Félegyházi Hírlap, 1891 (9. évfolyam,1-52. szám)
1891-11-08 / 45. szám
IX. évfolyam. Előfizetési ár: Egész évre 5 frt, félévre 2 frt 50 kr., negyedévre 1 frt 25 kr. Hirdetések díjszabály szerint. Felelős szerkesztő: Szerelemhegyi Károly.B . szert. Félegyháza, november 8. 1891. Atházi Hírlap. Megjelenik minden vasárnap. Kiadóhivatal : Banczay József könyvkereskedésében. (Heinrich György-féle házban.) Főmunkatárs : Szűcs Gyula. Utaink. A gazdálkodással s földmiveléssel foglalkozó népnek egyik legfőbb szükségletét képezi a rendes, jó karban tartott, járható utak, melyek a közlekedést, forgalmat elősegítik s nagyban megkönnyítik. Különösen fontos a közlekedési utak jó karbantartása nálunk s minden oly vidéken, hol a tanyás rendszerű gazdálkodás van szokásban. A gazda nem hagyhat el egy hetet sem, de lehet mondani napot sem, hogy gazdálkodásának, bármilyen meghitt cselédjei legyenek is, saját maga utána ne nézzen. A ,,gazda szeme hizlalja a jószágot is.“Általánosan ismert közmondás. Már most mily nagy szolgálatot tesz egy város gazdaközönségének az által, ha a közlekedési utakat jó karban tartja, a kiszakadást a tanyára megkönnyíti , s mennyi károkat okoz egyeseknek s egészben véve a város közönségének az által, ha az utakat elhanyagolja, úgy, hogy azok csaknem járhatlanokká válnak. Mostanában örömmel jelenthetjük, hogy nagyobb figyelem lett a közutakra fordítva, no meg az útkaparók is sokat javítanak a megrongált utakon. A gödröket hamarosan betömik s a nagyobb kátyúk képződésének elejét veszik. Szép és hasznos dolgok ezek. Csak az az egy baj van, hogy nem minden közlekedési út részesül a kellő figyelemben, a kelő gondozásban, így a fülöpszállási jakabi út még mindig a járhatatlan utak közé tartozik, a homok tenger miatt, mely egymásután teszi tönkre s emészti meg a legerőteljesebb igavonó jószágokat is. Ideje volna már, hogy egyszer ezen útra is kiterjesszük figyelmünket, s ne kívánjuk, hogy maguk a birtokosok készítsék meg a járható utat. Ezeknek nagyobb része kisbirtokosok-ból áll, kik megerőltetés nélkül nem áldozhatnak nagyobb összeget az útfenttartásra, az egyes nagyobb birtokosoktól viszont nem volna méltányos nagyobb áldozatot követelni. Tavaly elkezdték a jelzett utat egy darabon fagyítgolni s azután abbahagyták. Kár volt egészen meg nem csinálni. A költségvetés alkalmával szükséges volna erre kiterjeszkedni, de a megyénél is lehetne a Jakabra vezető út érdekében eljárni, hol derék főispánunk önméltósáágánál biztos pártolásra találnánk. Hiszen ő volt, ki állása elfoglalása után rövidesen a megye összes utas jó karbantartását s ellenőrzését rendelte el, tudván, hogy a gazdaközönségnek óriási szükségletét fogja intézkedése által fedezni. A jakabi birtokosoktól többrendbeli panaszokat hallottunk már, s reméljük az illető körök figyelmét szintén nem kerülik ki a felszólalások s a Jakabra vezető homokos utat kijavítják, illetve az ott elterülő birtokokat könnyebben megközelithetővé teszik. Ezáltal jó szolgálatokat tesznek a köznek, az egyes birtokok értékét pedig jelentékenyen emelik s azok forgalmát is jobban előmozdítják. ismert, kit mindenki szeretett, s ki az egész város közönségének osztatlan tiszteletét bírta s megáldott 81 éves életpályáján mindenkitől kinyert, kiérdemelt. Elhunyt jelesünk halála nem voltmeglepő, mert már hónapok óta sejtettük a katasztrófát, mely elől nincs menekülés, de mindazáltal általános volt a részvét a leverő gyászhir hallatára. Testületek, úgymint egyesek s a politikai község őszintén fájlalja id. Szabó Sándor elhunytak ! Józan itéletü, elfogulatlan s jó indulatu, kedves „öreg urat“ veszítettünk benne, ki egyaránt előzékeny, kedves ,s finom tudott lenni mindenki irányában. .. A gazdaközönség egyik legtapasztaltabb s legpraktikusabb gazdát veszíté el benne. Sok jó tanácscsal, jó szóval segített a hozzá bizalmasan fordultaknak. Tevékeny részt vett a boldogult öreg úr városi s társadalmi életünkben, bár az utóbbi években gyengesége, előhaladott kora nem egyszer akadályozta a részvevésben. A politikai súrlódásokat kerülte, sőt tőle telhetőleg azokat elsimítani igyekezett, s volt alkalom, midőn nyilvános összejövetelekben előrehaladott kora daczára részt vett, hogy társadalmi bajokat orvosoljon. Közügyeinkben egész életén át részt vett, fiatalabb korában, mint kerületi, majd mint városi hivatalnok, majd később, mint Félegyháza város országos képviselője, továbbá mint tanácsnok, s mint virilis képviselő. Gyászolja őt a kiterjedt rokonságon kívül a város nagyközönsége. •* * * Született 1811. évi deczember hó 2- án Félegyházán. Tanulmányait Félegyházán kezdte s Budapesten folytatta, hol a jogot elvégezte. A jogi pálya befejezése után ,az 1832—36 iki országgyűlésen a jászkun kerületek egyik képviselője mellett juratus volt. Az országgyűlésről hazajövet a jogi pályán tovább működött s Félegyházán rövid ideig ügyvédkedett. Majd ismét a közönség szolgálatába állván a volt Jászkun kerületek főpénztárnoki hivatalát viselte egész 1848-ig, midőn a félegyháziak öt, mint a közügyek terén úgy buzgó s tevékenynek ismert egyént országgyűlési képviselővé választották. Az országgyűlés végéig Budapesten tartózkodott; a forradalom kiütése után azonban küldüz Istvény is mint 48 as érzelmű ember rövid ideig menekült, mignem visszatérve, Budapesten elfogták s ő is az Újépület halálra szánt lakójává lett, mignem 2 — 3 hónap múlva Haynas kegyvesztésével, ez utóbbi által bosszúvágyból az udvar ellenében, több század magával szabadon bocsájtatott. Ekkor ismét szülőföldjére Félegyházára tért vissza, hol azonban az abszolút uralom idején több ideig rendőri felügyelet alatt állott, mint 48-asnak ismert, leveles egyéniség. A közbizalom azonban nem hagyta őt nyugodni s már 1851. évi május 3 án Félegyháza város főjegyzőjévé választatott meg, mely Invatal at 1860. év végéig viselte közmegelégedés és szakértelem mellett. Nevezetes szerepet játszott az akkor még élte delén levő boldogult a Jászkun kerületek üléseiben, hol tevékeny részt vett minden nemű ügyek megvitatása és elbírálása körül. 1861 ben végre, mint a kiskun kerületi táblabirák egyik tekintélyes tagját találjuk működni, mely fontos és az akkori közigazgatásra s közjogi életre legkiválóbb hatással s szerepkörrel biró hivatalt egész az utabbi rendezésig 1871 ig viselte. Ezután a nyilvános szereplés teréről lelépett s gazdálkodásának élt, a közügyekre azonban mint városi érdekképviselő s tanácsnok mindig tekintélyes befolyást gyakorolt, s mindig éber kísérője volt a város ügyeinek. A 70-es években pedig Dr. Szivák Imre megbuktatásával ismét országos képviselővé választotta Félegyháza város polgársága, mely mandátum lejártával a közszereplés teréről majdnem teljesen viszszavonulva találjuk őt. A város s közbirto k Á R C Z A Jilogycin mai’adtam én nőtlen. Nem mindenki születhetik herczegnek, és nem mindenkinek disziti a fejét holló fürt, avagy szőke haj. Midőn e kedvelt szikeket osztogatták, én olyan hátul állottam, hogy nekem már a legszebb legkirívóbb vörös szin jutott, mely olyan volt, mint a láng, szóval valóságos tűz-vörös- Mindennek van határa, de az én hajam szine a határtalanul vöröst nagyon megközelítette. Nem mindenik vörös hajra mondhatjuk, hogy világít, s az enyémre mondani sem kellett : szemmel látható volt az a legsötétebb éjben is. Másként azonban bizonyosan kárpótlásul, valóságos Adónisz voltam, s oly egészséges, hogy noha ma már 56 éves vagyok, de még a főfájást sem ismerem. Testvéreim mind barnák voltak, mégpedig szám szerint kilencven ; egyedül csak én voltam köztük a láng-vörös. Amikor aztán összevesztünk, természetesen „vörös róka“ volt a nevem. Kissé élénk és kedélyes térfolyó hó 3-án elhunyt egyik jelesünk id. Szabó Sándor megérdemli, hogy e sorokat az ő emlékezetének szenteljük. Reggel a város középületein, takarékpénztár, kaszinó s több épületeken lengett gyászlobogók fájdalmasan tolmácsolták s adták hírül városunk polgárainak, hogy a kérlelhetlen sors, az enyészet ismét áldozatot követelt tőlünk. Áldozatot, olyant, kit mindenki mészetü lévén, a mások elkövetett mindennemű csintalanságát is én rám kenték; szóval mindent a „vörös róká“-ra fogtak, s engem páholtak el a más bűnéért is, no de azután a magaméért is. Végre annyira hozzászoktam ezen állapotokhoz, hogy szinte nem jól éreztem magamat, ha néha-néha meg nem vertek. Iskolában én kaptam ki legtöbbet, sőt az apám meg is mondta a tanítónak, hogy szigorúan bánjon velem, mert én nagyon csintalan vagyok. Tanuló társaim ahol csak és amikor csak tehették, boszantottak. Hányszor kellett hallanom, hogy: „vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó.“ Ámbár e megjegyzésekkel mindig csak tisztes távolból halmoztak el, hogy szükség esetén a kellő egérúttal rendelkezzenek. Nagy lelki nyugalommal tűrtem mindezt, és csaknem méltóságos önmegadással jártam tovább az élet utait, bármerre menve is, a már távolból világító vörös hajam általános élénk feltűnést keltett. Apám papnak szánt, mert hát nem voltam rossz tanuló. Én azonban észszel azt gondoltam, hogy ha a tanítói pályára lépek, négy év múlva már önálló, pályavégzett ember vagyok, s több ideig csúfoltatom magamat, így hát tanító lettem , pedig még azt is elgondoltam, hogy milyen jól illenék az én vörös hajamhoz a vörös reverenda. Már ha tábornok lehetnék. Bizonynyal született bíbornok volnék, tetőtől talpig bíbor vörös. — De e csábos kép eloszlott, annyira untam már a csúfolódást tűrni. Nem sokára kaptam is tanítói állomást Kódisfalván, ahol a fizetésem 2 hold föld, húsz forint készpénz, 4 dzbr marhalegeltetési jog, továbbá 10 font faggyú meg 16 font só, 6 szekér rozsé, és 8 forint csizmapénz volt. No meg az ostyasütésért is kaptam évi 7 forint 29 krajczárt. Mindezekért pedig kötelességem volt hat elemi osztályt vezetni 132 gyermek (fiuk, lányok vegyest) oktatásáról gondoskodni. Továbbá, kántorkodni és hajnali 4, déli 12 és este 8 órakor harangozni. Mikor megérkeztem Kódisfalvára, nagy meglepetést szereztem mindenkinek a vörös fejemmel. Az emberek összesúgtak, a menyecskék és leányok összemosolyogtak (nem engem, hanem egymás közt) az asszonyok pedig félrehúzták a szájukat. Együttvéve pedig, amennyire feltűnés nélkül le- 4 évvel röviddetett, kinevettek. Röviden mondva, első megjelenésem impozáns volt és mindenül feltűnést keltett. Csont Péter uram is, a ki már egy il vén leányát az elődöm nyakába sózta és másikat meg nekem szerette volna elsóza csak megcsóválta a fejét,, gondolva, hog ezzel ugyan nem lehet ternát csináln Még az öreg tisztelendő úr is, az első pilanatban — meg volt lepetve. Az iskolába pedig, mikor először bementem, a kiseb gyermekeknek tátva maradt a szájuk, nagyobb kamaszok pedig röhögtek; néhán hét is elmúlt, mikor már valamennyit megszoktak. Élelmezést azonban sehol sem kaptam. Mindenki félt tőlem: a férfiak a sz nem ragadósságától, a nők pedig, hogy megcsodálnak. Szóval senki sem akarta magát kitenni — a közelebbi ismeretség képzeit beszélvének. Elszigetelve voltam. Beláttam és tűrtem, ép úgy mint gyermekoromban. Így történt aztán, hogy ha éhe veszni nem akartam, kénytelen voltam saját magamnak a szakácsa lenni. A főzéssé azonban rendkívül sok bajom volt, mert szakácsságból csak annyit értettem, hogy tojást meg tudtam főzni keményre. A hí mindig odaégett, a leves kifutott, vagy tu