Ellenőr, 1932 (19. évfolyam, 1-8. szám)
1932-01-10 / 1-2. szám
ELLENŐR Ne kiabáljunk, hanem beszéljünk! Írta: Tamásy György Tizenhárom évvel a világháború után, még mindig a romok eltakarításától hangos a világ. A győzők ugyanis semmiféle „eltakarítási“ munkálatban nem akarnak részt venni. Végezzenek mindent a legyőzöttek: fizessenek, dolgozzatnak és boldoguljanak úgy, ahogy tudnak. Ha nem tudnak élni, hát pusztuljanak el. Számukra igazság nincs, csak gyűlölet és parancs van. Tizenhárom évvel ezelőtt az ágyuk elnémultak ugyan, de a mai napig sem szűntek meg könnyezni a szemek, mert a világ politikusai még ma sem tértek észre, még ma sem látták be azt a katasztrofális igazságtalanságot, melylyel a világ népeinek sorsát „elintézték“. Hangzatos frázisokkal leplezett rosszindulat és tévedés ma is a politikájuk, éppen úgy, mint volt a háború előtt. Hiába folyt tehát patakokban a vér és gurult garmadával az arany, a népek sorsa nem változott, sőt ma elviselhetetlenebb, mint volt azelőtt. A világbéke őrzői alszanak a strázsán. Nem hallják, hány riadót dobol a nyomor! És ha ez a helyzet világviszonylatban, még inkább így van ez nálunk, Romániában. Az erősek és gyöngék küzdelme sehol sem olyan rettenetes, mint itt. Mi, ebben az országban valamennyien, a politikai moráltalanság vértanúi vagyunk. A mi kálváriánk stációinak eggyel több a száma, mint a Krisztusénak. A mi siralomvölgy-országunk szörnyű messzeségbe jutott a megváltástól. Itt valami feketeség fekszi meg a koponyákat. Itt mintha örökkétartó halottak napja volna. Itt úgy áll szemben többségi és kisebbségi, mintha harcban volna egymással ma is, pedig már tizenhárom éve, hogy eljött a közös munka ideje. Itt még mindig nem értik meg, hogy a kisebbségeknek is kenyér kell. Kenyér nélkül a szabadság sem érne — ha volna — a számunkra semmit s mert kenyeret nem akarnak adni, hát lassan-lassan elveszik azt az árnyékszabadságot is, ami még van. Most már rákerült a sor a szabadsajtó jogára is. Maholnap már csak egy jogunk lesz: meghalni éhen, azt is csak az e célra kijelölt trágyadombokon. Elfog bennünket a keserűség és a düh, mikor látjuk, mennyire nem akarják — vagy nem tudják? — megmenteni az országot a zülléstől. Hej, pedig nem jól megy ez igy logofát urak s főként: igy nem megy, sokáig. Higgyék el, Romániát nem a kisebbségek elnyomása, hanem a törvényesség, a kultúra teheti naggyá és hosszúlejáratúvá. El kell ismerni, politikus urak a nemzeti gondolaton túlmenő emberi gondolat jogait és szabadságát is. Ha jót akarnak tenni ennek az államnak, akkor az ország életösztönére figyeljenek, mely parancsolólag írja elő önöknek az ilyenirányú politikát. Nem hiszem, hogy a román nép az ő kormányát eltiltaná az egyetemes emberi igazságtételtől! Szervezzék meg végre — ha későn is, — az állam rendelkezésére álló összes erőit. Nem lehet ezután is csak a konzervatív világból átvett nemzeti alapon cselekedni, hanem a „nemzeti erők“ alapját ki kell szélesíteni legalább is annyira, amennyire azt a fiatal, az új Románia állam- és életérdekei megkívánják, hogy azok az ország összes erői legyenek. A kisebbségek is erők, fejlődni képes és produ c