Állami Deák Ferenc gimnázium, Kispest, 1939
I PETÉNYI ISTVÁN. I 1863-1940. Két évtizeddel ezelőtt még nem volt városunknak középiskolája, de volt ezernyi középiskolás tanulója. A főváros különféle intézeteibe jártak, több igazgató és tanár fáradozott velük, de volt egy mentora valamennyiüknek, reggel az útrakelés percétől hazatérésig a nomád életet élő diáksereg felügyelője, a szülők helyeit óvó kísérője, ő képviselte a pesti tanárok előtt a kispesti szülőket, a szülők előtt megjelenítette a pesti tanárokat, kölcsönösen közvetítette az észrevételeket, aggodalmakat, idejekorán felhívta mindegyiket, ha szükséges volt, beavatkozásra. A beállott nehéz viszonyok közt a szülők terhe elbírhatatlanná, a tanulók utazása életveszélyessé vált, ezért a közvélemény szívesen hozzájárult gimnázium létesítéséhez itt a városban, melynek alapítója lett első igazgatója, a helybeli tanulóifjúságnak már eddig is némán elismert feje, Petényi István. Valóban rajongó gondolhatott csak arra, hogy iskolát alapít, mikor romba dől az ország. A jövőről kétségbeesett kishitűek, a lelkükben csatát vesztettek vakmerőnek találták a gondolatot: építeni akkor, mikor annyi régi intézmény összeomlik, hiszen több középiskolát vesztett hazánk, mint amennyi megmaradt. Ilyen körülmények közt az iskola első elhelyezése, ahogy a helyzet engedte, egyszerű, kényelmetlen, de az igazgatóban és tanártársaiban izzó elszántság él és munkában kitörő kötelességérzet. Saját épülete, rendes fölszerelése, korszerű könyvtára nem volt ugyan az iskolának, de volt igazgatójában akadályok előtt meg nem hátráló rajongás ,és minden munkatársát magával ragadó lelkesedés. Nehéz évek leverő napjaiban a csüggeteg tanár számtalanszor merített erőt igazgatója olthatatlan ügybuzgóságának Vesta-lángjából s adta, gyújtotta tovább évek rohanása alatt tanítványok nemzedékeinek szívében a munka és kötelesség szent fáklyatüzet. És a lelkesedés fáklyája futott egészen a győzelemig. Sokan nem akartak tudomást venni a szerény csendben működő intézetről és ezalatt a hagyományokat nélkülöző iskola jóhírneve folyton emelkedett: adott a hazának egyetemi professorokat, az egyetemeknek kitüntetett tanulókat, sokféle társadalmi környezetből összeforrasztott ifjúsága magaviseletéért dicséretet nyert a kerületben, a legszebb művészi versenyen első helyre küzdötte fel magát a középiskolák közt az egész országban, zenekarát megismerte és dicsérte a világjáró ifjúság mind az öt világrészben. Igaza volt Petényi Istvánnak, hogy csak az érdemel és csak az nyerhet sikert, aki fanatikus hittel engedelmeskedik hivatása parancsszavának. De nem volt igaza, midőn azt emlegette, hogy ha az Úr elszólítja, praeter invisas cupressos semmi más emléke nem marad. Őrök pihenőhelyére nem csak az ifjúság kísérte el, hanem a város hálás közönsége, tanártársainak és tanítványainak megszámlálhatatlan sokasága. A tanár magvetését a nemzet jövője érdekében végzi, munkájának aratása a szárnyára bocsátott ifjúság lelki alakja. Petényi István munkája adott lelkesedést nemzedékeknek, hozott gimnáziumot városának, épített felejthetetlen monumentumót önmagának. Sírjánál az ő alapította intézet igazgatójának búcsúszózata volt a megboldogultnak méltó apotheózisa. Iluska Károly