Félegyházi Hírlap, 1895 (13. évfolyam, 1-53. szám)

1895-01-01 / 1. szám

Előfizetési ár: Egész évre 5 frt, félévre 2 frt 50 kr., negyedévre 1 frt 25 kr., Egyes szám ára 10 kr. Felelős szerkesztő: Ihász Aladár. Megjelenik minden vasárnap. Kiadóhivatal: Banczay József könyvkereskedése Kun-Félegyházán. Hirdetések díjszabály szerint. Főmunkatárs: Dobák István. -1------- ------ - • • ----------------- -------------- • ' ---- ^3 1895. A homokóra felső kúpjából csak egy porszem hullt alá az alsóba és milyen fontos ez az egy porszem a mi gyorsan élő, rohamosan haladó időnkben. Ha felvirrasztottuk a zsém­bes, de gondfeledt, mulatozással elölt Szilvesztert, mikor az óra tizenkettő felé mutatott, egy gondolatvillanással áttekintettük a billantót. Kétség és remény! Csak a vesék vizsgálója tud­ná, hogy a mindig éber ellenőrző, a lelkiismeret, milyen hangulattal enge­dett a verejt kés avagy a­­olygó új esztendőbe. De hát helyesen mondja Arisztote­lész, hogy a remény az élő álma. S mivé is lenne az ember remény nél­kül ? Élünk, tehát remélünk. És e re­ménynek hangulata kerget ma mind­nyájunkat abba a nemzetközi bókba, mely szinte untatni fog ma bennünket, mikor hol igaz szívből, hol zsebünkre appellálva, hangzik fel az újévi kivo­­nat. Mosolyogva néz ma mindenki az ifjú felé, mert oly igaz Jósika Mik­lós mondása, hogy a remény legyen bár a leghihet­­lenebb és legcsodásabb, azon arányban növekszik, melyben a szenvedés súlya a kétségbeesést lát­szik megközelíteni. Nem is való ma az általános han­gulat szerint a pesszimisztikus hang. A­ki teheti, engedje át lelkét tartalék nélkül a reménynek. A polgári társa­dalomnak ma van az ő igaz norma­­napja, melyen a remény nagy lánggal lobog. Az ember humánus vágya szin­te óhajtva áhítozik azért, hogy minél kevesebb legyen a remény, és minél több a betett vágy, polgári megelége­dés. Szinte óhajtva lesi, hogy­ a mai sivár helyzet gyors átalakulással vál­tozzék át azzá, a­mit most sajnosan nélkülözünk belőle : legyen ideálissá újra ez a kor. Régi eszményeink ne jegecesedjenek be és ne foglaljon köz­életünkben mindig nagyobb és nagyobb hatalommal tért a legvadabb érdek­haj­hászat. Hogy ne tanuljon a mai nemzedék csak bizonyítványért és csak kvalifikációért. Dolgozzék csak pénz­ért. Hogy a stréberség minősíttessék jövőben megvetésre méltó bűnös üze­­lemnek, ne pedig méltó ügyességnek. Hogy­ legyenek, az Istenért, ideáljaink is, a közélet pedig ne legyen sivár életharc, jó tetteink ne legyenek nyil­vános köszönetet és kürtölést igényre tartólag adva. A demokrácia ereje pedig tömörítse a most erőtlen kicsi társadalmat, hogy egységesen dolgoz­zék hazafias és kulturális célokért. Mennyi fölfakadt vágy és mennyi szép remény! Mi teljesedik belőle, mi­hez visz közelebb a biztatva fölvirradt új esztendő? — senki sem tudja, de remélünk, mert az író szerint az ide­alizmus uralma visszatér a külső vi­lágba. A belsőben úgy is háborútlan, örökkön örök uralma. És mintha nemcsak a sorsra len­nének fektetve reményeink. Hazánkban a közszellem emelkedő­ben van; ha kormányosaink a ked­vező időt felhasználva — mint az ügyes léghajós teszi — néhány alkal­matlan nehezéket kidobnak, nagyot fognak emelkedni. Biztatva indul bel­ső konszolidációnk nagy munkája, mert nem nyűgözik meg pártbéklyók és nehezékek. A magunk pátriájának megoldásra váró kérdései tekintetében is bízva bízunk, hogy azt jelentékenyen előbb­viszi ez az ifjú esztendő. Remény és ígéret napja van ma. Reményeinket kifejeztük e sorok­ban. Végül a magunk részéről is tehe­tünk egy ígéretet, hogy az újévben is rendületlenül fogunk küzdeni azoknak az eszméknek érdekében, melyek mun­kába indítottak. Vajha ennek az évnek csak nagy sikereiről lehetne beszélni ! A FÉLEGYHÁZI HÍRLAP TÁROÁJA. Hugómnak. Mért borult be barna képed Hugóm, édes angyalom ? Hulló könyed engem éget; Oh, ne sirj e nagy napon. S jobban az fáj még szivemnek, A mi termi bánatod , Uj ruhára hogy nem tellett, Azt szégyenled, siratod. Emlékszel, a mai napról Mit, hogyan mesélt anyánk, — Ki hogy ójon minden bájtul, Bölcs beszédit hagyja ránk, Hogy ne resteld nyu­tt ruhádat, Ha baját benőtte folt: A bölcsőben Messiásnak Bizony még ilyen se volt. Tudódé, szegény apánknak Mily nehéz a munka már ? Érdemelne nyugtos ágyat — S még­­ma is napszámba jár. S hogy anyánk nem bírja többé: Kettőztetve dolgozik, Oda áll a java közzé, Este nem sóhajtozik. Mér’ pirulnál lelkem mása, Minek szégyelnéd magad, A te Vásott kis ruhádra Csupa igaz gyöngy tapad; Nincs aranyból ugyan éke, S együgyű­ szinti, sötét , Dolgos ember verejtéke Szentelte fel szövetét .. . Eredj, eredj a templomba Szent karácsony ünnepén, Ahol otthon van a szolga S nem utolsó a szegény, Fejedelme a világnak, A­ki szalmán született : Nem tekinti a ruhádat Lelkem, csak a szivedet! Móra István: Elmélkedés. Egy istenadta beteges, satnya szabó megölte a feleségét ; a törvényszék, tekin­tettel az enyhítő körülményekre, melyeket a vádló kir. ügyész is kiemelt, öt és fél évi börtönre ítélte az embert, ki meg nem engedett célra használta fel az ollót. Elgondolkozom az eset fölött és föl­mentem a szerencsétlen embert, egyben elítélek sok-sok urat, kifogástalan gentlema­neket, a kik kihívnak, ha oldalba rugom a kutyájukat, a ki korafidenter besározza a nadrágomat — és a kik váltóaláírással támo­gatják a cimborát, a ki besározza a felesé­güket. A szabó esete (nincs szükség a ne­vére) — ím ez : Fagyos nap alkonyán javítani való ru­hát hoz az inas, — hogy azt még ez este haza kell vinni a közel faluba. A szabó­­ szabódik , megcsinálni megcsinálja, de hogy hazavigye: beteg ember ő ahhoz. Aztán neki ül, foltoz, fejt, fércel, varr, még dú­dol is megszokásból. Mikor kész van, (öreg este) — az asszony rátörtet: vidd haza, kell a pénz, tűzrevaló kell, szappan kell, harisnya kell . . . A göthös lelke szikrát fog. — Miért küld ez az asszony ? Most este. Pénz kell? Mikor kell ? Holnap nincs jókor? — A falu régen súg-búg a felesé­géről, neki is mondták, nem hitte ... Az as­szony türelmetlensége fölkelti a gyanút. —­ A asszony duzzanó, piros, ő halvány, be­­teges, keszeg. Nohát elmegy. Rászól az inasra . Gyere velem. És neki­vágtak az éjszakának. Az asszony danol. A falu végén az inast elküldi a ruhá­val egyedül, maga ténfereg egy darabig az útfélen, aztán visszasompolyog a hajlékába. Az ajtó zárva van, zörget. Nem nyitják ki Bemászik. A konyha ajtó is zárva van, de a szemöldök ablak rámáján ott a kulcs. Te­­h­át kívülről van bezárva. Kizárja az ajtót. Csend. Csak az alvó kis­fia pihegése hallik. A­z asszony nincs otthon. A satnya ember éetemét elönti a köny. Elmegy újra, bezár­ja az ajtót, visszateszi a kulcsot. A fagyos éjszaka szele fölissza könyeit, még egyszer jót gondol, hátha az asszony hazament. Haza, az apjához. Ott sem találta. Akkor eszébe jut a nyers, az obsitos paraszt Don Juan, a­kiről neki súgtak-bugtak. És ott találja a feleségét. (Következő részleteknél a bíróság­ ki­üríti a hölgy karzatot.) Az asszony haza futott az apjához,any­jához. Azok befogadták. Megbüntette-e őket ''alaki? Az Isten, a­ki végtelenül bölcs, ''égtelenül jó, végtelenül irgalmas, megbo­csáthatott neki, — én az én emberi szi­vemmel­ kikorbácsoltam volna. Mert fagyos­­éjszaka volt, mikor útnak erőszakolta az Urát. Kat hétig a beteg szabó mosdatta, etet­­te, csicsisgatta a gyerekét, a mi gyönyörű­ség lehet egy apának, — de nem igy. Addig a szülök visszakönyörögték a bűnös asszonyt. Az ember beteg volt, hit­vány volt , visszafogadta, gondolta megtö­rött. Dehogy. Az asszony kihívó, szemrehá­nyó, hideg volt , neki állt fölebb. A kétrőt ember pedig nagyon szere­tett. És mikor az asszony elhárította őt ma­gától , fölkapta az ollót, azt a békességes szerszámot, m­ás leszúrta a hitestársát. Ezért kapott öt és fél esztendei bör­tönt. A tárgyaláson legérdekesebb tanú volt a Don Juan. A kacki bajuszát pödörgette. — Beismeri, hogy viszonya volt az asszonynyal ? — Volt, volt. De nem én jártam utá­na. Ő járt hozzám. — Mióta tart a viszony ? — Valami esztendeje . . . ... És danolt az asszony, mikor elment az ura arra az útra . . . A tanuk közt ott volt a szabó kis­fia, a nyolc-esztendős csepp gyerek. Pityergett, sirt, nem tudták a szavát venni. Fölmentették a tanúságtól. — Kit vádoltak annak a gyereknek a könyei ? Mig a törvényszék ítélethozatalra félre­vonul, míg a gyilkosnak megengedik, hogy egy mellékteremben övéivel érintkezhetik — beszélgessünk. Itt van három főalak : az asszony, — a férj, a ki vádlott,­­- a szerető, a ki tanú. Én úgy veszem, mintha egy se volna még itt, hanem a szerető otthon, az asszony az ölében, a szabó kint a fagyos éjszakában, a feleségétől küldve. Ki a bűnös ? — Az asszony. A jelenet változik: a feleség az apjá­nál van és siratja a szégyenét, a szerető­jét, a szerető a bajszát pedri, a férj az ár­va gyerekét öltözteti. Ki a bűnös ? — Az asszony. Változat: a szülők visszakönyörögték buja lányukat. A férj visszafogadja. A Don Juannak : mindegy. Díszközgyűlés. — A Kalmár-emlék leleplezése. — Díszközgyűlést tartott városunk képviselőtestülete 1894-évi december­­ bő 26-án, a szeretet ünnepének má­­­­od­­ik napján. Kalmár Józsefnek és nejének Fazekas Annának állított em­­­­léktáblát leplezték le ez ünnepi köz­gyűlésen. A városháza nagy terme zsúfolásig me­­gtelt képviselőkkel, előkelő közön- 1 í .v.1­­ 1, Ki ^ i- 1. • fi • ifiV í - ^*V ftuAUi li) 4wU* ban vettek részt. A közgyűlés lefolyásáról tudósitá-­­­s­ukat itt adjuk. Dr. Zámbó Géza polgármester mindenek előtt üdvözli az egybegyül­­­­teket s a közgyűlést megnyitja. Az­­ ülés jegyzőkönyvének Hitelesítésére a közgyűlés ho­zzájárulásával dr. Fazekas Kálmán, Kiss Boldizsár, Jenovay De­zső és Kocsis Sándor képviselőket ké­ri fel. Egy alkalommal jelenti, hogy a képviselőtestület rendeletére és utasí­tásához képest, a boldogult Kalmár József és még élő özvegye Fazekas Anna úrnő alapítványainak megörökí­tésére rendelt emléktábla immár elké­­szült és a közgyűlési terem falába be is illesztetett; kéri a közgyűlést, hogy a bejelentést vegye tudomásul, az em­léktáblának ez alkalommali leleplezé­sét rendelje el, s azt a nyilvánosság­nak adja át. A közgyűlés a bejelentést tudomá­sul veszi, az emléktábla leleplezését elrendeli, s a már leleplezett emlék­táblát a nyilvánosságnak átadja. Ezután polgármester engedélyt kér, hogy az ünnep jelentőségét né­hány szóval ecsetelje és beszédét kö­rülbelül így folytatja : Félegyháza város közönségét az emléktábla felál­lítására, ünnepélyes leleplezésére a nemes alapítók iránt érzett őszinte tisztelet és szeretet, a hála ás kegye­let érzése indították. A két utóbbi a hála és kegyelet, a jó és szép iránt fogékony evub­ri szivnek és elmének önki ''n érz- -e s az érzésből faka-C - , t. . . J.I-, f - VT ' _• . ^ 4j j­ii­vua.V/nu lOi.ti GUI ezekben van tehát az ünnep jelentő­sége, hanem abban, hogy a képviselő­testület mintegy tanúságot kíván ten­ni arról, hogy a jó és szép kultuszát űző alapítók nemes szándékát megér­ti, méltányolja és elismeri. Ilykép

Next