Félegyházi Hírlap, 1899 (17. évfolyam, 1-103. szám)

1899-01-01 / 1. szám

XVII. évfolyam I fő szám. Félegyháza, 1899. vasárnap január hó 1. Előfizetési ár : Egész évre . . 4 írt. Félévre ... 2 Irt. Negyedévre . . 1 írt. Egyes szám ára; a vasárnapi 5 kr­, a csü­törtöki 3 kr.Hírlap Kiadóhivatal : Vesszösi József könyvnyomdája Fé­legy Házán , Kossuth­ utca, Heinrich György féle ház. Szerkesztőség Kossuth utcza, Vesszösi József köny­vkeresk­edék­ében. Szerkesztőségi iroda Vess­z­ősi J­ózsef könyv­­­e r e 8 Uoi'OHtt. Ii»»l kés-/W vi;ipi»• • kin' 10-rói i 'J-íjr mini), . ro -*&*­*­Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik heten kint. kétszer: vasarnap Óts Cs-Uitö­rtölten. Hirdetések díjszabály szerint. Újév napján. A végtelenség vagy óraműtven, amelyen porszemek, atomok jelzik a lepergő éveket, ismét letil­t­ egy egész esztendő.. S az óramű tovább forog A múlt homályába elsülyedt év ki­múlásának pillanatát nyomon követi a jövő méhéből előpattanó újévnek születési pillanata, a nélkül azonban, hogy a természet végnélküli rendjét a legcsekélyebb rá­­ko­dtatás érné. Az idő tovább repül. Sasszárnyainak se­bessége ép úgy elűzi a tegnapot, mint a mát, hogy a következő napoknak csinálj,mi­helyet az idő végtelen lán­­czolatában. És mi az élet zűrzavaros utain küzdve, törődve vonszoljuk a léttel járó terheket. Az eltűnő éveket ne csak az ese­ményei után vesszük bírálat alá s a szerint mérlegeljük, hogy örömben, bánatban, remény­ben, csalódásban, fájdalomban, boldogságban mennyi­­b­en­ volt részünk ? Most a midőn a letűnt 1898. év-­­ ből átléptünk 1899 ik évbe, az átme­net határpontjánál álljunk meg egy pillanatra. Fussuk át képzeletlinkben a 365 nap eseményeinek emlékét s csináljuk meg az 1898. év mérlegét. Mi ránk a magyarokra a múlt 1898-ik esztendő kevés, sőt mond­hatni semmi jót sem hozott.. Ellenben sokat vesztettünk. Elvesztettük országunk koronájá­nak gyöngyét, elvesztettük szeretett királynénkat. A végzet tragikus mó­­j dolt ragadta el tőlünk messze idegen­beli a kék égboltos genfi tó partján,­­ ahol orgyilkos tőr szúrta át a nemzettel rokonszenvező szívét. Ha az esztendő többi napjai mind örömet, boldogságot hoztak volna re­ánk, még akkor se volnánk regres­­sálva a nagy vesztességért. Sokáig kell forognia annak a nagy óramű­nek, a­melyen porszemek, atomok jelzik az esztendők nullását, a­míg a nemzet szívén ejtett, sebre a feledés gyógyító k­etet bon­t. Menjünk tovább. Tegyük a mér­leg vesztesség serpenyőjébe a sivár harczok ádáz küzdelmét, a törvényt tipró jogbitorlást, az önző érdekek kapzsiságát, a pártszenvedélyektől el­fajult közállapotaink el­züllött voltát s íme a túlterhelt serpenyő lebilleg. Hiába próbáljuk egyensúlyozni az ellenzék vezér férfiainak önzetlen oda adó működésével a hatalom túlkapásai­­ ellen való elszánt harczával, a szente­sített törvényekre való hivatkozással, a vesztesség számla nagyobb­, mint a nyereség számlája. A múlt 1898-ik évről, ha összegezzük vélemé­nyünket, arra a szomorú tapasztalatra jutunk, hogy deficittel dolgoztunk. S a hatalom, a­helyett, hogy ezt a deficitet kiegyenlítené, a szédelgő kereskedő mintájára erővel liquidálni akar. Lesü­lyesztett áron, ingyen osz­togatja, dugdossa, sikkasztja el azo­kat a törvényeket, a­melyek az al­kotmányos állam fennállásának ga­­ranc­iáit képezik. Ma már nem törvényekkel, ha­nem rendeletekkel akarják szabályozni az államhatalom cselekvési képessé­gét. A törvény manapság már ü­res fogalom , csak arra való, hogy azo­kat ne a polgárok érdekében, hanem ezek ellenére használják fel. Ez volt a helyzet signaturája a letűnt év utolsó napjának 12-ik órá­jában s ebben az ex lex jegyben szü­letett meg az uj 1899-ik esztendő. Bizony szomorú dolog, hogy a­­ beköszöntő uj évet úgy fogadjuk,­­ mint egy bűnös anya a megtévedt szerelmének törvénytelen gyü­mölcsét. Pedig az az ártallan, mosolygó arczű­ bén­é nem tehet róla, hogy születése­­ pil­anatában már átok száll fejére. Ő nem hibás és nem is bűnös. Mert hi­szen, ha a születés egyszóval a léte­zés bűn, akkor sorsában kell, hogy osztozzunk mindannyian. Mi sem okoljuk s nem is okol­hatjuk az újszülött évet, születése nap­ján. Ki tudja mit, rejt jövendőjében? Hátha ránk is mosolyg az öröm, re­mény és boldogság deríts napja. Hátha a változó idők folyamán meg­változnak benne az emberek is ? Ma újév első napján, midőn re­ménykedő bizalommal fordulunk az 1899-ik év elé, csak azt kérjük a Gondviseléstől, legyen ez az új év örömben, boldogságban, reményben oly gazdag, mint a­milyen gazdag volt az elsuhant 1898-ik év a bánat­ban, csalódásban és fájdalomban, a perionra fogadni a vonatot Azt a 6-7 perc­nyi időt, am­ig a tehervonat beérke­zett, arra használta fel, hogy megtekintse a pákái le­járó váltóját. A váltó rendesen volt igazítva. Ezután visszatért az állomás elé alighogy megál­lett s a vonal feé tekintett a ködös teli al konyát homályában egy férfi alakot vélt a gyors léptekkel átsurranni a sínpáros pálya­testen. Ebben a pillanatban igyekezett ki a váltóhoz az új vá­lóőr, s a forgalmi liszt gyanújának adva kifejezést vele együtt ment ki megtekinteni a váltó állását. Alighogy kiérlelt, egy tekintetre tisztában voltak azzal hogy a váltó át van fordítva. Alig volt idejük megigazítani, a tehervonat már beérkezett s keresztül is robogott rajta szerencsésen. Ezt a trílyt több körülmény is való­színűvé tette, úgy hogy Noé állomás­főnök megtette feljelentését a rendőrséghez, amely már napok óta szigorú nyomozatot folytat ebben az ügyben. A gyanú kezdettől ránehezedett egy emberre, (nevét a vizsgálat érdekében titok­ban kell tartanunk) kit a rendőrség azóta állandóan szemmel tart. A bűnös merény­let motívuma: a bosszú. ..... ......................................i---r-r.-.-^r------------vaa. Uj évre Legördült a régi A nagy semmiségbe, — — S helyet adott egy uj esztendőnek . . . Kínokkal volt tele, Benne bár csalódtunk, Vágy­i remény most uj terveket szőnek . . . Gyarló életünkben Nyugtalan lélekkel Nyugodalmat, — pihenőt halászunk; — — S mikor megtaláltuk, Nincsen maradásunk, Mi csak egyre tovább, — tovább vágyunk . . . Is úgy, mint a folyót Útja messze viszi — És szaggatott partok között hordja ; Így hajt reménységünk Újabb csalódások . Temetőjén a sírok közt sorba ! . . . Csal, — csábit az öröm, Kint hozó fájdalmát Oly sokára, csak későre tudjuk: — — S akkora már beteg, Gyógyulást óhajtó Lelkünknek a — biztatást hazudjak ! . . . Egy van, ki megnyugtat ! .. A végtelen — Isten ! . . Ki tudja a — múltat ét — jövendőt! . . . . Ember­­ biz* hat benne, S meglásd, megtalálod A szerencsés s boldog uj esztendőt! — Zsigmond Konrád. A végzetes fogadás.*) Nagyságos rátóti és bánfalvi Dombon Mihály ttr egyike volt azon férfiaknak, kik vénségükre bolondultak meg. Azt mondják, hogy a németnek 50 éves korában ment el azaz hogy Miska bácsi, —­­­it a világ csak ezen a bizalmas néven ismert — magáról ellenkezőleg azt állította, hogy épen 50 éves korában jött meg az esze. N­­u korában a legzsugoribb életet élte. 22 éves volt midőn szülei után ötszáz hold földet örökölt. Néhány év alatt meg­duplázta- Czélja volt nagyon meggazdagodni. 30 éves kora után azonban minden igyeke­zete daczára nem tudott előbbre menni a rossz termések s egyeb­ csapások miatt. De hát a­ki gazdag is, meg zsugori is, az köny­­nyen tud magán segíteni : 35 éves korában lungnösült, elvett egy magáh­oz való árva vén, zsugori kisasszonyt, Aggházi Leokádi­át, kinek százezrei pótolták zsugoriságának a közel­múlt években való eredményte­lenségét. Mindketten örültek, ha nem is egy­­másnak de mindenesetre,egymás vagyonának. Minden zsák megleli a maga foltját, — szokták mondani. S valóban ha Miska bácsi a földgolyóbis másik felén lakott volna is, mégis rátalált volna Leokádiájára s viszont, ha Miska bácsi elfelejtett volna a sanyarú világra születni, Leokádia még nélakori élete legvégső halárán túl is haja­don maradt volna. Csodálatosan hasonlítot­tak is egy­máshoz. Mindketten bajusz és *) Mutatvány a szerzőnek, „Bufsladtető“ czimű­ sajtó alatt levő könyvéből, szokás nélküli ál­dázatnak valának , t. i. Miska r­ác­inak sem sarjadzott ki a bajusza so­ha s e mellett örökös kárörvendő mo­sólyával ebábrázaló volt. No de tekintve gazdagságát, még sem leh­etett őt olyan nagyon rútnak mondani. Ettől az első feleségétől (második fe­lesége nem is volt soha) két leánygyerme­ke származott. Vagy 15 évig folyvást gaz­dagodtak zsugoriságuk révén. 50 éves ko­rában egészen más életet kezdett élni Miska i­áenni. Vagyis, mint ő mondá : megjött az esze. Először csak lassan kezdte, mint a hógörgeteg, mely a hegyről lassan, gondol­kozva indul a völgynek s később feltartóz­­hatlanul gurul alá, mig a völgybe érve iszonyú rombolást téve maga is szertezu­zódik. Könnyen talál barátokat a gazdag. A szegény ember maga­ magát, is utálja, a gaz­dagot nagyon sokan szeretik, még a szép nők sem vetik meg, akármilyen ebábrázata is, csak pénze legyen. Az olyan szép nők pedig, a­kiket Miska szeretgetett tudvale­vőleg nagyon sok pénzbe kerülnek. Miska bácsinál pedig a pénz épen nem hiányzott , szórta is teli marokkal s mindenki jó érezte magát közelében. Természetesen házi bé­­kesége sem volt többé. Néha hetekig nem látták otthon s ha haza jött, rendesen tized huszad magával jött s csaptak olyan dári­dót, hogy tele is bevált volna lakoda­lomnak. Nincs az a sok, a mi el ne fogyjon s igy történt, hogy Miska bácsi eszeveszett költekezéseivel tömérdek adósságot csinált néhány év alatt. Feleségével e miatt na­gyon sokszor kí­nos jelenetei voltak. L­o­kádia kétségbe volt esve; n­­m sirt ugyan, mint ezt a nők tenni szokták ilyen eset­ben, hane­m karomkodott, mint az egy vén lányból lett asszonyhoz illik s férjét azzal fenyegette, hogy bírói­lag gondnokság alá helyezteti Miska bácsi azonban nem az az ember volt, a ki az ilyen fenyegetésektől megijedt s azt felelte, hogy ha ő gondnok­ság alá kerül, akkor lelövöldözi az egész családját. L­okádiu nyilván jól ismerte férjét, mert e szándékával csakugyan felhagyott, s ugy látszott, hogy kis idő óta engedéke­nyebb is volt férje irányában ; a vendégek elöl sem bújt el, mint azelőtt s ha férje nem zaklatta volna egy tízezer forintos vál­tónak aláírásáért, talán éppen semmi csete­paté sem lett volna köztük. Minden héten volt a háznál mulatság. Ő­t voltak rendszerint a megye előkelő­ségei, a város szine-java. O van gazdag úri házhoz ki nem ment el enni, inni, mulatni ingyen, ha egyszer hivatalos reá. Képvisel­ve volt az úri emberek minden fajtája az or­vosokat kivéve. Az emberiség e fajtájának tudvelevőleg Miska bácsi esküdt ellensége volt. Szerinte egy pohár vörös bor, vagy egy piócra többet ér a világ összes orvo­sainál , ugyanis azt állítja, hogy minden betegség ab­ból származik, hogy az ember­nek vagy kevés a vére, vagy sok. Ha ke­vés a vére, igyék vörös bort, ha sok vére an. ragasszon magára pióczákat s csak ak­kor hivjon doktort, ha az öngyilkosság lát­szata nélkül akar meghalni. Mik­or annak a tízezer forintos váltó­nak a Leokádia részéről való aláírását sürgette és zaklatta Miska bácsi, akkor jött meg a 60-ik születésnapja, a nélkül, hogy érte kellet volna mennie. A születésnapján akarta tartani házasságának 25 éves — és dorbézolásának 10 éves jubileumát. Ezt nagy fényi­gel kell megünnepel­nünk — mondá Miska bácsi feleségének­ — annál is inkább, hogy mentül többen lássák bányáinkat, nehogy a nyakunkon száradjon mind a kettő. Merénylet ? . . A félegyházi vasúti állomáson történt­­ kisiklások ügyéb­en megindított vizsgálat — mint értesülünk — érdekes adatok szir­o­kába jutott. Ezek az adatok ugyan még nem­ bírnak teljes bizony tó erítvi­t, de lé­nyegük)» mi mégis valószínűvé teszik, hogy úgy a múltkori gyorsvonati, valamint az ezt megelőző gyorstehervon­at kisiklását bib­­­a kezek munkája idézte elő. Az állom­ásfőnökségi ez ügyben már megtette hivatalos fel­jelentését a rendőr­ségben, kérve a nyomozatnak megindítását ismeretlen tettes ellen. Nem érdektelen dolog, hogyan jutott az állomásfőnökség a vizsgálat során ezek­nek az adatoknak birtokába. Két nappal a gyorsvonat kiugrása után, hajszálon függött, hogy ugyancsak a Páka felöli bejáró vágénál ki nem ugrott e­gy Budapest felöl jövő tehervonat. A szokásos jelzések után az állomás szolgálatban álló forgalmi tisztje kiment Előfizetési felhívás- Újév napjával 17-ik évfolyamába lép a „Félegyházi Hírlap“. Nagy szó ez a 17 hosszú év egy vidéki hetilap életében s méltán csak érdem­számba mehet a Félegyházi Hirlapnak 1882. évtől való fennállása. De köszönheti ezt nagyrészben olvasóközönségének, mert, a pártfogás nyújtotta anyagi eszközökkel volt ónak Minősége, fen­­állania s küzdenie kitűzött czéljainak megvalósításáért. A Félegyházi Hírlap nem szorul már arra, hogy hangzatos, sokat ígérő csábos szavakkal újból programmot adjon. Ennek a lap ma is az a prog­­rammja, amelyet 17 hosszú évekkel ezelőtt, megalapításakor kibocsátottak. Az emberek változtak s a változott viszonyok közepette csak egy maradt

Next