Állami polgári fiú- és leányiskola, Kistelek, 1936
tud. A nap fényesebben ragyogott e születésnapon, a kis madár zengőbben énekelt, fű, fa, virág ünnepi köntösbe öltözött s alattvalók ezrei, kicsinyek és nagyok, gazdagok és szegények hálaadó istentiszteletre gyűltek e napon. A királynő pedig túláradó örömében szerette volna valamennyi hívének kezét megszorítani, minden szenvedő arcáról letörölni a bánat könnyeit, hogy ezen a napon mindenki boldog legyen és érezze mit jelent az, ha egy ezeréves királynő öleli magához. Az üdvözlők első sorában állottak a királynő gyermekei. Eljöttek mind anyjuk üdvözlésére. Mert a királynőnek több gyermeke volt: édes és mostoha, bár egyik sem panaszkodhatott mostoha sorsáról. Felnőtt ember volt már valamennyi. A királynő már régebben kijelölte mindenki állandó lakhelyét az országban. A középső részen lakott a három édes gyermek : László, Piroska és Zoltán. Kelet vadregényes hegyei között Juon, a napsugaras aranykalászt ringató déli részen Sztévo, míg a kis Janót a zord észak rejtelmes bércei vonzották. Juon, Sztévó és Janó árvagyermekek voltak. A királyné jó szíve azonban megszánta őket, édes gyermekeivel együtt neveltette s csak úgy szerette azokat is, mint a saját véreit: Lászlót, Piroskát és Zoltánt. Az üdvözlők sorában elsőnek áll elő Juon. Pompás koszorút helyezett anyja lábai elé, melyről vörös, sárga és kékszinü nehéz selyemszalagok csüngtek alá és virágos szavakkal, túláradó hálával köszöntötte az otthont adó jó édesanyát. Mig beszélt, pillantása a palota kövein nyugtalan szaladgált ide s tova. A királynő keze szeretettel megsimogatta Juon fejét s tekintetük egy pillanatra találkozott. Zavar volt Juon szemébe, amelyet az anya megértett és azonnal el is oszlatott szeretetteljes melegével. Juonnak eszébe jutottak vétkei, bűnös nagyravágyása, amikor tört ragadott az őt befogadó édesanya ellen, hogy kizárólag magáénak tudhassa azt a földet, amely anyja jóvoltából most kenyeret adott neki. Megszégyelte magát. Sztevo lépett ezután elszántan elő. Kék, fehér és piros színű virágokból álló pompás bokrétát nyújtott át az anyának. Nyugtalan szeme kutáva mélyedt a királynő szemébe. Megbocsátást keresett ő is s egy simogatás visszaadta nyugalmát és bátran mondta el üdvözletét. Janó akadozva rebegte el jókívánságait s kerekszegélyü kalapjából egy nagy csomó bársonyos szinü havasi gyopárt borított anyja ölébe, hiszen ahonnan ő jött, más virágot nem igen hozhatott volna. Utoljára került a sor a három édes gyermekre. László erőtől duzzadó fiatal testén décegen feszült meg a skarlátpiros, aranypitykés dolmány. Keveset szólt, de szeme meghatott csillogása kifejezte: életemet is odaadnám drága anyám érted. Ugyanez az érzés tükröződött a hófehérruhás Piroska és zöldbársony aranysujtásos mentében feszengő Zoltán szemében is. Ők már szólni sem tudtak túláradó érzésükben, csak anyjuk elé térdepeltek és ráhullatták meghatott könnyűiket a kezükben ott felejtett piros, fehér virágra és zöld levélre. Az édesanya elnéző szeretettel simogatott most is a szemében, hiszen akad-e olyan gyermek, még a legjobb is, akinek soha megbánni valója nem akad azzal szemben, aki a világon legnagyobb jóltevője Isten után ?