Klió - Történelmi szemléző folyóirat, 2012 (21. évfolyam, 1-4. szám)

2012 / 3. szám - HISTORIOGRÁFIA - Fodor Mihályné: Stefan Berger, Chris Lorenz (szerk.): Nemzeti jelleget adni a múltnak

ti események zajlottak. Abban egyetértés van, hogy az európai történelem komplex jelenség, közös struktúrával, összetartó rendszerrel, közös törté­nettel és kommunikációval. Kétféle megoldás bontakozott ki: az egyik té­máról témára ugorva tárgyalja Európát, melyben benne van az elbeszélő né­zőpontja; a másik az integráló és régiókra szakító eseményekre koncentrál. Jost Dülffer három fő irányt különböztet meg a XX. századi Európa­­történelmek között: az egyik Európa dinamikus, progresszív fejlődését hangsúlyozza a II. világháború után, és optimista a jövőt illetően; a másik katasztrófának tartja a múlt századot a háborúkkal, hidegháborúval s benne a mélyponttal, a holokauszttal; a harmadik felfogás szerint Európa történe­te a hanyatlás története. A kontinens „provincializálódik”, a világ hatalmi központjából mások játékszere lett. Hartmut Kaelble három másik vonásra mutat rá: az európai értékek egyetemes értékekké váltak; jellemző a nemzeti sokféleség, és a „másság” iránti tolerancia. Általában elismerik, hogy a nemzetállamok a mítoszokra épülnek. Az európai politikai közösséggel kapcsolatban viszont inkább „mítosz-hiányt” emlegetnek. Szerzőnk ezzel szemben azt állítja, hogy a II. világháború után szükség volt mítoszokra, és, hogy az új Európa mítosza fontos része volt az integrációs terveknek már a kezdetektől fogva. Sokat írtak arról, hogyan alakult ki a háború sújtotta Európa egyesítésének gondolata (Chur­chill zürichi beszéde 1946-ban, Coudenhove-Kalergi a hágai kongresszu­son, 1948-ban, Schuman az európai szén- és acélközösségről 1950-ben). A mítosz arról szólt, hogy erkölcsileg védhető kivezető utat kell találni a káoszból. Ifversen hozzáteszi, hogy a káosz legyőzése és az egyesítés révén való újjászületés mítoszába beleolvad annak mítosza, hogy Európa egy, az ókorra visszanyúló hosszú pán-európai történelemből emelkedett ki. Ezek a mítoszok ma is velünk vannak, és nemcsak az európai identitás politikájá­ban, hanem a történészek szakmai munkáiban is - állítja a tanulmány írója. A mítosz­csinálás attól kapott lendületet, hogy az EU egy új, „hivatalos európai historiográfia” megírását szorgalmazta az 1980-as évek vége felé. A történészeknek nincs szükségük mítoszokra. Nem feladatuk, hogy közössé­geket hozzanak létre, vagy igazoljanak. Ellenkezőleg: leleplezik a mítoszo­kat. Mégis, a mester-narratívákban is találni mítoszokat. Jan Ilversen ebből a szempontból vizsgált meg a XX. századi vagy az 1945 utáni időkről szóló összefoglaló Európa-történeteket. Az Európa-mítoszok egyike azt állítja, 1945 radikális törést, katasztrófát és új kezdést jelentett a kontinens történetében. Egy másik állítás: a mítosz szerint az újrakezdésnek progresszívnek kell lennie. Kérdés, mi a szerepe Európának? Helyszín vagy szereplő, amely részt vesz a programban? Az- 19

Next