Kohó, 1954 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1954-03-01 / 1. szám
Odamegy hozzájuk, a gyerekek is felfigyelnek, valamit gügyögnek is Szabó Gábor felé, de az nem hallja. Gondolatai cikkáznak veszettül, hirtelen elvonul előtte az egész élete. Meg a gyerekeké. Hogy tervezte, mint akarta. Hogy egyszer, nem is olyan sokára, ezek lesznek támaszai, a fiai, akik közül mérnök lesz az egyik, katona a másik. Vagy éppen mind a kettő. Ahogy akarják. S most ennek vége. Mert Zsófival nem maradhat, ez válni akar. Azt meg a gyerekek nem hagyják. Akkor pedig nincs más hátra, búcsúzni kell. Mert ki tudja, látja-e még őket valamikor. Ha most elmegy, ide vissza már nem jöhet- Mégegyszer rászánja magát, a lépcsőn felsétál. Megnézi az ismerős bútorokat, melyekért oly sokat gürcöltek, megsimogatni csak mégegyszer a kisasztal tetejét. Hej, nem eszik már arról többet! Vége mindennek, kényelemnek, télen a jó meleg szobának. Lehet csavarogni, amennyit csak akar. Olyan lesz, mint vad az erdőben. Simogat a tekintete minden sarkot, minden tárgyat, székeket, a szekrényt, meg a vizesbögrét. S akkor rávetődik tekintete Zsófira. Az asztal mellett ül, egy d arab kenyeret majszol, de úgy, mint aki nem tudja, mit csinál. Mert kifelé bámul révedezve, valahová a semmibe és két nagy szeméből folydogál a könny. Végiggurul az arcán, az ajkáig, lassan, bánatosan, s aztán lecseppen az asztalra, előbb egy, aztán a másik. Egy szőke hajfürt ott rakoncátlankodik a Zsófi kék szeme körül, libeg, akár egy aranyfátyol. Ajka meg-megremeg, de hangot nem hallani. S hullanak könnyei, patakzanak, áztatják égő arcát. Gábor végigfuttatja tekintetét az asszonyon, a lábain, derekán, kedein, s úgy fut át rajta a forróság, mint az áramütés. S már csak a Zsófi két nagy szemét látja, megigézve, a távolba tekintő nagy bánatos szemeket. S úgy belenyilallik a szívébe, hogy meg kell fogódzkodnia. Elernyed, ellágyul, mint melegben a vaj, nem, ezt nem lehet itthagyni. Az egész boldogságom, az egész életem. Az otthonom, a meleg, drága jó otthonom. Valami fájó érzés mardosta belül, s lelkét iszonyatosan nyomja valami. Hogy a Zsófit megbántotta. S árad benne a megbocsájtás szerte-szét, egészen a kiskörméig. S ezt olyan jó érezni. Már megindul, hogy felkapja az asszonyt, megölelgesse, csókolja, itassa a könnyeit, alig tudja magát visszatartani. De azért csak megáll, ha nehezére esik is. Mert Zsófi még elbízhatja magát, vagy talán meg sem bocsájt már sohasem. Mert az olyan. Büszke is, meg makrancos is, így hát csak óvatosan annyit mond: — Na gyössz!? Zsófi felemeli a fejét, értetlenül, riadtan, de ott belül, a lelkében felszabadul valami. Félénken kérdi: — Hová? Szabó ugrani szeretne örömében, de csitítja magát. Félvállról dörmögi: — Hová? Hát dolgozni... Zsófi feláll, megindul az ajtó felé Bizonytalanul lépeget, vörösödő szemei még csillognak, de már mosolyog. Repdes a szíve, kilép az ajtón, az első lépcsőfokra. Úgy érzi magát, mint a kalitkából szabadult madár. Szabó rábámul, szeretné magához húzni, megszorongatni. De a kétely még feszegeti. Utána szól: — Oszt az az izé ... ott benn . . Zsófi visszafordul, két kezét Gábor nyaka köré fonja. És szorítja boldogan, szeretettel. — Te bolond... hisz tudod, hogy csak téged szeretlek, meg a gyerekeket. Azért dolgozom. Gábor átöleli, s már nem ereszti el, így vezeti a lépcsőn az udvarra. Fejét a Zsófiéhoz érinti, belebámul a szemeibe, melyből eltűnt a bánatos csillogás. Szabó feltekint az égre, valahol messze a felhők mögül előtolakodik egy halvány fénysugár. Az eső elállt. Pedig az kéne még! És felseis hajt: — A fene egye meg, hát már megint nem esik! Pedig az az igazi jó idő! 18 PIHENŐ (Seres János)