Ellenőr, 1929 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1929-01-07 / 1. szám
ELLENŐR Szilveszter, 1928. »i. Azt olvassam az egyik lapban, hogy évek óta nem volt olyan zajos Szilveszter, mint az idén. Ez lehet, de az is bizonyos, hogy a zaj függönye mögött nem harsogott át szívből jövő jókedvű kacaj, gondtalan beszélgetés, a poharak nem csengtek vidáman, általában az látszott, hogy az emberek magukra erőltetik a jókedvet, nem sok reménnyel vágnak neki az új esztendőnek, nincs miért örvendjenek, hogy ismét itt van Szilveszter s ilyenkor mindent szabad, mindent lehet a legkomolyabb embernek is csinálni. Pedig ez az a nap, amikor mindenki akár léha is lehet, a vas gyáros éppen úgy meghúzhatja a malac fülét, mint a szininövendék, a bankár is félrecsaphatja a kalapját s a bohémnek sem kell az adósságaira gondolni. Valahogy úgy besavanyodhattunk, hogy nem ízlik, akármilyen édes a pezsgő, nincs poénja a legjobb viccnek s másra gondolunk, mikor a cigány felénk hal jól s egészen a fülünkbe muzsikálja a régi, szép nótát. Besavanyodtunk, a háború vette el a kedvünket mindentől, pedig az lenne az igazság, hogy annak, aki életben maradt, örülni kellene. De hol lehet látni ma egy jókedvű embert, ma rohan, fut mindenki, majd elgázolják egymást az emberek, nincs megállás/ nincs szünet, még Szilveszterkor sem. Pedig ez nincs rendjén, az uj névnek örülni kellene, örvendeni az életnek s mindenki a maga kis hálójával kikellene valami örömet húzzon a folyóból, mely a lábunk előtt hömpölyög s nem is olyan sötét a vize, mint amilyennek sokszor látjuk. Legalább egy évben egyszer, ilyenkor, mikor nekirugaszkodhatunk a reménykedésnek, hogy majd csak minden jobbra fordul, hogy majd csak valahogy rendbejön minden, legalább egy évben egyszer, Szilveszterkor valamennyien kiint, a ruhatárban kellene hagyjuk a gondjainkat, bánatunkat, irigykedésünket, csalódásainkat. De úgy látszik, nem megy. Megszoktuk, hogy a hátunkon hordjuk minden bajunkat, mint a katona a borjút s már nem is tudunk elleni nélküle. Visszük magunkkal, egyik évről, a másikra. Én láttam, figyeltem az embereket, hogy mulatni szeretnének, odavágni a poharat, önteni ismét a borból, inteni a cigánynak, virágot venni a kis szőkének, aki olyan szomorúan, hervadtan ült az asztalnál s arra gondol, hogy hiába vette fel legszebb ruháját, hogy mennyire várta ezt az estét, amikor ő is mulathat s mámorosan mehet haza, a mamához simulva a konflisban s világos reggel lesz, mikor lefekszik. De most látja, hogy mindebből nem lesz semmi, a papa ásit, a fiuk mind olyan hidegek, csak a mama olyan kacér, hogy sírni szeretne, vagy bosszúból képes újság után ásítozni. Pedig biztosan mulatni gyűltek össze az emberek, de nem tudtak szegények, láttam, hogy akinek kigyűlt az arca, egy percre önfeledt, vidám volt, a következő perc.