Félegyházi Hirlap - Félegyházi Hiradó, 1919 (37. évfolyam, 1-41. szám)

1919-09-14 / 25. szám

Cenisurat: Lt. ’Maior Placureanu. XXXVII—XXV. évfolyam. __________Kiskunfélegyháza, 1919. szeptember 14. 25. szám. FÉLEGYHÁZI HIR­LAP FÉLEGYHÁZI HÍRADÓ mW»hmniiiimiliinnTiii^ 1 'l~inü~nüfii TmiTt^^ - —[j Tiiiiiii—mi —i hiimimi —»«i w nmiiiair^ Rajzok és adatok a diktátorához. Az itt közlöttek egy megírás alatt levő könyv kiszakított fejezetei. Könyvem célja a proletárdiktatúra bukásának felső okait kimutatni és azt bebizonyítani, hogy az erő­szak egyetlen elvére alapított kormány­­rendszer a tudomány által megállapított anyagi és szellemi előfeltételek teljessége esetén is elbukott volna, nem annyira pro­­grammatikus tartalma, mint az irányzat személyi hordozói miatt, akiknek legtöbb­jéből hiányzott a tudás, a képesség és az idealizmus, amely nélkül egy társadalmat a fejlődés magasabb állapotába átvezetni nem lehet. Célom a munkásságnak meg­mutatni, hogy osztály helyzetének megjaví­tását a termelés és elosztás folyamatában azon az úton kell keresnie, amelyen ezideig haladt és amelyen a kulturnemzetek mun­kássága haladt, a demokrácia útján, amely nem mélyíti az osztály közötti amúgy is nagy szakadékot, hanem közelebb hozza őket egymáshoz abban a törekvésben, amely az egész társadalom átlagos boldogságának megteremtésére irányul. Közlésre azokat a részleteket választottam ki, amelyekre sta­tisztikai adatokra nem volt szükségem, ame­lyeknek megírásához kevésbé szakismeret, nvnt riporteri készség kellett, és amelyek­ből alaposan "kitűnne az "a vluid rémisze­r­­telenség, a teremtőkészségnek és eredeti­ségnek az a hiánya, amely az egész rend­szert annyira jellemezte. Adataim legnagyobbrészt tapasztalati adatok és a komoly munkásság — az ügy érdekében — bizonyára megérti szándéko­mat, amely a diktatúra megrajzolásában vezet és amelyről az a meggyőződésem, hogy éppen úgy diktatúra volt a munkás­ság, mint a polgárság fölött — a munkás­ság akaratán kívü­l s amely csak azért él­hetett négy és fél hónapig, mert a mun­kásság egymaga gyenge volt ahhoz, hogy megdöntse és mozgalmát a régi alapokra fektesse.* A diktatúra kitörése Magyarországon úgy hatott, mint a hirtelen menykőcsapás. Már derült volt az égbolt, a viharfelhők elvonultak, a józan német munkásvezérek fegyverrel törték le a Spartacusok kísérle­tezéseit, a magyar kommunisták legnagyobb­részt fogva voltak és mégis: meglepetés­szerűen — március 21-ikén villám csapott le . . . Sokaknak beborult az égboltozat, mások a remény szivárványát látták fel­tűnni, hátha nem is olyan borzasztó az a bizonyos diktatúra, amelyről nagyon keve­sen tudták, hogy mi fán terem. A Pesti Hírlap, meg a Budapesti Hírlap is óriási betűkkel jelezték a nagy eseményt, hogy itt Kun Béla a készüléknél, amott Lenin a készüléknél. A vezércikk is úgy mondta, hogy talán van annak a diktatúrának egy javított kiadása is, jobb, mint az oroszor­szági és nálunk bizonyára ezt a jobbat fog­ják megcsinálni és különben az orosz dik­tatúráról se tudta mindenki, hogy nem jó . . . Mert például Lenin és Trockij, meg nálunk Kun Béla is azt mondta, hogy na­gyon jó ... És ők csak eléggé mérv­adók . . . Még a polgárszivekben is egy kis fény­sugár csillant fel . . . Pedig a polgárszivek nagyon bánatosak voltak. Hátha ez az egyetlen expediens, kibúvó, nagyszerű kül­politikai sakkbúzás. „Ez a Kun Béla egy zseniális ember, egy Lombrosó, egy Jókai, mit mondjak — egy Mózesi — mondogat­ták a pesti kávéházakban, ahol az első na­pokban még szabad volt politizálgatni. „Jön az orosz segítség“ és „Kun Bélának nagy­szerű összeköttetései vannak Leninnel, együtt dolgoztak, meg van mentve a haza.“ (Sze­gény, jámbor polgárok nem sejtették, hogy ugyanakkor Lenin is óriási plakátokat ra­­gasztatott ki a moszkvai utcákon, hogy Éljen a magyarokkal szövet­séges orosz szovjetköztársaság! Jön a magyar segítség! hadd örüljenek Trockij karónál, akiket De­nikin, Gregorov és Kolcsak ugyancsak szo­rongattak.) Vixnek az a különös távirata, melyet — úgy látszik — Károlyiék rosszul értel­meztek, olyan kétségbee­sett apátiába sü­­lyesztették a lelkeket, hogy a fővárosban senki egy kukkot se szól­t a prolidikti ellen. „Elvégre én is proli vagyok, mondotta a pesti többszörös milliomos és háztulajdonos — és Kun Béla nem is rossz fiú, kár lett volna agyonütni.“ Károlyi őrülten unta m­ár a köztársa­sági elnökséget. Mindennap újabb jegyzék­kel zavarták és folyton földrajzot kellett tanulnia. A kormánya egyebet se csinált, mint veszekedett, lavir­zott. Hol erélyes, mint gyengén a­ károuy- s milyen sem volt. Kormányzóképes sem. Jó Károlyi Mihály örült, hogy akad végre egy naiv ember, aki kormányozni akar . . . Boldog volt, hogy átadhatta a hatalmat a „prole­­táriátusnak“, valójában azonban Kun Béla kicsiny, de nagyszájú csoportjának. Mert ha jól megnézzük a március 21- ike előtti erőviszonyokat a pártokban, egyenesen elcsodálkozunk azon, hogy Kunék a hatalmas szociáldemokrata, radi­kális és jókora polgári pártokkal szemben hatalomra kerülhettek. Budapesten — ha túlzottan becsüljük — legfeljebb 5000 kommunista volt. Ezeknek is legnagyobb­­része minden meggyőződésnélküli katona, akiket vagy megfizettek vagy orosz pénzek­ből, vagy pedig jókora leszerelési végki­elégítéssel hitegették. Ezzel szemben lega­lább 200,000 szervezett szociáldemokrata munkás állott, a választások előtt hozzájuk csatlakozott radikális párttal, mely ugyan­csak tekintélyes számot tett ki. Emellett a kommunisták akkor már teljesen erőtlenek és tehetetlenek voltak. Vezéreik fogságban ültek, sajtójuk csak titokban dolgozhatott, közembereik mukkanni sem mertek. Amikor a Népszava védelmében elesett rendőröket temették, a lelkek felszabadultak és polgá­rok, munkások egyaránt fellélegzetten mondták: „Magyarországon meghalt a kom­munizmus.“ A babonás emberek siettek adakozni az elesett rendőrök családtagjai részére, hogy legalább ezzel a kis adomány­nyal elhessegessék a kommunizmus kísér­­tetét. . . . Hogy a kommunisták hatalomhoz ju­tottak, annak egyik oka a Károlyi-kormány erőtlensége, a másik pedig — mely a munkások háta mögött játszódott le — néhány ember sértett hiúsága és hatalom­­ratörése. A szociáldemokrata munkásságot, amely fegyverrel is kész volt küzdeni a kommunisták terrorizáló csoportja ellen, Landler Jenő és Pogány József állították befejezett tények elé. A harmadik, akinek nagy szerepe volt a kommunisták és szoci­alisták közötti egyezség létrehozásán, Bogár Ignác, inkább jóhiszeműségének volt áldo­zata. Hasonlóképen jóhiszeműségük áldoza­­tául estek a többi kiváló szociáldemokrata vezérek: Kunfi, Weltner stb., akik a ma­gyar szocialisták „forradalmi“ jóhírnevét féltették, amikor a kommunistákkal szem­ben nem akartak „harciasan“ fellépni és a kommunisták taktikájának — valljuk meg őszintén — a márciusi külpolitikai helyzet is erősen kedvezett. Landler és Pogány azonban határo­zottan felelősek, azaiért a szociáldemokrata­pártot a kommunisták kezére játszották. Landler Jenő még februárban esküdt ellen­sége volt Kun Béláéknak. Ahol a szociál­demokrata álláspontot védelmezni kellett, ott mindenütt Landler Jenő jelent meg és valósággal beleizzadva, öklét rázva szi­dalmazta Kunékat. De mert sehogysem sikerült eljutnia a Károlyi-kormány alatt a belügyminiszteri székbe, (határozottan állítják!) bosszút esküdött, frontot változ­tatott és megkezdte a kommunistákkal való paktálást. Pogányt hasonlóképpen mérhetet­len hiúsága vezette a szociáldemokrata­ párt elárulásánál: hadügyminiszter vagy hadügyi népbiztos akart lenni. Ez volt minden am­bíciója, melyet Károlyiék alatt nem tudott kielégíteni, Kun Béláék ellenben házhoz szállították a népbiztosságot. A munkástömegek bedőltek az egye­sülésnek, amely végzetessé vált arra a szociáldemokrata pártra, amely a márciusi erőviszonyok szerint feltétlenül többséget szerezhetett volna a választásokon és olyan erős befolyást juttatott volna a par­lamentben képviselt munkásságnak, hogy program­jának legtöbb pontját simán meg­valósíthatta volna. Miután pedig a főváros minden ellen­állás nélkül Kun Béláék kezére adta ma­gát, a vidékkel nagyon könnyű volt elbánni. Néhány távirattal elintézték az ügyet. A szociáldemokrata­ párt titkársága távirat­ban tudatta a vidéki városokkal és közsé­gekkel, hogy „tiszta szocialista kormány alakult.“ Persze volt nagy öröm ! Nem tud­ták, hogy valójában mi és miért történt. A szakszervezetek központi vezetősége egy táviratot pedig elintézte, hogy „mindenki maradjon a helyén.“ Polgárság munkásság egyaránt boldog volt, hogy az újabb átalakulás ugyancsak vértelenül folyt le. Ezt siratták mindig a radikális kommunisták és ezt a vértelen­­séget igyekeztek helyrehozni későbbi ok­talan vérengzésekkel. Senki sem tudta és nem is sejtette, mit hoz a jövő, Kun Béláék maguk se! Egy rendelet kimon­dotta, hogy a nagykorúság már a 18 ik életév betöltésénél kezdődik, hogy — mint a rossz nyelvek mondják — megalakulhas­son a 31 tagból álló népbiztosi kar, számos 24 éven aluli taggal. Még egy távirat ment a vidékre. Ugyan­csak a párttitkárság küldte. Azt közölte benne, hogy a szociáldemokrata­ párt egye­sült a kommunista­ párttal és „csaló az, aki magát kommunistának, vagy szociáldemok­ratának mondja“, csak szocialista­ párt van. (Sokan mondták magukat továbbra is kom­munistának !) Sokat beszéltek annak idején az egye­­sülésrő és a pártegységről. Az egyesülés valójában mindig külső maradt A szocialis­ták legnagyobb része maradt továbbra is szocialista, a kommunisták valamennyien továbbra is kommunisták. Hogy mennyire labilis alapon nyugodott az egyesülés, mi sem bizonyítja jobban, mint egy szocialista-

Next