Unitárius Kollégium, Kolozsvár, 1906
Rákóczi. Elmondotta: Pálfi Márton. .• Kedves Ifjúság! A nyáron múlt 203 esztendeje, hogy a Beszkidek ormán újra kigyúltak az őrtüzek s fölhangzott a dal: „Kiontatom vérem apámért, anyámért Megöletem magam szép gyűrűs mátkámért, Meghalok én még ma magyar nemzetemért.“ A Rákóczi katonái fújták. A nemzeti elbúsulás, a keserűség, a kétségbeesés diktálta és élesztgette. Szomorú, de tanulságban örök időkre nevezetes korszak volt ez, kedves ifjúság. A török kiverése után rettenetes nyomorúság és fölfordultság színhelye lett Magyarország. A Kollonics-féle kormányrendszer karmai közé kerültünk. Koldussá, katholikussá, németté tenni ezt az országot — ez volt a jelszó. Hogy tartománnyá degradáltak, hogy megkérdezésünk nélkül, alkotmányunk semmibe vevésével kormányoztak, hogy hontalanná tettek e hazában, az mind semmi ahhoz képest, hogy mindezt a legbrutálisabb őszinteséggel tették. Még csak titkolni sem tartották szükségesnek, hogy céljuk kivetkőztetni magyarságából ezt az országot. Hadd pusztuljon ki még a magva is ennek a nyakas rebellis fajnak. Ezért kellett Budavár visszafoglalása után hét év alatt adóban többet fizetnünk a németnek, mint száz év alatt a töröknek, ezért öltött a föld- és vagyonelkobzás oly hihetetlenül nagy arányokat, ezért lettünk valóságos Amerikává, hol minden jött-ment idegennek egy kis hozzáértéssel milliókat érő vagyont lehetett szerezni. A föld népe azonban a szörnyű executio elől menekült a merre lehetett, hogy soha viszont nem*