Állami Deák Ferenc gimnázium, Kispest, 1939

I PETÉNYI ISTVÁN. I 1863-1940. Két évtizeddel ezelőtt még nem volt városunknak középiskolája, de volt ezernyi középiskolás tanulója. A főváros különféle intézeteibe jártak, több igazgató és tanár fáradozott velük, de volt egy mentora valamennyiük­­nek, reggel az útrakelés percétől hazatérésig a nomád életet élő diáksereg felügyelője, a szülők helyeit óvó kísérője, ő képviselte a pesti tanárok előtt a kispesti szülőket, a szülők előtt megjelenítette a pesti tanárokat, kölcsönösen közvetítette az észrevételeket, aggodalmakat, idejekorán felhívta mindegyiket, ha szükséges volt, beavatkozásra. A beállott nehéz viszonyok közt a szülők terhe elbírhatatlanná, a tanulók utazása életveszélyessé vált, ezért a közvélemény szívesen hozzájárult gimnázium létesítéséhez itt a városban, melynek alapítója lett első igazgatója, a helybeli tanulóifjúságnak már eddig is némán elismert feje, Petényi István. Valóban rajongó gondolhatott csak arra, hogy iskolát alapít, mikor romba dől az ország. A jövőről kétségbeesett kishitűek, a lelkükben csatát vesztettek vakmerőnek találták a gondolatot: építeni akkor, mikor annyi régi intézmény összeomlik, hiszen több középiskolát vesztett hazánk, mint amennyi megmaradt. Ilyen körülmények közt az iskola első elhelyezése, ahogy a helyzet engedte, egyszerű, kényelmetlen, de az igazgatóban és tanártársaiban izzó elszántság él és munkában kitörő kötelességérzet. Saját épülete, rendes fölszerelése, korszerű könyvtára nem volt ugyan az iskolá­nak, de volt igazgatójában akadályok előtt meg nem hátráló rajongás ,és minden munkatársát magával ragadó lelkesedés. Nehéz évek leverő napjaiban a csüggeteg tanár számtalanszor merített erőt igazgatója olthatatlan ügybuzgóságának Vesta-lángjából s adta, gyújtotta tovább évek rohanása alatt tanítványok nemzedékeinek szívében a munka és kötelesség szent fáklyatüzet. És a lelkesedés fáklyája futott egészen a győzelemig. Sokan nem akartak tudomást venni a szerény csendben működő intézetről és ezalatt a hagyományokat nélkülöző iskola jóhírneve folyton emelkedett: adott a hazának egyetemi professorokat, az egyetemeknek kitüntetett tanulókat, sokféle társadalmi környezetből összeforrasztott ifjúsága magaviseletéért dicséretet nyert a kerületben, a legszebb művészi versenyen első helyre küzdötte fel magát a középiskolák közt az egész országban, zenekarát meg­ismerte és dicsérte a világjáró ifjúság mind az öt világrészben. Igaza volt Petényi Istvánnak, hogy csak az érdemel és csak az nyerhet sikert, aki fanatikus hittel engedelmeskedik hivatása parancsszavá­nak. De nem volt igaza, midőn azt emlegette, hogy ha az Úr elszólítja, praeter invisas cupressos semmi más emléke nem marad. Őrök pihenő­helyére nem csak az ifjúság kísérte el, hanem a város hálás közönsége, tanártársainak és tanítványainak megszámlálhatatlan sokasága. A tanár magvetését a nemzet jövője érdekében végzi, munkájának aratása a szárnyára bocsátott ifjúság lelki alakja. Petényi István munkája adott lelkesedést nemzedékeknek, hozott gimnáziumot városának, épített felejthetetlen monu­ment­um­ót önmagának. Sírjánál az ő alapította intézet igazgatójának búcsú­­szózata volt a megboldogultnak méltó apotheózisa. Il­uska Károly

Next