Vágóhíd - Ellenőr, 1927 (14. évfolyam, 1-31. szám)
1927-02-27 / 8. szám
S. oldal Vágóhíd sajtó az igazi értéknek megadja az érvényesülési lehetőséget? Kezdjük a könyvismertetéssel. „Vidéken“, tehát nem Kolozsváron élő író kiad egy könyvet. Végigházalja a városát és környékét, hogy annyi előfizetőre tegyen szert, hogy a nyomdaszámlát kifizethesse. Hónapok keserves és megszégyenítő munkája után el is éri ezt a célját. Igen ám, de nem azért adta ki a könyvét, hogy a nyomda keressen és a példányok fele a nyakán maradjon. Keresni is szeretne valamit. Eszébe jutnak az erdélyi napilapok, hiszen fennen hirdetik az erdélyi írók támogatását. Nagy nehezen előteremti a postai költségeket és minden szerkesztőségnek elküld egy példánytsmertetés céljából. És vár. És hiába vár. Agyonhallgatják. Az Ellenzék fajmagyarjai nem vesznek tudomást a magyar könyvről, mert azt hiszik, hogy a szerző rendezetlen vallású. Az Új Kelet agyonhallgatja, mert a szerző nem cionista, esetleg keresztény. Az Újság hallgat róla, mert a szerző tagja a Helikonnak. A Keleti Újság csak abban az esetben ír kritikát, ha a könyv véletlenül nem Kádár Imre kezébe kerül. A Brassói Lapok redakciója mindig az tartja szem előtt, hogy Kahánáéknak saját könyvkiadó-vállalatuk van, tehát nem üt reklámot olyan könyvnek, amely nem náluk jelent meg. A Nagyváradi Napló nem ér rá a díjazott kommünikék miatt könyvekkel foglalkozni. A Szamos sohasem ír magyar könyvekről. A Temesvári Hírlap Asztalos nevű irigye epébe mártott tolla támogatja az erdélyi magyar írókat, ha nem emigránsok. Az aradi lapok még néha-néha ráeszmélnek arra, hogy némi kötelességük is van az Erdélyben élő magyar írókkal szemben. Ellenben a Temesvarer Zeitung minden magyar könyvről megemlékezik így áll tehát a magyar író támogatása egyrészt. A másrészről való támogatás még szomorúbb. Olvasva a lapok nagyhangú és nagyképű cikkeit, joggal elvárná Erdély magyarsága, hogy az itt élő magyar írók munkáit köztik. Hiszen közölnék nagyon szívesen, ha nem kellene honoráriumot fizetniök. Ingyen-tárcákat és ingyen-regényeket örömmel közölnek. De fizetni a szellemi produktumért! Azt már nem. A lapok minden nyomtatott sort megfizettetnek maguknak, de erdélyi magyar novelláért, magyar regényért nem hajlandók adózni. Inkább az idegent támogatják, ha már fizetni kell vaamit. A Brassói Lapok például Justh Zsigmondnak harminc évvel ezelőtt megjelent regényét, a „Frumus“-t közli. Ezért nem kell szerzői jogdíjat fizetni. A Temesvári Hírlap valami obskúrus detektívregényt közöl. A fajmagyar Ellenzék a leghangosabb német háborús uszitónak, Höckelnek egy nagyon gyenge regényét közölte. A Nagyváradi Napló Bettauer-rémséggel gyönyörködteti olvasóit, ami természetesen nem kerül pénzbe. A Keleti Újság csak nemrég fedezte fel az ifjabb Goncourt-t, amikor leközölte magyar fordításban már régen megjelent művét, a „Zemzagur“-t. És ha már néha-néha szépirodalomra fanyalodnak az erdélyi magyar lapok, akkor vagy obskúrus franciáktól hoznak valamit, vagy leközlik magyarországi írók írásait. Ezekért nem kell fizetni. Az aradi lapok például még tévedésből sem közölnek olyan irodalmi produktumot, amelyért a szerzőnek fizetnének. Főként vonatkozik ez az Aradi Közlönyre.