Tükör, 1923 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1923-09-17 / 1. szám

2 szerződést a Magyar faluhoz, ahol Balázs Rózsival ad elő nagy hatással egy Petőfi jelenetet." Hát mi megmondjuk, hogy mi is az a Magyar falu, ahová Dezséri Gyulát, talán szánalomból, szerződtették. Ez új pesti lokál, mely a régi Gambrinusban nyílt meg. Igazgatója, ha lehet így nevezni, Könyör Sándor cirkuszigazgató, tagjai, tipikus pesti kávéházi artisták, akiket nem zsenir az, ha a billiárdasztalon lépnek fel. Béres Ernő úr a művezető, aki egyben a szeparékban jégbehűtött pezsgőről és nőkről gondoskodik. Partnernőjét, ha kiszavalta magát Petőfiről, meghívhatja a „vendég“ az asztalához. Talán az öreg Dezsérinek is ott kell maradni a helyiségben és konzumálni. Nem, ezen nem lehet humorizálni. Ami Dezsérivel történt, az a budapesti magyar színésze szégyene. Igaz, hogy már nem az első négy év alatt. Nekünk, kolozsváriaknak kell akciót indítani, hogy hozzuk haza Dezséri Gyulát. A hatóság egész bizonyos, hogy nem fog akadályt gördíteni hazajövetele elé. Dr. Janovics Jenőnek, a kolozsvári Magyar Színház igazgatójának s szinikultúránk irányítójának nem szabad hagyni, hogy Dezséri Gyulát megfulassza egy pesti lokál dögletes bűze. A szatmári iskolák ügye Szatmár, szept. 15. A szatmári iskolák ügye a legutóbbi hónapokban nagyon sok purparléra adott okot. A sajtó ezzel a rendkívül fontos kérdéssel, az iskolakérdéssel nem foglalkozott és nem foglalkozhatott eleget, mert Szatmáron iskolacenzúra is van, ami azt jelenti, hogy a nem hivatalos helyekről kapott információkat és kommentárokat először Nagyváradra kell küldeni cenzúrázás végett. Anghelescu közoktatásügyi miniszter s Szatmári látogatása erős viszhangra talált nem csak a szatmári sajtóban, de a bukaresti „Universul"-ban is. A miniszter látogatásakor tett nyilatkozatát most helyesbítette, illetőleg kibővítette, azonban kijelentései nem elég világosak és nem vonatkoznak olyan részletekre, amelyek pedig a kérdés megvilágításánál rendkívül fontosak lennének A tanárok ügyére vonatkozólag először úgy nyilatkozott a miniszter, hogy úgy van informálva, hogy egyik sem akar átmenni az állami iskolákhoz. Hogy a miniszter nem volt jól informálva, azt bizonyítja az, hogy akkor már a római katholikus gymnázium és a megszüntetett állami polgári fiúiskola tanárai már régen beadták kérvényeiket, hogy vegyék fel őket az állami lyceumba. Anghelescu nyilatkozata után újra kérték felvételüket. A miniszter válasza az volt, hogy minden tanárt átvesz az állam, ha a szatmári római katholikus gymnázium előbb átadja összes felszerelését az Eminescu lyceumnak. A római katholikus gymnázium igazgatósága eddig vonakodott átadni iskolai felszerelését a lyceumnak, mert a gymnáziu a püspökség magántulajdona. Hogy mennyire magántulajdona, azt igazolni tudja 1913-ban kelt írásokkal is. Ugyanis Boromissza püspök az épületeket még 1913-ban vette meg a magyar államtól. Erre vonatkozólag megvannak az összes írások és szerződések, azonban a püspökség nagy hibát követett el mert nem íratta át telekkönyvileg az ingatlant. Éppen ezért, már három évvel ezelőtt elrekvirálták az iskolát a püspökségtől, de rövidesen újra visszaadták. Az iskola a múlt évben még működött, az idén azonban már nincs helyisége, mert, mint volt magyar állami tulajdont (1913.) egy másik, iskola céljaira rekvirálták el az Eminescu lyceum igazgatója pedig Országos panamák, melyeket nem lehet leleplezni Milliók, melyek elgurulnak a paragrafusok között. Kifosztott közhivatalnokok és meghízott tolvajok. Gonosztevők a hatóságok járszalagján. (Kolozsvár— saját tudósítónktól.) Régi idők voltak azok, amikor még a „sajtót" szó a napi események ismertetésén, vidám történetek és megrázó tragédiák találka helyén kívül még egy, mindennél erősebb fogalmat jelentett : a közéleti nagyhatalom fogalmát. A sajtó valaha társadalmi tényező volt, melynek szava döntő súllyal esett latba a hiúságnak azon a vásárán, melyet mind közönségesen életnek nevezünk. Ha a betűk szürke egyformaságával telenyomott lapoknak úgy tetszett, akkor kormányok buktak és kormányok támadtak, magas erkölcsi tulajdonságokkal felruházott egyéniségek alásuhantak a becsületnélküliség mocsarába és vezető, nagyszerű emberek elmerültek a megvetés névtelenségének ködfátyola mögé. A sajtó leleplezései ítéletek voltak, mely ítéletet a betűsorokon keresztül a legmagasabb földi fórum , a közvélemény gyakorolta. A sajtó a nyilvánosságot, a köztudatot, a társadalmi élet tisztulását jelentette egykoron 1 és f) minőségben az—^Ht-^közélet- spor? , mint a szónok az egyház számára. , Igenis, szószék, melyen az újságíró volt a prédikátor. Ám a sajtó nagyhatalom — mivoltát és az ujságirók prédikátort — küldöttségét elmosta — legalább is Romániában — az utóbbi éveknek szennyes folyama. Nem azért mintha az újságok változtak volna lényegükben, vagy épen az újságírókban szűnt volna a közélet purifikálása iránt való hajlandóság. A sajtó most is leleplez, kiabál, ágaskodik a visszaélések ellen, a megcsaltak és kisemmizettek érdekében történő veszkődésben, kockáztatja önbiztonságát, s most is tisztaságot, erkölcsöt, becsületességet hirdet. — Ámde ezt most hiába, eredménytelenül teszi! S miért mindez ? Azért, mert az ország társadalmi és politikai életének szelleme megegyezik azzal panamákkal, csalásokkal, visszaélésekkel teli rendszerrel, mely ellen a sajtó épen küzd. A sajtó elvesztette nagyhatalmi állását, mert a közélet is elvesztette a tisztaság és törvényesség után való törekvését, a visszaélés a közéleti megnyilvánulások egyik bevett, szokásjogon törvényes formája lett és ha akad valaki, akit a sajtó leleplez, akkor azt előléptetik. Hogyne tennék, mikor csak az uralkodó erkölcsi szellemet jegecesítette ki ? Íme, alább felelevenítünk néhány a közelmúltban leleplezett panamát. Néhány évvel ezelőtt még országos szenzációszámba mentek volna s elkövetői a fogházak nyirkos mélységeiben elmélkedhetnének a hivatali felelőségről és a kötelelező becsületességről. Ám a tolvajok most a leleplezés után kacagtak egyet, zavartalanul elherdálták a lopott pénz maradványait és míg a javaitól megfosztott szegény emberek ezrei verejtékezve izzadták ki a betevő falatot, ők örültek, hogy olyan országban születtek, ahol törényes hatóságoktól nem üldözve, sőt segítve űzhetik gonosz játékukat. Nos, tessék . l.A milliós szatmári húspanama. Gondoljuk, mindenki előtt emlékezetes még az a — mintegy éves — kormányrendelet, mely kötelezte az élőállat-exportőröket, hogy szállítmányaiknak bizonyos százalékát adják le a szállítási engedélyt kiállító város nyomorgó köztisztviselőinek javára. Ezen üdvös rendelet révén az egyes városok jelentékeny összegekhez jutottak, így Nagykárolyban egy és fél millió lej gyűlt össze, mely összegből háromszor részesültek az ottani hivatalnokok tekintélyesebb segélyben. Ugyancsak másfélmillió lejt tett ki a szatmári exportpénz is, azonban nem osztották ki a tisztviselők között, a pénz jelentékeny részét, egymillióháromszázezer lejt „ismeretlen “ tettesek elsikkasztottak s a városi pénztárba mindössze 321 ezer lej fizettetett be, de ezt az összeget sem fordították a köztisztviselők javára, a sajtó hiába leplezte le a panamát, mely a legnyomorultabb helyzetben levő társadalmi osztálynak, a köztisztviselőknek szájából vette ki a betevő falatot. Nem történt semmi, sőt még az sem használt, mikor egyik szatmármegyei görög keleti lelkész a panamázók ellen feljelentést adott be a szatmári ügyészségen. Az ügyészség szőrin-szálán ad acta tette a följelentést és a tolvajok nyugodtan uralkodnak tovább. Hír szerint mindez azért történt, mert a milliós panamában a megye vezető emberei részesek. Egy prefektusról is rebeg a fáma ... de mi a neveket nem tudjuk. Csak egy bizonyos: a köz zsebéből kiloptak egy és negyed milliót, de a tolvajok a sajtó leleplezései és a feljelentés ellenére háborítatlanul tovább garázdálkodnak. 2. A félmilliós Marosvásárhely — szatmári cukorpanama. A belügyminisztérium ez év márciusában a szatmár megyei köztisztviselők részére 20 ezer kilogramm kedvezményes árú húsvéti cukrot utalt ki. A tisztviselők azonnal összeszedték a cukor árát, félmillió lejt és megbízottjukat leküldötték Marosvásárhelyre, hogy az ottani Cukorfinomító R. T.-tól átvegye a kiutalt cukrot. Azonban a Cukorfinomító a kiutalást megtagadta, megtagadta pedig azért, mert a köztisztviselők cukrát magánszemélyeknek adta el, akik azt napi áron a szatmári piacon tovább árusították. A tisztviselőknek tehát kedvezmény helyett csak a megbízott költségei jutottak s pénzüket hat hét eltelte után kapták vissza. A félmilliós panamát a sajtó — természetesen eredménytelenül — leleplezte. Az ügyészséghez féléve feljelentés ment, de eleddig semmi sem történt. Hihető, hogy sohasem is fog. 3. A Mold ügy. Egyesek szerint a világ legszenzációsabb bűnügye, mások szerint fantasztikus rémtörténet. Pedig nem rémtörténet, hanem igenis, szenzációs bűnügy, ahol a főbűnös maga a kormányzati rendszer. Mert mi a dolog veleje ? Mold József C. F. R. főfelügyelő több millió lej erejéig megkárosítja az államot. A lopás négy évvel ezelőtt, 1920-ban pattant ki, ám a nyilvánosság nem tudott róla, sőt a sikkasztó főfelügyelő továbbra is zavartalanul garázdálkodott. Letartóztatása csak öt hónappal ezelőtt történt, akkor, mikor a gyilkosságok is kipattantak. Az természetesen kérdés, hogy a gyilkosságokat tényleg Mold követte-e el ? De ez nem is fontos! A lényeg az, hogy az utóbbi évek egyik legnagyobb tolvaja, jóllehet garázdálkodása a hatóságok előtt ismeretes, évekig — úgyszólván törvényes ellenőrzés mellett — folytatja üzelmeit. Sőt, amint a dolgok állanak, valószínű, hogy néhány héten belül kiszabadul De ne is csudálkozzunk rajta ! Akinek az istenek a barátai, annak a felelősség csak díszkitüntetés, amit akkor tűz fel, amikor éppen akar. . . 4. A rokkantügy. Országos panama, amelyet a váltakozó kormányok évek óta, törvény, belátás, becsület, emberi érzés ellen gyakorolnak. Romániában tudvalevőleg 300 ezer rokkant él, akik közül 130 ezer Erdélyre esik. A rokkant, — törvény értelmében, — a béna hadfiak jórészének „létminimum" jár. Ez a törvény nem szép, jó, okos, hanem egyszerűen természetszerű. Hogyne járna annak a létminimum, aki a hazáért két lábát, kezét, vagy szemevilágát áldozta? Meghozták hát a törvényt, mely biztosítja a létminimumot. Ennél kevesebbett ugyan nem lehet adni ! A panama a végrehajtásnál kezdődik! Ugyanis ezt a létminimumot az országló urak 100 (egyszáza)lej havi nyugdíjban állapították meg. Szóval a vak, vagy lábatlan ember havi 100 lejből éljen meg. Az embertelenségnek és a cinizmusnak tetőfoka ez ! Ám a legmegdöbbentőbb, hogy ezt az egyszáz lejt sem fizetik ki. Románia 170 ezer, de főként Erdély 130 ezer rokkantja az éhhalállal küzd! Sőt az agrárbizottságok kisajátították Erdély 10—12 rokkant telepét is! Tehát létminimum helyett a hadfiakat megfosztották krajcárjaiktól is ! Köteteket lehetne még hasonló panamákról teleírni ... de minek a felsorolás ? Csak néhány képet akartunk adni, néhány képet, mely együtt vázolja az egész ország közéletét, közerkölcsét és közjogát. Valóban, fájó szívvel tesszük le a tollat, mely elvesztette erejét! Talán jobb is volna, ha szerte törnénk a pennát, mely valaha mindent jelentett, most pedig csak néma hörgése a kiuzsorázott, megfosztott, becsapott millióknak. Közönséges fadarab, acéldarabbal a végén . . . (m. i.) Tükör Cluj, szept. 17. utasítást kapott, hogy vegye át az iskola összes felszerelését és ne disputádon a felszerelések tulajdonjoga felől. A püspökség erről nem tudott és az iskola felszerelését, mint magántulajdont leszerelte, úgy, hogy amikor a miniszter meglepetésszerűen látogatást tett a gymnáziumban, akkor már a villanyvezetékek is le voltak szerelve a falakról. Mint a miniszter a napokban kijelentette, hasonló vandalizmust még a világháború alatt sem tapasztalt. Lehet, hogy nem nevezné vandalizmusnak, ha értesítette volna látogatásról a püspökséget, mert akkor a tanári kar egyik tagja megmagyarázhatta volna a miniszternek, hogy a püspökség az iskolai felszerelést, mint saját tulajdonát szerelte le. A miniszteri rendelet azonban valóban sokat változtat a dolgokon. A püspökség a felszelést már átadta és most már a tanárok csak kérvényeik kedvező elintézését várják, ami — a miniszter ígérete szerint — mielőbb megkell hogy történjen, ki aradi főposta mizériái. — Aradi tudósítónktól. — Az aradi posta mizériái, olyannyira közismertek az aradi közönség előtt, hogy már nagyon sokan napirendre tértek fölötte. Mi azonban nem hagyhatjuk szó nélkül azokat a jelenségeket, amelyek az aradi főpostánál napról-napra észlelhetők. Tehát, elsősorban a tisztviselőnők viselkedéséről kell szólnom, mely sajnos nem viseli magán az intellektuel bélyegét. Mindenesetre sajnálatos, hogy épen az aradi postahivatal az, amely még mindig a régi adóhivatalok nyomdokain akar haladni és nem törődve a jó ízléssel, a felekkel úgy bánik, mint a mucsai pásztorgyerekek. A közönség köréből már több ízben érkezett panasz az igazgatósághoz, de a mai napig még nem tettek semmit arra nézve, hogy a tisztviselők modora megváltozzék. Megesik, hogy valaki, aki -- mondjuk, aján-