Félegyházi Hírlap, 1896 (14. évfolyam, 1-48. szám)
1896-11-08 / 45. szám
XIV. évfolyam. 45-ik szám. Félegyháza, 1806. fioVémher hó 8 Előfizetési ár : Egész évre 4 frt, — félévre 2 frt, — negyedévre 1 frt. Egyes szám ára 8 kr Hirdetések díjszabály szerint. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő : DOBÁK FERENC. Szerkesztőségi iroda: Piac-tér 1233. szám, hol a szerkesztő naponkint 12 től 2-ig található. Kéziratok nem adatnak vizaza. Kiadóhivatal : Banczay József könyvkereskedése Félegyházán Kapuzárás után. — A kiállítás eredményei. — Az ország fővárosában november hó 3-án zárultak be annak a tündérkertnek a kapui, melynek egy félesztendőn át csodájára, járt az ország, s a melybe elzarándokoltak a távol Európának civilizált nagy nemzetei is csodálni egy régi, de kis nemzet bámulatos energiáját, teremtő képességét és a haladás iránt való rendkívüli képességeit. Mi szomorúan állunk meg a bezárt kapuk előtt. Szomorít bennünket, hogy elmúltak a dicsőséges szép napok. Szomorít bennünket, hogy ez a tündérkert nemsokára oda lesz dobva a bontó csákányok vashegyének, hogy az a sok szépség, melyet egy nemzet, mint egy teli kaptárba összehordott,, szétzsllik, szertemállik, s nem láthatjuk magunk előtt hosszú-hosszú ideig azt a tárlatot, mely bennünket lelkesített, önérzetünket megdagasztotta, bizalmunkat a nemzet jövőjében erőssé, rendíthetlenné tette. Valóban kár, ez a kár, hogy mineen elmúlik a földön, amikor megadjuk magunkat a változhatatlannak, s fölébred bennünk a praktikus gazda, s mérlegelni, számítgatni kezdjük az eredményeket. Mit eredményezett a megfeszített munka, mennyit ér az aratás eredménye ? És itt szigorúan mérlegelünk, mert a magunk bírái vagyunk. Nem ragadtatjuk el magunkat a lelkesedésnek még most is érzett mámorától, hanem sorra veszszük az eredményeket komolyan, igazságosan. A legfőbb és legtöbbet érő eredménynek azt tartjuk, hogy a külföld fölfedezett bennünket. Évszázadok mulasztásai és az utolsó évtizedek rosszakaratú komentátorai, a külföldön olyannak tüntették fel a magyar nemzetet, mely a kultúra alacsony fokán, erőszakkal és jogtalan prepatanciával nyomja el a nálánál sokkal nagyobb számban lévő nemzetiségeket. Jól emlékezhetünk még a közelmúltra is, amelyben a külföld kóbor irkászai rólunk olyan híreket terjesztettek, hogy itt még most is a régi „betyár“-világ uralkodik, s akadtak előkelő komoly emberek, akik állig fölfegyverkezve, mint valami szudáni expedícióra jöttek el hozzánk, hogy a magyar „pusztán“ kalandokra vadásszanak, s megismerkedhessenek Rózsa Sándorral, a gavallér betyárral. Akadt egy angol, 10 évvel ezelőtt, aki szörnyű haragra lobbant, mikor Budapestre érve itt európai várost, európai viszonyokat és erkölcsöket talált s nem akartak neki egy „juhász“-t meg egy „kanász“-t mutatni. Egy heti sikertelen kutatás után az angol azzal utazott el Budapestről : — Eh, ilyet találok én Párisban is! Azért nem kell 48 órát utazni ! Ilyen vélemények voltak rólunk ez ideig a külföldön. És a kiállítás, amely ide vonzott hozzánk kétszázezer idegent, akik között a külföld legkiválóbb nemzeteinek írói, politikusai szereplő férfiai voltak, akik fölismerték erőnket és hivatásunkat a kultúrában, akik nem szűntek meg a dicséretben, a magasztalásban, — mindezeket az exotikus rágalmakat összetörte , a külföldet alkotó képességünkről, politikai érettségünkről fölvilágosította. A világnak ezer meg ezer lapjában egy év lefolyása alatt 27,000 cikk és közlemény jelent meg Magyarországról, amennyit nem írtak rólunk az elmúlt ezer év alatt összesen. Hogy mi volt e cikkekben, azt olvashattuk napról-napra, mert hisz a magyar sajtó is reprodukálta őket. Feltétlen elismerés, gyakran magasztalás s igen gyakran bocsánatkérés azért, hogy ezt a nemzetet annyi ideig félreismerték. Ismételjük, ez az ezredéves ünnep és a kiállítás legnagyobb eredménye. A második főeredmény a közgazdasági. A kiállítás a nemzet erejének olyan teljességét tárta az ország elé, hogy egy csepp jóakarattal minden szükségletét beszerezheti hazai forrás-ól. Nem kell bevárni míg a külföldi Utazók a helyünkbe jönnek s nyakunkba sózzák a külföldi selejtes termények maradékát, — látszólag olcsóbban, mint a hazai, de valóságban sokalta drágábban. Az ilyen külföldi gyártmányokat csakis az olcsóság jellemzi, sem szín, sem jó ízlés, sem tartósság dolgában nem közelíti meg a hazai iparos által termelt munkát, melynek már azért is jobbnak kell lennie, mert képtelen versennyel kell szemben állania. A kiállításon láthattuk, hogy nem kell a külföldre szorulnunk sem ruházati cikkeink, sem házi szükségleteink, sem a gazdasági gépek behozataláért, s van itt bőven minden, csak a magyar emberben legyen meg annyi hazafiság, hogy megkérdezze a bötöstül, honnan szerzi áruit? A bécsi rongyot, a ragasztott cipőt, cseh üveget, porcellánt ne vegyük meg, van ebből kitűnő magyar gyártmány is, hála Istennek. És végül az eredmények : kiemelkedik az erkölcsi hajérzet, melyet az ország lakossága merített a kiállítás látogatásából. Őt-hat millió magyar ember látta kulturális érettségünket ; ezek közt volt félmillió a föld népéből, a nemzetiségi vidékekről. Amazokban a magyar nemzet erejének tudatát, ezekben a magyar állameszméhez való ragaszkodás érzetét ébresztette és erősítette a kiállítás. Az ifjúságot büszkévé tette magyarságára, az öregeket nyugodttá tette az ország sorsa iránt. Az iparost ’uiz Miuuiuitii töltötte el, a kereskedőnek új forrásokat mutatott, a vállalkozónak feltárta a nemzet kiaknázatlan kincseinek egész tárházát. A tudósnak táplálékot, a művésznek ihletet adott az alkotásokra. Az egész nemzetet történelmi nagy múltjának és virágzó jövendőjének képével izmositotta, erősítette. Ezek a tárlat eredményei ! A FÉLEGYHÁZI HÍRLAP TÁRCAJA. LI 1. éve E levél peremén ha lelsz sárga foltot, Avagy ahol összemosódnak betűi : Oda, édes húgom, lelkem vére omlott, — Te szemed se legyen száraz, ha betűzi. Olvasása közben hogy a szived fájjon , el se tudd olvasni végig egy házamba : Azt akarom, lelkem, kis kevély virágom, Keserved leszen a keservem jutalma, Második levél ez, kit öntöz a könnyem, Az elsőt mi szegény édesapánk irta, Ki sohase tudott panaszkodni könnyen, S türtőztette most is panaszát, még bírta ! Sírj, galambom, sirj, sírj, — sokat kellett néked Véteni ameddig e panasz megtermett : „Mind, akik elhaltak, mind ti, akik éltek, Mind se okoztatok ti ennyi keservet. •“ Mire kevélykedel, mi okod szégyelni, Mondsza, szegénységit apádnak, anyádnak, Együgyű ruhádért velek pörre kelni, Vagy kérő szavakra vonogatni vállad ? Mért veszed példának azt, kinek az Isten Minden földi jóban megadta a módot ? Ne tedd oda magad, lelkem, kicsi kincsem : Annyi szegény szegény e miatt csalódott. Láttad-e valaha feküdni, fölkelni Gondtól megfehérszett jó édes anyánkat ? Tudod-e, hogy apánk napszámjával szerzi Meg drága könyveid, olcsócska ruhádat! Láttad-e, a nyáron valahányszor kellett Tiltva is megfogtam leiz a dolog végét Halvány Feri bátyád tanulása mellett Maga munkájából teszi a szükségét. Te mért teszed össze a kezedet tétlen ? Tudsz-e gyönyörködni töretlen havában, Mikor édes anyánk, akármi szerényen, Mégse megyen sokra öreg egymagában. Egyéb Örökséged nem lesz a világon, Mint az a két kezed, és barna legyen inkább. De, mi anyánkon is segítvén virágom; Tanuld meg a munka gyönyörének titkát. . . Sirj, hadd följön össze könnyed a könnyemmel, Még mind elmosódnak a levél betűi, — Ami benne lélek, a lelkedbe rejtsd el, Szived szemeivel, úgy, onnan betűzd ki Megfogamzó ága legyen az én dalom Fölszántott szivedben sebaltató fának, Majd oszt levelével zokogó angyalom, Kötözd be sebeit apádnak, anyádnak ! Móra István. o^cTcTo o''o"o ~ö^o^o^o^o^o o^^fiTcTo^o^^o’ Tisztelet a kivételnek. Irta : Eleviorszki. Általában szólva a félegyháziakról, jólétben élő nép, amely nem fér a bőrében s azaikor legjobb a dolga, folytonosan éhen akar halni. De azért csodálatos egymás után szerzik meg az idegen pusztákat, a gazdag ember száz holdjával, a napszámos egy két vékás földönkint folytatja hóditásait. Különös nép ez, kivált ha távolról szemléli az ember. A közmondás összehasonlítja a kecskeméti embert a félegyházival és azt mondja: „A kecskeméti ember megbolondul a földtől, a fálegyházi megbolondul a földért.“ A Kis-Kunság hajdani kerületi székhelyén kasztrendszer uralkodik, egyik lenézi a másikat, nem szeretik, sőt ki nem állhatják egymást, de mert egymásra vannak utalva, szemtől szemben hízelegnek egymásnak, de hátuk megött, a kaszinóban, mindenféle körökben és a piacon a munkások beszélgető helyein, a „pofaszárítón“ elmondanak egymásról mindent,csak azt nem,ami jó és a szó legszorosabb értelmében gyakorolja azt az elvet, hogy a„ cél szentesíti az eszközt.“ A cél pedig a zseb. — Ne vegyék ezt zokon, hiszen kivétel van minden szabály alól. Látssuk a mi népünket kasztok szerint. Az arisztokraták. A félegyházi arisztokrata száz hold földnél kezdődik, melynek java részét apáik szerezték és hagyták fiaikra. Az utódok egy része okos gazdálkodással folyton gyarapítja elődei vagyonát, míg másik része elgazdálkodja azt. Tudományos pályára kevés lép, közülök , ha lép is, akkor is fele után megáll. Ha ügyvéd lesz, szerencsének, illetve kegynek tartja, ha szóba áll felével. Ha hivatalnokká lesz , basáskodik. Lenézi a nálánál szegényebb elemeket, azon osztályt pedig( amelynek tagjai kizárólag szellemi munkájukkal szerzik meg a mindennapi szükségletük fedezésére való pénzt, megvetik , de mégis legkevesebbre becsülik a városi hivatalnokot. Ezekre hátuk mögött kígyót békát kiáltanak, de azért a nap legnagyobb részét egyik vagy másik hivatalban töltik, hízelegnek, ha kell, a legutolsó dijnoknak is, csak hasznát lássák. Egy szopós malaccal, egy pár csőmó dohánynyal bőségesen megfizetni vélik egyik másik tisztviselő olyan szívességét, amely nekik százakat, sőt ezreket jövedelmezett.De jaj annak, aki rájuk szorul, akinek hivataloskodása alatt hízelgett, jóformán nyalta a talpát, lelkem, galambom, kedvesem, kedves cesérűnek címezte és az akár választás előtt, akár egyéb alkalommal kéri szívességét, úgy fogadja, mint egy földes ur a jobbágyát. Végig nézi, le sem ülteti, immel ámmal felel kérdéseire, végre azzal bocsátja el: „majd meglátjuk“. Ha kölcsönt ad vakinek, leköveti vele még a mennybeli jussát is, de azért mégis szívességet gyakorol az illetővel. Szavajárása ezen két szó „kádas kutya“. Előtte csupán annak van tekintélye, aki félvállról beszél vele, sohasem szorul rá és goromba vele, mint a pokróc. A szegény rokont lenézi, illetve el sem vállalja. De ha az felküzdi magát, akkor a hetvanhetedik sziglen visszamenve bizonyítja be a sógorságot és ennek alapján kér egy kis dohányengedélyt vagy más valami hasznos dolgot. Némelyik utazási mániában szenved. Másik született gavallér, de fájdalom, ezen faj már kiveszőben van, mert Aurélék nem gondoskodtak és nem gondoskodnak a név fenntmaradásáról. Legnagyobb része a félegyházi arisztokráciának a legmagasabb fokig fösvény; még Bajét magától is sajnálja az ételt, a fiatalabbja sört bort csak akkor iszik, ha nálánál sok-