Félegyházi Hírlap, 1896 (14. évfolyam, 1-48. szám)

1896-01-05 / 1. szám

XIV. évfolyam. Előfizetési ár: Egész, évre 4 frt, félévre 2 frt — kr., negyedévre 1 frt — kr., Egyes szám ára 8 kr. Hirdetések díjszabály szerint. 1-ső szám. Felelős szerkesztő : BOB­A­SC FERENC Félegyháza, 1896. jartuar hó 5. Szerkesztőségi iroda : Piac-tér 1233. szám, hol a szerkesztő naponkint 12-től 2-ig található. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Banczay József könyvkereskedése Félegyházán. Hetvenhárom­ esztendeje múlt éppen 1896. január első napján, hogy az pékből egy örökvilágu­rfetilag leesett és egy szegény mészáros mester akkor született fiának szívébe fészkelte ma­gát. Azt a csillagot ragyogó futtában senki nem látta akkor. Csak akkor vették észre és bámulták a nagy föld­­tekén bolygó emberek, mikor az a csillag fölvitte Magyarország lantos költészetének nagy mesterét a földi dicsőség legmagasabb firmamen­tu­máig. És bámulni fogják az idők végéig mindenütt, a­hol emberek élnek s a­hová a civilizáció eddig elhatott, vagy ezután elhat. Petőfi Sándor volt az egek eme kiválasztottja. Itt ringatták böl­csőjét „az anyai kezek“ Félegyházán,­­ ....... „itt járt el, itt­hön pendeles gye­rek, — itt gügyögé az első szót, az édes magyar beszéd első tördelt sza­vát, — első játékit itt tízé a porban — az első lepkét itt kergette, itt :“ Álljon elő, a ki tud, hogy ő nem városunk gyermeke ! És mi teszi örökéletűvé e város­ban az örökdicsőség gyermekének emlékét ? ! Az az emléktábla talán, melyet 1867. okt. 13 án azon ház falába illeszténk, melyben szülei lak­tak s melyben ő is zsenge gyermek­korát, élte ? Ez a tábla nem jelez semmi mást, mint éppen annyit, a mennyit a rája vésett szavak kifejez­nek, a mi az Ő dicsőítésére Félegy­­h­áza részéről nem elegendő. Ha még ezt sem mutat­hatnók fel a világnak, mily kicsinyek volnánk nagy fiunk­kal szemben. Ezt is Reményi Ede indítványára tettük. De ma, 28 év után, másról van­­ szó, másról kell szólanunk. Városunk nagy nevű fiának az ezredéves ünnepély világra szóló idejében mi is áldozni tartozunk, em­lékét feldicsőiteni, emlékezetre méltó t­é­n­­y N­­y­e­t m­e­g ö­r­ö­ :­k­i­t­e­n­i elengedhetlen szent köteles­­ségünk. Ily ténye által Félegyháza ma él a közönsége önmagát s a várost­­ tiszteli meg s az utókor előtt önmagát­­ haik­atallanitja. Azt gondoltam, hogy most, midőn s Félegyháza nagyérdemű közbirtokos-­­­sága a l­itt­i­f­u­n­d­i­u­m­o­k­a­t szét­tagolta, valakinek megvillan agyában, s hogy a 14.000 holdnyi területből vá­rosunk dicső fiának, ezredéves á Mami f­e­n­ní­tásunk e­mlé­­­k­e­z­e­t­é­r­e, és örök dicsőítésére csak egy 100 holdnyi terület is ki­hasit­tatik, k­ö­z­e­g­y­e­t­é­r­t­é­s­s­e­l, a „sz­egény tanulók“ segély­ alap­­ján­. Nem történt meg. Pedig ha va­lakinek a neve a fönti cimire alkal­mas, úgy az a Petőfi neve. — A FÉLEGYHÁZI HÍRLAP TÁRCÁJA. KÁRMI FÁJ . . . Akármi fáj, akárhol éget. A csók ad enyhülést nekünk. Gyerekkorunk taviuzsza óta. Ez a mi hűvös gyógyszerünk. Velem virraszt a holnap gondja, Zsibong agyam, fáj homlokom : Te csókot hintesz a redökre — Ea elcsitul a fájdalom. Ezerszer, hogyha munkaközben Irigy tű vérezé kezed : Egy csók az ujj rózsás In­gyére — S Csak ennek büvit életed. Láz­bian feküdt egy-egy fiacskánk, A másikat, hideg lelé : A csók tüzét üzé el annak S a fázót felmelengeté. . . . Elő, elő a régi szerrel, Beteg vagyok, beteg nagyon. A régi bű­bájt szinte kétlem . . . Elő, te lelkem, angyalom / Borulj reám remélve, bízva, Csókolja ajkad szivemet; Sötétben fürge rágalomnak Ravasz kígyója csipte meg! Móra István Az öreg néni. Tubákos piksziséböl nagyokat szippant­­gatott s kis görcsös botjára támaszkodva, fal és alá sántikált a kis szobácskában. — Biz’ úgy fiacskára. A Tripartitum­­­ban van a mi jussunk ! Feltette szemüvegét s a sárga perga­ment fedelű nagy könyv­ben kikeresett va­lamit. -- No látod, Servato jure. Igen, a jo­gok fennállásával ; igy adományozták oda a mi ősi birtokunkat a Hercegh famíliának. A könyvet kegyelttel leteszi az asz­talra s beleteszi a törött Üvegü, hat csim­­bókos madzagu pápaszemet is, azután to­vább sántikálgat a szobában s úgy be­szél : — A donáció levél­ben benne van,hogy „ha pedig ki visszatérend királya iránt tartozó hűségre, az dominium egy része számára visszahasitlassék.“ A szépapád ap­ja vissza is tért, de persze élhetetlen volt, mint a férfiak mind. Oda se nézett a jus­sának. Fuj, szégyenetek magatokat, hogy egy vén leánynak kell összeperelni, a­mit ti elvesztegettetek. Pe­rsze én, mint a­hogy egy húszasra áhítozó harmadik gimnázistához illik, teljes erőmből szégyellem magam famíliám férfi tagjai léhasága miatt. Néha néha meg is­­ próbáltam hencegni : — Majd meglátja néni, mit csinálok én, ha ügyvéd leszek ! Gúnyosan nézett végig. — Nem várunk, urfi, addig. Itt van­­ a­, én prókátorom. S büszkén ütött rá a­­ Tripartitumra. Ott feküdt ez egy ménkű nagy sublábon (nem valami jó magyar*­­ szó ugyan, de én nem tudom igazibb nevét), a melynek sárgarossfejü oroszlánai isten tudja már mióta lógatták ki a szájukból a fényes sárga karikákat. Ez volt a kincstár, könyvtár és a csa­ládi levéltár. Az alsó fiókban a családi iro­mányok voltak, már tudniillik azok, a me­lyek a család legifjabb férfitagja által titok­ban és gáládus fal nem használtatlak, hol­­mi sárkánycsinálásokra. Ott hevert az öreg biblia is. A fedele belső oldalára rá volt kaparva na­gy gömbölyű betűkkel : „Kedves Jóltevőjének és Patronusának, nemes nemzetes és vitézi­ felsö-tarcali és hasznosi Tarcaly Gáb­or tekintetes uramnak szives jóságáért emlékezetül ajánlja ezen Wittenbergából hozott lelki kincset — Fru­­gius Menyhárt prédikátor . . .“ Ezt a bibliát is argumentumképpen tartogatta a néni. Mrt szerinte ebből is látnivaló­­volt a felső tarcali és a hasznosi domíniumhoz való familiáris jus. A szekrény felső fiókjában pedig ott hevertek a törvények. Az utolsók voltak a negyvennyolcasok. Az azóta hozott törvé­nyeket egyszerűen megveti. Azok nem tör­vények. Mert ő nem egyezett ki, olyan valaki pedig nem fog törvényeket szente­síteni, a­kivel negyv­enyolcban elvégezték a dolgukat. Azóta semmi közük egymás­hoz. Emlékszem jól, mintha csak tegnap lett volna, hogy a hatalmas hévvel előadott közjogi és magánjogi fejtegetések alatt egy jó öreg kényelmes zsölyeszékben, milyen nagyokat szunyókált a kis diák, egy felső­­tarcali és hasznosi Tarcaly ivadékhoz igazán nem méltó közönyösséggel. Bezzeg rá is támadt haraggal : — Jaj te lusta mihaszna ! Kelsz fel mindjárt abból a székből. Hiszen téged ér­deke az egész dolog, nem magamért per­s­­ekedem én, te érted. Én megélek abból,­­ a­mim van, de akarom, hogy neked töb­­bed legyen. Akarom, hogy ragyogjon még egyszer a Tarcaly címer, látni akarlak négy lovas hintán, látni akarom a kastélyodat... Bizony én magam is szerettem volna látni. S elgondoltam, hogy mennyi szép ritka bélyeget vehetnék én, ha volna sok pénzem. (Akkoriban a fő-fő szenvedélyem a bélyeggyűjtés volt.) . . . Okos fiú vagy, csupa egyes a testimóniumod , hanem pénz nélkül az ész egy fityinget sem ér. Ha pedig van pénzed, akkor olyan ostoba lehetsz, mint a föld, mégis boldogulsz. Hogy is hallgattam volna, mikor azzal voltam elfoglalva, hogy az ablaktáblán a sarokba szoríthassak egy kékhasú dongót.­­ Végre sikerült kellő óvatosság mellett el­csípni, a­mi azután nekem nagyobb örömet okozott mintha az egész hasznosi domíniumot visszaperelte volna Teréz néni. Rég elmúlt verőfényes napjai az üde gyermekkornak ! Mintha aranytollú mada­rak lennétek, mikor emlékezetünkben néha­­néha visszarebbentek . . . A zagyvaparti réten játszani a hosszú mélát, azután megostromolni a gyümölcsö­söket, esténként pedig azokon a nyugalom­ban ringató végtelen csöndességű falusi nyári estéken a harmatos fűben szaladgálni, a tompa zúgással repdeső orrszarvúak meg szarvasbogarak után s ha egyet-egyet el­fogtunk, bevinni a nénihez, a ki ott ült kis házikója előtt a kertben, a málnabok­rokkal, szőlőlugasokkal s virággruppokkal teli kertben s két kezét térdére fektetve i m­o­’-t ő is szegény volt, szegény, mint I­tahin senki más. Éjjel, jégvirágos ka­n­a-szobában, stúdiumokat másolt­­ gaz­dag urfiak szám­á­ra és igy evett , és ruházkodott keresményéből, mely­­ vajmi csekély volt. Mert apja kita­gadta, megvonta tőle a segélyt, a mit ,’t nem lett mészáros ő is, hogy­­ e pályán meg legyen mindennapi bir­os kenyere. De a szívében égő örökfényű csillag messze­ magasba nyú­ló pályát jelölt ki neki a hasvágás helyett, és ő ez útról le nem tért ap­ja haragjáért sem. Ha éhezett, fázott és nyomorgott, „b­etakarózott büszkeségébe“. Lelké­ben kigyuladt az a fény, mely bevi­­lágitá nagy életének utait, és fölme­­legité test­ét-lelkét egyaránt. És neki mindenik útja a dicsőség Rómájába vez­­ett. Nem volt még 26 éves, mikor a „V­i­l­á g s­z­a­b­a d s­á g“ szent, ér­zelmétől izzó szivét egy­ buta kozák, 1849 julius 31-én, a segesvári ször­ny­ csatában lándzsával átdöfte, nem tudva, hogy e szív átverésével a vi­lág­költészetnek egy isten-templomát ron­bolja szét. De Petőfiben csak az embert ölte meg, mert mesterművei örökül maradtak imádott nemzetére, melyeket az öt világrész minden műveit nem­zete bámul és csodál, s ha valakiről, róla zenghet és zeng is az ajk, hogy ,,s e ií­t marad időt múló szelleme műveiben!“ És ezt a nagy nevet, ne dicsőit­­nék most, mi félegyháziak, nemze­ti fenállásunk ezeréves fordulóján? Ne dicsőitené az a város, a hol bölcsője zengett, a hol a legelső magyar szót tanul­ta kiejteni s a hol az utcai homok­ban játszott pajtásaival ? ! Szégyen volna reánk ! Igenis­­ dicséiteni, az ezredéves ünnepély alkalmából felmagasztalnunk kell, az által, hogy ,,Petőfi-alap“ címén egy tetemesebb összeget hoz­zunk létre, kizárólag félegyházi születésű szegény tanulók segélyalap­jául, közadakozásból, és egy vagy több e célra rendezendő mű-es­télyből. Apellálok itt Félegyháza város dúsgazdag és művelt közönségére, annak tudós és magas műveltségű polgármesterére és tiszti karára, a nagyszámú, tehetős és ér­telmes iparosokra, hogy ők állami segély nélkül is megteendik azt, a­mit Petőfi örök szelleme megigényel, feltüntetve ezredéves ünnepségünk al­kalmából, miszerint Félegyháza kö­zönsége a valódi érdemekért tenni és áldozatot hozni mindenkor kész , hogy az ország fenállásának ezred­éves fordulóját senki nagyszerűbben meg nem örökíti, mint eme város, mely fölött Petőfi neve, mint az álló csillag, örök fényben ragyog ! Pásztor Ferenc-

Next