félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. Megjelenik minden vasárnap. Lapvezér: Dr. Holló Lajos. 1. Félegyháza, 1887. január 1. Laptulajonos: A Petőfi könyvnyomda részvénytársaság. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szabó Imre-féle házban. Hirdetések díjszabály szerint. Felelős szerkesztő: Fehér Antal. Újévi elmélkedés. A kisvárosi élet csendje sokszor felkelti az emberek lelkében az unottság és elégületlenség térzetét. Sokszor bántó a tisztultabb ízlés, a finomabb és művésziesebb élvezetek hiánya. Sokszor elkeserítő a mende-monda, az ízetlen pletykálkodás, mely a kisvárosi élet légkörében tenyészik. És mindezek után egy vágy keletkezik az ember lelkében: elválni, kiszakítani magát abból a kisvárosi légkörből s egy nagyváros nyugalmas, finomabb aerájába vonulni vissza. A nagyvároséba. De mi is az a nagyváros ? Egy oly ehaosz, ahol az egyén elvész, ahol a csekélyebb vagyonnal és „szerényebb társadalmi állással bird ember nem tesz számot a társaságban és nem vesz részt annak szórakozásaiban, ahol az egyes legfeljebb csak egy numerus a megszámlálhatlan ezrek sokaságában. A polgári elem feltétlenül elveszti a maga súlyát a nagy város zűrzavarában. Annak nem lehet más eleme, csak a kisvárosi élet. Itt találja az fel azt a rokoni és baráti érzelmet, mely erősíti, biztatja és támogatja őt. Azt a kört, mely megosztja vele örömét és bánatát. Azt a családi meleg tűzhelyet, mely enyhet ad a szegénynek és gazdagnak egyaránt. Magasabb igények hát kereshetik kiérpitésüket a nagv városi élet sokoldalú szórakozásaiban, de az egyszerűbb, polgárias érzelmek sokkal bensőbb, sokkal több oldalú kielégítés találnak a kisvárosi életnek egyszerűbb bár, de igazibb örömeiben. Csakhogy a kisvárosi élet az, amelyet minthogy áttekinthetünk és uralhatunk, teljesen módunkban van elrontani, vagy javítani. Emelhetjük azt egyénileg és társadalmilag a fejlettségek fokára, ahol igazán kellemes lesz a élet mindenkire nézve és viszont leszállíthatjuk azt oda, ahol többé nem találja senki kedvét, ahol levertség , elkeseredettség uralja az emberek lelkületét. Újév napján, a mindennapi éle zajából kiemelkedve, a mi kisvárosi életünket is vizsgálhatjuk egy perezre , és elmélkedhetünk a felett: várjon ez-et az élet, a mely nálunk elérhető, vagy jó jobb és kívánatosabb állapot is volna ennél, a mely felé törekedni kellene? is Mindenki maga sorsának kovácsa s igy kétségtelenül legelső sorban is az egyéni élet az, a melyben a boldogság forrását kinek-kinek keresni kell. Mert a család, a baráti kör és legvégül a közélet csak egy-egy épület, mely az egyéni élet alapjaira van lerakva. Az egyéni élet kifejlődése nálunk sok tekintetben igen szerencsés. És pedig azért, mert átalában véve az egyest a józan munkakedv, a szorgalom és takarékosság jellemzi. A gazdasági erények ritka helyen vannak oly általánosan kifejlődve, mint épen itt. És ez végtelen nagy szerencse és végtelen nagy előny reánk nézve, amelytől tudja az Isten, hogy soha se térjünk el. Az egyéni jólétre való törekvés mellett van azután bizonyos, sza-bad polgárokhoz illő önállósági vágy, j 5 egy bizonyos szabad gondolkodás, mely s semmiféle hatalom előtt térdet-fejet hajtani nem szeret, de a mely értelmével i v hallgat, figyel és megfontol, hogy az 1 c után szabad belátása szerint határozzon.z Csakhogy ezek mellett egyéni életünkben van viszont sok oly hiba, azi melyet elhagyni nagyon kívánatos ne, így elsősorban az anyagiak házt a szellemi érdekek rlhanvia !- Lent az iskolák elhanyagolása, az az irodalom és művészet pártolásának hiánya. Lap, könyv s más szellemi táplálék csak kevés egyénnél képez; arányosan beosztott szükségletet. A magyar irodalom remekei csak kevés egyénnél képezik díszét a könyvtárnak, mely rendszerint nincs is a háznál s igy tőlünk hazánk irodalmának pártolása nem következik be oly arányban, a minőben azt helyzetünk, viszonyaink és magyar hazafiságunk tőlünk megkövetelnék. Az egyéni hibák regiszterében— amelyek bizony nagyon sokunkkal közösek — ott áll az áldozatkészség hiánya, mely a legtöbbször nem nyilvánul úgy és ott, ahol annak kivánulni kellene, ott áll a bizonyos erevség és idegenkedés, mely egyéni ilajdonunkat uralja s mely válaszfalaton közénk és embertársaink közé aki is, a mikor annak semmi szüksége volna. Egyéni életünk mindezen hibák kerülésével bizonyára jobb és kelleeneos lenne s a lelki örömek fokásával emelkednék bizonyára magának életnek öröme és a léte, — a melyről eg van írva, hogy e földön úgyis csak rasznyi.“ A családi élet azután az elméletközösség, a hol az egyén már ■m önmagában, hanem egy hozzá konlélek vonzódásában és társaséiban találja fel további élete célját és "ímeit. A ki a helyes alapokon nyugó családi életet megteremti, annak elégségét és őszinteségét megőrizi és spiálja, az maga részére megteremti ;juttal remediumát a legtöbb bajnokcsapásnak, a mely őt a külvilágban heti. Abban a kis részekben megtartja az a biztatást, a vigasztalást, azömet és mindazt a jót, a mi a tiszta ivek osztályrésze szokott lenni. Semmiben nálunk oly örvendetes istozás nem állott be, mint épen aaládi életben. Egymás tisztelete, kös örömek és szórakozások felkeresése, családi tűzhelyhez való szitás tapasztható ma nálunk s hogy tapasztalatlamnak a legnagyobb mértékben •vendeni lehet. * .,c .iz.i. A) f •.?.» .,h.. .... mára közélet az ő viharaival, küzdéseivel, a pálmaággal és a harczi lobogókkal, — mindent természetesen csak helyi értelemben véve. És ez a közélet az, amit annyian és oly sokoldalúan vitatunk meg naponként, de amelyre nézve kivéte nélkül megegyezünk egyben: hogy a mint van, az nem jól van így. Hogy miért? Arra közéletünk egy jeles tagjának szavaival felelhetünk ,mert mindig, minden alkalommal csak az ellentéteket keressük egymásban. A mi közös vonás, ami rokon, az el lesz feledve a legelső kis érdekellentétnél s ezt fürkészve, a távolság és az mind nagyobb lesz közöttünk. Nem arról lehet szó, hogy meg kell szüntetni a különbözőségeket, az megmarad mindig, hisz különbözősé az élet. Hanem igenis arról, hogy különbözőségben meg kell találni az egységet, meg kell találni az összekötő kapcsot, mely mindannyiunkat egymáshoz csatol. Hisz ha másban nem, abban, hogy mindannyian magyar emberek, egy város polgárai vagyaink, bizonyára találkozunk, pedig ezen kívül még sok, nagyon sok érdekközösség van közöttünk. És ennek a közösségnek feltalálásában van a kis városban való élés kellemességének valódi nyitja.Bizalom és támogatás egymás irányában. Igazságérzet és részrehajlatlanság mindenkivel szemben. Előmozdítása minden társadalmi osztály érdekeinek. Az egymáshoz tartozók ragaszkodásának fokozása. Ezek azok az alapok, amelyeken a helyiesközélet nyugszik. És ahol az egyéni és családi életen kívül a közélet is helyes irányúban van megoldva, ott el lehet mondani, hogy a kisvárosi élets kellemes. E nélkül az egy darázsfészek, hol az ingerültség és elkeseredettség fullánkjai mardossák az emberek szívét, hol a mende-monda és rágalom űzi szét az egymáshoz tartozókat. Az új év sem fog ideális helyzetet hozni, mert az egyátalán nem létezik, hanem lehet remélni, hogy a kozni s így a jövő évre már melegebb, összetartóbb élet üti fel nálunk tanyáját. Ebben a reményben üdvözöljük az Újévet és üdvözöljük e város igen tisztelt közönségét az Újév alkalmával. — A megyei tanfelügyelő jelentést tett, hogy a közigazgatásilag Kiskun-Félegyházához tartozó fülöpszállási Jakabszálláson megjelenvén, az összes pusztai lakosság félegyházi polgármester s több városi tanácsos jelenlétében kinyilatkoztatta, hogy tekintettel arra a körülményre, hogy a puszta több mint 80 tanköteles gyermekének tanítása teljesen elhanyagoltatik, vagy oly kobolté kiszolgált katonaféle tanitók által vé ■ geztetik, a kiknek működésük inkább ár • t. - r” -•■** * © bC cí TáB'GU Tegnap és ma. — 1887. január 1. — Tavalivá lett minden, a mi tegnapról megmaradt, tavali a maradék-kenyér, tavali a maradék-szerzemény s a maradék-adósság, tavali az a tömérdek dolog, ami elvégzetlenül maradt mára. És új minden, mi a mai naptól kezdődik. Új az öröm, ha ma támad, új a haj, ha magva nem tavairól datálódik. Ódonság és újdonság egy halomban, egy napon. Lehet válogatni bennük. Lehet összehasonlítást tenni az és a kezdődő újév között. Lehet különbnek tartani egyiket a másiknál. Ez összehasonlításban nagy szerepe van az „ómennek“ mindkét évre nézve. Az óév telve volt minden roszszul, minden jó nélkül, nem hiába kezdődött „pénteken“ s nem hiába végződött „péntekkel.“ Meg is látszott rajta mindvégig, péntek volt annak minden napja január 1-től egész december 31-ig. Nincs okunk tőle a szeretet búcsúérzetével megválni, nem szerettük soha, mert nem volt rá okunk. Örülünk inkább, hogy elvonult felettünk. Az új év — nem tudni még, minő lesz, de mint mindenben, ami új, szeretjük hinni, hogy benne nem a rossz, hanem ennek ellenkezője rejlik, és úgy szeretjük hinni, hogy a kezdődő új év legkiválóbb újdonsága az lesz, hogy kedvesebb, szeretettebb lesz a tavakinál. Erre enged következtetni az az ominózitása, hogy kezdete szombatra s nem pénteki napra esik, tehát kilátás tekintetében többet ígér. Mert a szombat sohasem olyan előítéletes nap, mint a péntek. Csakhogy a szombat utolsó napja ám a hétnek s aki szombaton kezd valamely munkához, azt azon a héten már nem végezi be. Megeshetik hát, hogy a szombattal kezdődő új évben is sok munkája fog bevégzetlenül maradni a közéletnek. És ha ez megesik, akkor az új év nem különb a tavaknál s akkor nem marad fenn vigasztalásunkra egyéb annál a régi, de igaz közmondásnál, hogy „az alma nem esik messsze , minthogy tény, hogy egyik esztendő fia a másiknak. Csakhogy az is tény, hogy az embert s a közéletet nem épen az esztendő dirigálja. Az idő mindig egyforma, csak a viszonyok változók. A viszonyokat pedig az emberek csinálják, változtatják. Csináljuk, változtassuk hát a viszonyokat, legkivált helyi közviszonyainkat olyanokká, hogy kedvezőbb munkával szerepelhessünk az uj évben. Ez a lehetőség rajtunk áll. Ennek a lehetőségnek okos felhasználásával valósíthatjuk azt a jó kivonatot, mely uj évkor szokásos s igy nagy részben rajtunk áll, hogy érjünk egy boldogabb uj évet! -— Két emlékkő. — Elbeszélés. — Egy derült délután, úgy alkonyat felé, szokásom szerint kint tévelyegtem a tóhalmi temető hantjai között. A nap már lefelé hanyatlott, búcsúsugarai megaranyozták a szürke bárányfelhők fodrait, a fák sudarát s a temető keresztjeit .... Szemeimet egy szereplős fény kápráztatá meg. A letünedező vérveres napsugarak két egymás mellett álló hófehér márvány-sírkeresztre estek. Csodálatos, kifejezhetlen érzés fogta el szívemet. Közeledek a kettős sírhoz. A hantok tövében egy őszfürtű, megtört férfiú térdelt, áhitatosan imádkozva, szemeit a két, egészen egyforma sírkőre meresztve. Nem akarva az agg buzgólkodását zavarni, ledőltem csendesen egy közeli sirhalomra, minden nesz nélkül. Véletlenül a két sirkő feliratára esett tévedező tekintetem, mely fényes, aranyos betűi miatt távolról is tisztán kivető volt. Elolvasom azokat. — Az egyiken ez volt írva: „Szathmáry Béla festő, élt 26 évet, meghalt 1870. aug. 25-én.“ A másikon pedig: „Szathmáry Béláné, szül. Rejthei Flóra, és 17 évet, meghalt 1870. aug. 25 én.“ Mindkét sirkövön e rövid emlékvers volt olvasható : Kérlelhette» a sors, a mit ér, vad karja ledönti . Ő vala ellenetek — béke legyen veletek ! . . . . Elborzadtam, kifejezhetlen érzés nyilait át összes tagjaimon. Fiatal férj és feleség, kik egy napon haltak meg .... Óh Istenem, minő szerencsétlenség játszhatott ezeknél közre! Két szeretőszív, a mely bizonyára egymásért dobogott, ily korán összezúzva, két viruló lény, kioltva az élet tavaszán. . . A titokzatos sirvers méginkább növelé kiváncsiságomat s azon megyőződést érlelé meg bennem, hogy e szerencsétlenek bizonyára valamely szörnyű félreértés áldozatai. Vágytam megtudni a két sir történetét. Elhatározva magamat, oda léptem a térdelő öreghez s jobbommal gyöngéden vállát érintem. Szerénytelenségemért bocsánatot kérve felszólitam őt, lenne szives elmondani — ha nem esnék nehezére, — a mit e holtakról tud. Az agg felemelé hozzám könnyárban úszó szemeit s pár pillanatig szótlanul nézett reám. Azután leültetett maga mellé a sirkantra s miután végig simitá könynyel barázdált homlokát, igy kezdé beszédét: Ámbár nagy fájdalmamra esik is, önnek uram, elmondani szeretteim gyászos történetét, mely által mégegyszer átélem az iszonyatos szenvedéseket, melyek szivemet szétmarczangolják, még is elmondom azt önnek, mert látom uram, hogy ön is némi meghatottsággal viseltetik a holtak iránt s reményem, hogy egy kis tapasztalást is fog szerezni, melynek talán még hasznát veheti . . . Béla az én fiam volt s a mint a feliratról is olvasni lehet, tehetséges fiatal ember. — Három hóval ezelőtt tartó esküvőjét kedves imádottjával, a szintén ifjú Rejtkei Flórával, ki most mellette nyugszik . . . Minden reményem, támaszom ben-