Félegyházi Hírlap, 1891 (9. évfolyam,1-52. szám)

1891-11-08 / 45. szám

IX. évfolyam. Előfizetési ár: Egész évre 5 frt, félévre 2 frt 50 kr., negyedévre 1 frt 25 kr. Hirdetések díjszabály szer­int. Felelős szerkesztő: Szerelemhegyi Károly.­­B . szert. Félegyháza, november 8. 1891. Atházi Hírlap. Megjelenik minden vasárnap. Kiadóhivatal : Banczay József könyvkeresked­éséb­en. (Heinrich György-féle házban.) Főmunkatárs : Szűcs Gyula. Utaink. A gazdálkodással s földmiveléssel foglalkozó népnek egyik legfőbb szük­ségletét képezi a rendes, jó karban tartott, járható utak, melyek a köz­lekedést, forgalmat elősegítik s nagy­ban megkönnyítik. Különösen fontos a közlekedési utak jó karbantartása nálunk s min­den oly vidéken, hol a tanyás rend­szerű gazdálkodás van szokásban. A gazda nem hagyhat el egy hetet sem, de lehet mondani napot sem, hogy gazdálkodásának, bármilyen meghitt cselédjei legyenek is, saját maga utána ne nézzen. A ,,ga­zda szeme hizlalja a jó­szágot is.“Általánosan ismert közmon­dás. Már most mily nagy szolgálatot tesz egy város gazdaközönségének az által, ha a közlekedési utakat jó kar­ban tartja, a kiszakadást a tanyára megkönnyíti , s mennyi károkat okoz egyeseknek s egészben véve a város közönségének az által, ha az utakat elhanyagolja, úgy, hogy azok csaknem járhatlanokká válnak. Mostanában örömmel jelenthetjük, hogy nagyobb figyelem lett a köz­utakra fordítva, no meg az útkaparók is sokat javítanak a megrongált uta­kon. A gödröket hamarosan betömik s a nagyobb kátyúk képződésének elejét veszik. Szép és hasznos dolgok ezek. Csak az az egy baj van, hogy nem minden közlekedési út részesül a kellő figyelemben, a ke­lő gondozásban, így a fülöpszállási jakabi út még mindig a járhatatlan utak közé tarto­zik, a homok tenger miatt, mely egy­másután teszi tönkre s emészti meg a legerőteljesebb igavonó jószágokat is. Ideje volna már, hogy egyszer ezen útra is kiterjesszük figyelmünket, s ne kívánjuk, hogy maguk a birto­kosok készítsék meg a járható utat. Ezeknek nagyobb része kisbirtokosok-­­ból áll, kik megerőltetés nélkül nem ál­­­­dozhatnak nagyobb összeget az útfen­­t­tartásra, az egyes nagyobb birtoko­­­­soktól viszont nem volna méltányos­­ nagyobb áldozatot követelni. Tavaly­­ elkezdték a jelzett utat egy darabon f­agyítgolni s azután abbahagyták. Kár volt egészen meg nem csinálni. A költségvetés alkalmával szü­k­­­­séges volna erre kiterjeszkedni, de a megyénél is lehetne a Jakabra vezető­­ út érdekében eljárni, hol derék főis­pánunk ö­nméltósáágánál biztos párto­lásra találnánk. Hiszen ő volt, ki ál­lása elfoglalása után rövidesen a me­gye összes utas jó karbantartását s el­lenőrzését rendelte el, tudván, hogy a gazdaközönségnek óriási szükségletét fogja intézkedése által fedezni. A jakabi birtokosoktól többrend­beli panaszokat hallottunk már, s re­méljük az illető körök figyelmét szin­tén nem kerülik ki a felszólalások s a Jakabra vezető homokos utat kijavít­ják, illetve az ott elterülő birtokokat könnyebben megközelithetővé teszik. Ezáltal jó szolgálatokat tesznek a köz­nek, az egyes birtokok értékét pe­dig jelentékenyen emelik s azok for­galmát is jobban előmozdítják. ismert, kit mindenki szeretett, s ki az egész város közönségének osztatlan tiszteletét bírta s megáldott 81 éves életpályáján mindenkitől kinyert, kiér­demelt.­­ Elhuny­t jelesünk halála nem volt­­meglepő, mert már hónapok óta sej­tettük a katasztrófát, mely elől nincs menekülés, de mindazáltal általános volt a részvét a leverő gyászhir hal­­­­latára. Testületek, úgymint egyesek s a politikai község őszintén fájlalja id. Szabó Sándor elhunytak ! Józan itéletü, elfogulatlan s jó indulatu, kedves „öreg urat“ veszí­tettünk benne, ki egyaránt előzékeny, kedves ,s finom tudott lenni mindenki irányában. .. A gazdaközönség egyik legtapasz­taltabb s legpraktikusabb gazdát ve­­­­szíté el benne. Sok jó tanácscsal, jó szóval segí­tett a hozzá bizalmasan fordultaknak. Tevékeny részt vett a boldogult­­ öreg úr városi s társadalmi életünk­ben, bár az utóbbi években gyenge­sége, előhaladott kora nem egyszer akadályozta a részvevésben. A politikai súrlódásokat kerülte, sőt tőle telhetőleg azokat elsimítani igyekezett, s volt alkalom, midőn nyilvános összejövetelekben előrehala­dott kora daczára részt vett, hogy tár­sadalmi bajokat orvosoljon. Közügyeinkben egész életén át részt vett, fiatalabb korában, mint kerületi, majd mint városi hivatalnok, majd később, mint Félegyháza város országos képviselője, továbbá mint ta­nácsnok, s mint virilis képviselő. Gyászolja őt a kiterjedt rokon­ságon kívül a város nagyközönsége. •­* * * Született 1811. évi deczember hó 2- án Félegyházán. Tanulmányait Félegyházán kezdte s Budapesten folytatta, hol a jogot elvégezte. A jogi pálya befejezése után ,az 1832—36 iki országgyűlésen a jászkun ke­rületek egyik képviselője mellett jura­tus volt. Az országgyűlésről hazajövet a jogi pályán tovább működött s Félegyházán rö­vid ideig ügyvédkedett. Majd ismét a kö­zönség szolgálatába állván a volt Jászkun kerületek főpénztárnoki hivatalát viselte egész 1848-ig, midőn a félegyháziak öt, mint a közügyek terén úgy buzgó s tevé­kenynek ismert egyént országgyűlési kép­viselővé választották. Az országgyűlés vé­géig Budapesten tartózkodott; a forradalom kiütése után azonban k­üldüz Istvén­y is mint 48 as érzelmű ember rövid ideig me­nekült, mignem visszatérve, Budapesten elfogták s ő is az Újépület halálra szánt lakójává lett, mignem 2 — 3 hónap múlva Haynas kegy­vesztésével, ez utóbbi által bosszúvágyból az udvar ellenében, több szá­zad magával szabadon bocsájtatott. Ekkor ismét szülőföldjére Félegyhá­zára tért vissza, hol azonban az abszolút uralom idején több ideig rendőri felügyelet alatt állott, mint 48-asnak ismert, leveles egyéniség. A közbizalom azonban nem hagyta őt nyugodni s már 1851. évi május 3 án Félegyháza város főjegyzőjévé válasz­tatott meg­, mely Invatal­ at 1860. év végéig viselte közmegelégedés és szakértelem mellett. Nevezetes szerepet játszott az akkor még élte delén levő boldogult a Jászkun kerületek üléseiben, hol tevékeny részt vett minden nemű ügyek megvitatása és elbírá­lása körül. 1861 ben végre, mint a kis­kun kerületi táblabirák egyik tekintélyes tagját találjuk működni, mely fontos és az akkori közigazgatásra s közjogi életre legkiválóbb hatással s szerepkörrel biró hivatalt egész az utabbi rendezésig 1871 ig viselte. Ezután a nyilvános szereplés teréről lelépett s gazdálkodásának élt, a közügyekre azonban mint városi érdekképviselő s ta­nácsnok mindig tekintélyes befolyást gya­­­korolt, s mindig éber kísérője volt a város ügyeinek. A 70-es években pedig Dr. Szi­­vák Imre megbuktatásával ismét országos képviselővé választotta Félegyháza város polgársága, mely mandátum lejártával a közszereplés teréről majdnem teljesen visz­­szavonulva találjuk őt. A város s közbirto­­ k Á R C Z A Jilog­ycin mai’adtam én nőt­­len. Nem mindenki születhetik herczegnek, és nem mindenkinek disziti a fejét holló fürt, avagy szőke haj. Midőn e kedvelt szik­eket osztogatták, én olyan hátul állott­­am, hogy nekem már a legszebb legkirí­vóbb vörös szin jutott, mely olyan volt, mint a láng, szóval valóságos tűz-v­örös- Mindennek van határa, de az én hajam szine a határtalanul vöröst nagyon megkö­zelítette. Nem mindenik vörös hajra mond­hatjuk, hogy világít, s az enyémre mon­dani sem kellett : szemmel látható volt az a legsötétebb éjben is. Másként azonban bizonyosan kárpótlásul, valóságos Adónisz voltam, s oly egészséges, hogy noha ma már 56 éves vagyok, de még a főfájást sem ismerem. Testvéreim mind barnák voltak, még­pedig szám szerint kilencven ; egyedül csak én voltam köztük a láng-vörös. A­mikor aztán összevesztünk, természetesen „vörös róka“ volt a nevem. Kissé élénk és kedélyes tér­folyó hó 3-án elhunyt egyik je­lesünk id. Szabó Sándor megérdemli, hogy e sorokat az ő emlékezetének szenteljük. Reggel a város középületein, ta­karékpénztár, kaszinó s több épülete­ken lengett gyászlobogók fájdalmasan tolmácsolták s adták hírül városunk polgárainak, hogy a kérlelhetlen sors, az enyészet ismét áldozatot követelt tőlünk. Áldozatot, olyant, kit mindenki mészetü lévén, a mások elkövetett minden­nemű csintalanságát is én rám kenték; szóval mindent a „vörös róká“-ra fogtak, s engem páholtak el a más bűnéért is, no de azután a magaméért is. Végre annyira hozzá­szoktam ezen állapotokhoz, hogy szinte nem jól éreztem magamat, ha néha-néha meg nem vertek. Iskolában én kaptam ki legtöbbet, sőt az apám meg is mondta a tanítónak, hogy szi­gorúan bánjon velem, mert én nagyon csintalan vagyok. Tanuló társaim a­hol csak és a­mikor csak tehették, boszantot­­tak. Hányszor kellett hallanom, hogy: „vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó.“ Ámbár e megjegyzésekkel mindig csak tisztes távolból halmoztak el, hogy szükség esetén a kellő egérúttal rendelkez­zenek. Nagy lelki nyugalommal tűrtem mindezt, és csaknem méltóságos önmegadás­sal jártam tovább az élet utait, bármerre menve is, a már távolból világító vörös hajam általános élénk feltűnést keltett. Apám papnak szánt, mert hát nem voltam rossz tanuló. Én azonban észszel azt gondoltam­, hogy ha a tanítói pályára lépek, négy év múlva már önálló, pálya­végzett ember vagyok, s több ideig csúfoltatom magamat, így hát tanító lettem , pedig még azt is elgondol­tam, hogy milyen jól illenék az én vörös hajamhoz a vörös reverenda. Már ha tábor­nok lehetnék. Bizonynyal született bíbornok volnék, tetőtől talpig bíbor vörös. — De e csábos kép eloszlott, annyira untam már a csúfolódást tűrni. Nem sokára kaptam is tanítói állomást Kódisfalván, ahol a fizetésem 2 hold föld, húsz forint készpénz, 4 dzbr marhalegelte­tési jog, továbbá 10 font faggyú meg 16 font só, 6 szekér rozsé, és 8 forint csizma­­pénz volt. No meg az ostyasütésért is kap­tam évi 7 forint 29 krajczárt. Mindezekért pedig kötelességem volt hat elemi osztályt vezetni 132 gyermek (fiuk, lányok vegyest) oktatásáról gondoskodni. Továbbá, kántor­­kodni és hajnali 4, déli 12 és este 8 óra­kor harangozni. Mikor megérkeztem Kódisfal­vára, nagy meglepetést szereztem mindenkinek a vö­rös fejemmel. Az emberek összesúgtak, a menyecskék és leányok összemosolyogtak (nem engem, hanem egymás közt) az asszo­nyok pedig félrehúzták a szájukat. Együtt­véve pedig, a­mennyire feltűnés nélkül le- 4 évvel rövid­­­detett, kinevettek. Röviden mondva, első megjelenésem impozáns volt és mindenül feltűnést keltett. Csont Péter uram is, a ki már egy il vén leányát az elődöm nyakába sózta és másikat meg nekem szerette volna elsóza csak megcsóválta a fejét,, gondolva, hog ezzel ugyan nem lehet ternát csináln Még az öreg tisztelendő úr is, az első pi­lanatban — meg volt lepetve. Az iskolába pedig, mikor először bementem, a kiseb gyermekeknek tátva maradt a szájuk, nagyobb kamaszok pedig röhögtek; néhán hét is elmúlt, mikor már valamennyit megszoktak. Élelmezést azonban sehol sem kap­tam. Mindenki félt tőlem: a férfiak a sz nem ragadósságától, a nők pedig, hogy megcsodálnak. Szóval senki sem akarta ma­gát kitenni — a közelebbi ismeretség kép­zeit beszélvének. Elszigetelve voltam. Be­láttam és tűrtem, ép úgy mint gyerme­koromban. Így történt aztán, hogy ha éhe veszni nem akartam, kénytelen voltam­ sa­ját magamnak a szakácsa lenni. A főzéssé azonban rendkívül sok bajom volt, mert szakácsságból csak annyit értettem, hogy tojást meg tudtam főzni keményre. A hí mindig odaégett, a leves kifutott, vagy tu

Next