Félegyházi Hirlap - Félegyházi Hiradó, 1919 (37. évfolyam, 1-41. szám)
1919-09-14 / 25. szám
Cenisurat: Lt. ’Maior Placureanu. XXXVII—XXV. évfolyam. __________Kiskunfélegyháza, 1919. szeptember 14. 25. szám. FÉLEGYHÁZI HIRLAP FÉLEGYHÁZI HÍRADÓ mW»hmniiiimiliinnTiii^ 1 'l~inü~nüfii TmiTt^^ - —[j Tiiiiiii—mi —i hiimimi —»«i w nmiiiair^ Rajzok és adatok a diktátorához. Az itt közlöttek egy megírás alatt levő könyv kiszakított fejezetei. Könyvem célja a proletárdiktatúra bukásának felső okait kimutatni és azt bebizonyítani, hogy az erőszak egyetlen elvére alapított kormányrendszer a tudomány által megállapított anyagi és szellemi előfeltételek teljessége esetén is elbukott volna, nem annyira programmatikus tartalma, mint az irányzat személyi hordozói miatt, akiknek legtöbbjéből hiányzott a tudás, a képesség és az idealizmus, amely nélkül egy társadalmat a fejlődés magasabb állapotába átvezetni nem lehet. Célom a munkásságnak megmutatni, hogy osztály helyzetének megjavítását a termelés és elosztás folyamatában azon az úton kell keresnie, amelyen ezideig haladt és amelyen a kulturnemzetek munkássága haladt, a demokrácia útján, amely nem mélyíti az osztály közötti amúgy is nagy szakadékot, hanem közelebb hozza őket egymáshoz abban a törekvésben, amely az egész társadalom átlagos boldogságának megteremtésére irányul. Közlésre azokat a részleteket választottam ki, amelyekre statisztikai adatokra nem volt szükségem, amelyeknek megírásához kevésbé szakismeret, nvnt riporteri készség kellett, és amelyekből alaposan "kitűnne az "a vluid rémiszertelenség, a teremtőkészségnek és eredetiségnek az a hiánya, amely az egész rendszert annyira jellemezte. Adataim legnagyobbrészt tapasztalati adatok és a komoly munkásság — az ügy érdekében — bizonyára megérti szándékomat, amely a diktatúra megrajzolásában vezet és amelyről az a meggyőződésem, hogy éppen úgy diktatúra volt a munkásság, mint a polgárság fölött — a munkásság akaratán kívül s amely csak azért élhetett négy és fél hónapig, mert a munkásság egymaga gyenge volt ahhoz, hogy megdöntse és mozgalmát a régi alapokra fektesse.* A diktatúra kitörése Magyarországon úgy hatott, mint a hirtelen menykőcsapás. Már derült volt az égbolt, a viharfelhők elvonultak, a józan német munkásvezérek fegyverrel törték le a Spartacusok kísérletezéseit, a magyar kommunisták legnagyobbrészt fogva voltak és mégis: meglepetésszerűen — március 21-ikén villám csapott le . . . Sokaknak beborult az égboltozat, mások a remény szivárványát látták feltűnni, hátha nem is olyan borzasztó az a bizonyos diktatúra, amelyről nagyon kevesen tudták, hogy mi fán terem. A Pesti Hírlap, meg a Budapesti Hírlap is óriási betűkkel jelezték a nagy eseményt, hogy itt Kun Béla a készüléknél, amott Lenin a készüléknél. A vezércikk is úgy mondta, hogy talán van annak a diktatúrának egy javított kiadása is, jobb, mint az oroszországi és nálunk bizonyára ezt a jobbat fogják megcsinálni és különben az orosz diktatúráról se tudta mindenki, hogy nem jó . . . Mert például Lenin és Trockij, meg nálunk Kun Béla is azt mondta, hogy nagyon jó ... És ők csak eléggé mérvadók . . . Még a polgárszivekben is egy kis fénysugár csillant fel . . . Pedig a polgárszivek nagyon bánatosak voltak. Hátha ez az egyetlen expediens, kibúvó, nagyszerű külpolitikai sakkbúzás. „Ez a Kun Béla egy zseniális ember, egy Lombrosó, egy Jókai, mit mondjak — egy Mózesi — mondogatták a pesti kávéházakban, ahol az első napokban még szabad volt politizálgatni. „Jön az orosz segítség“ és „Kun Bélának nagyszerű összeköttetései vannak Leninnel, együtt dolgoztak, meg van mentve a haza.“ (Szegény, jámbor polgárok nem sejtették, hogy ugyanakkor Lenin is óriási plakátokat ragasztatott ki a moszkvai utcákon, hogy Éljen a magyarokkal szövetséges orosz szovjetköztársaság! Jön a magyar segítség! hadd örüljenek Trockij karónál, akiket Denikin, Gregorov és Kolcsak ugyancsak szorongattak.) Vixnek az a különös távirata, melyet — úgy látszik — Károlyiék rosszul értelmeztek, olyan kétségbeesett apátiába sülyesztették a lelkeket, hogy a fővárosban senki egy kukkot se szólt a prolidikti ellen. „Elvégre én is proli vagyok, mondotta a pesti többszörös milliomos és háztulajdonos — és Kun Béla nem is rossz fiú, kár lett volna agyonütni.“ Károlyi őrülten unta már a köztársasági elnökséget. Mindennap újabb jegyzékkel zavarták és folyton földrajzot kellett tanulnia. A kormánya egyebet se csinált, mint veszekedett, lavirzott. Hol erélyes, mint gyengén a károuy- s milyen sem volt. Kormányzóképes sem. Jó Károlyi Mihály örült, hogy akad végre egy naiv ember, aki kormányozni akar . . . Boldog volt, hogy átadhatta a hatalmat a „proletáriátusnak“, valójában azonban Kun Béla kicsiny, de nagyszájú csoportjának. Mert ha jól megnézzük a március 21- ike előtti erőviszonyokat a pártokban, egyenesen elcsodálkozunk azon, hogy Kunék a hatalmas szociáldemokrata, radikális és jókora polgári pártokkal szemben hatalomra kerülhettek. Budapesten — ha túlzottan becsüljük — legfeljebb 5000 kommunista volt. Ezeknek is legnagyobbrésze minden meggyőződésnélküli katona, akiket vagy megfizettek vagy orosz pénzekből, vagy pedig jókora leszerelési végkielégítéssel hitegették. Ezzel szemben legalább 200,000 szervezett szociáldemokrata munkás állott, a választások előtt hozzájuk csatlakozott radikális párttal, mely ugyancsak tekintélyes számot tett ki. Emellett a kommunisták akkor már teljesen erőtlenek és tehetetlenek voltak. Vezéreik fogságban ültek, sajtójuk csak titokban dolgozhatott, közembereik mukkanni sem mertek. Amikor a Népszava védelmében elesett rendőröket temették, a lelkek felszabadultak és polgárok, munkások egyaránt fellélegzetten mondták: „Magyarországon meghalt a kommunizmus.“ A babonás emberek siettek adakozni az elesett rendőrök családtagjai részére, hogy legalább ezzel a kis adománynyal elhessegessék a kommunizmus kísértetét. . . . Hogy a kommunisták hatalomhoz jutottak, annak egyik oka a Károlyi-kormány erőtlensége, a másik pedig — mely a munkások háta mögött játszódott le — néhány ember sértett hiúsága és hatalomratörése. A szociáldemokrata munkásságot, amely fegyverrel is kész volt küzdeni a kommunisták terrorizáló csoportja ellen, Landler Jenő és Pogány József állították befejezett tények elé. A harmadik, akinek nagy szerepe volt a kommunisták és szocialisták közötti egyezség létrehozásán, Bogár Ignác, inkább jóhiszeműségének volt áldozata. Hasonlóképen jóhiszeműségük áldozatául estek a többi kiváló szociáldemokrata vezérek: Kunfi, Weltner stb., akik a magyar szocialisták „forradalmi“ jóhírnevét féltették, amikor a kommunistákkal szemben nem akartak „harciasan“ fellépni és a kommunisták taktikájának — valljuk meg őszintén — a márciusi külpolitikai helyzet is erősen kedvezett. Landler és Pogány azonban határozottan felelősek, azaiért a szociáldemokratapártot a kommunisták kezére játszották. Landler Jenő még februárban esküdt ellensége volt Kun Béláéknak. Ahol a szociáldemokrata álláspontot védelmezni kellett, ott mindenütt Landler Jenő jelent meg és valósággal beleizzadva, öklét rázva szidalmazta Kunékat. De mert sehogysem sikerült eljutnia a Károlyi-kormány alatt a belügyminiszteri székbe, (határozottan állítják!) bosszút esküdött, frontot változtatott és megkezdte a kommunistákkal való paktálást. Pogányt hasonlóképpen mérhetetlen hiúsága vezette a szociáldemokrata párt elárulásánál: hadügyminiszter vagy hadügyi népbiztos akart lenni. Ez volt minden ambíciója, melyet Károlyiék alatt nem tudott kielégíteni, Kun Béláék ellenben házhoz szállították a népbiztosságot. A munkástömegek bedőltek az egyesülésnek, amely végzetessé vált arra a szociáldemokrata pártra, amely a márciusi erőviszonyok szerint feltétlenül többséget szerezhetett volna a választásokon és olyan erős befolyást juttatott volna a parlamentben képviselt munkásságnak, hogy programjának legtöbb pontját simán megvalósíthatta volna. Miután pedig a főváros minden ellenállás nélkül Kun Béláék kezére adta magát, a vidékkel nagyon könnyű volt elbánni. Néhány távirattal elintézték az ügyet. A szociáldemokrata párt titkársága táviratban tudatta a vidéki városokkal és községekkel, hogy „tiszta szocialista kormány alakult.“ Persze volt nagy öröm ! Nem tudták, hogy valójában mi és miért történt. A szakszervezetek központi vezetősége egy táviratot pedig elintézte, hogy „mindenki maradjon a helyén.“ Polgárság munkásság egyaránt boldog volt, hogy az újabb átalakulás ugyancsak vértelenül folyt le. Ezt siratták mindig a radikális kommunisták és ezt a vértelenséget igyekeztek helyrehozni későbbi oktalan vérengzésekkel. Senki sem tudta és nem is sejtette, mit hoz a jövő, Kun Béláék maguk se! Egy rendelet kimondotta, hogy a nagykorúság már a 18 ik életév betöltésénél kezdődik, hogy — mint a rossz nyelvek mondják — megalakulhasson a 31 tagból álló népbiztosi kar, számos 24 éven aluli taggal. Még egy távirat ment a vidékre. Ugyancsak a párttitkárság küldte. Azt közölte benne, hogy a szociáldemokrata párt egyesült a kommunista párttal és „csaló az, aki magát kommunistának, vagy szociáldemokratának mondja“, csak szocialista párt van. (Sokan mondták magukat továbbra is kommunistának !) Sokat beszéltek annak idején az egyesülésrő és a pártegységről. Az egyesülés valójában mindig külső maradt A szocialisták legnagyobb része maradt továbbra is szocialista, a kommunisták valamennyien továbbra is kommunisták. Hogy mennyire labilis alapon nyugodott az egyesülés, mi sem bizonyítja jobban, mint egy szocialista-