Komárom Megyei Dolgozók Lapja, 1959. február (14. évfolyam, 10-17. szám)
1959-02-11 / 12. szám
2 Komárom megyeI DOLGOZÓK LAPJA NEMZETKÖZI SZEMLE P nemzetközi sajtó címdap.ait új események híre töltötte be: Dulles újra nyugateurópai körúton van, Macmillan angol miniszterelnök pedig rövidesen Moszkvába utazik. Ezek az új címek, új híradások az SZKP XXI. kongresszusáról szóló beszámolók helyét foglalják el. E nélkül a kongresszus nélkül, a kongresszust tápláló valóság nélkül azonban nem kerülhetett volna sor rájuk. Kit segít az idő ? Mind Dulles, mind Macmillan utazása szoros összefüggésben van a német kérdéssel, s ezen túlmenően az európai biztonság problémájával. A német kérdés azonban azért került az előtérbe, mert a Szovjetunió Nyugat-Berlin helyzetének a központba állításával egy csapásra a német probléma magvára irányította a nemzetközi politika figyelmét. S ha ez a probléma immár hónapok óta mintegy bűvöletben tartja a nyugatiakat, ennek semmiképpen sem az az oka, hogy most már végképp dűlőre akarják vinni a német békeszerződés és a német egység ügyét. A nagyobb nyugati hajlékonyságnak legfőbb indítékát a Szovjetunió technikai, gazdasági haladásában, a hétéves tervbe foglalt jövendő változások máris érződő hatásában és az új helyzethez simuló szovjet diplomáciai lépésben találhatjuk meg. Nem véletlen, hogy a nyugati tőkés világ egyik legtekintélyesebb lapja, az angol Economist a Nyugat és Kelet ellentéteit vizsgáló cikksorozatában különös erővel hangsúlyozza a katonai technika terén bekövetkezett szovjet előretörés politikai jelentőségét. „A műbolygó megerősítette — írja többek között az említett lap —, hogy az oroszok egy lépéssel előttünk járnak a rakétaversenyben. Azoknak, akik rakétát küldenek a holdon túlra, szükségszerűen nincsen katonai alacsonyabbrendűségű érzésük.” Ugyanez a lap cikksorozatának befejező mondataként a következőket írja: „Az idő nem fogja megjavítani helyzetét.”a Nyugat alkudozó Ha tehát a Nyugat most bizonyos tárgyalási készséget mutat, az annak jele, hogy nem tud kitérni a Szovjetunió nemzetközi értekezletre szóló meghívása elől. Dulles és szövetségesei Ebben a helyzetben Dullesnek és az egész amerikai vezetésnek megsokszorozódtak a gondjai. A nemzetközi erőviszonyok realitása, de a nemzetközi közvélemény nyomása is lehetetlenné teszi, hogy az Egyesült Államok továbbra is kerek nemet mondjon az elhangzott felhívásokra. Mint a párizsi Le Monde című napilap rámutat, Dulles épp ezért üt meg eltérő hangokat újabban a német kérdésben, mert tudatában van annak, hogy „egy túlságosan negatív magatartás milyen hatást váltana ki a nemzetközi közvéleményből és szeretné lemosni magáról a »mister nem« kétes hírnevet”. Mindez önmagában még nem igazolná Dulles újabb nyugat-európai látogatását. Ennek gyökerei a nyugati hatalmak kissé meglazult egységében keresendők. Dulles „szilárd nyugati egységben” akar felvonulni a Szovjetunió ellen, ha tárgyalásokra kerül a sor. Ez azonban nem könnyű egy olyan pillanatban, amikor az angolok látszólag nagyon is kivánják a négyhatalmi tárgyalásokat, míg Adenauer már a tárgyalások gondolatától is „nyomott hangulatban” De Gaulle pedig sokkal van, inkább a nyugatnémetek, mint angol szövetségesei mellett foglal állást. Dullesnak tehát nem kis munkájába fog kerülni, hogy összhangot teremtsen a széthúzó nyugati csapatban. Különösen az újsütetű nyugatnémet—francia együttműködés okoz gondot az amerikai külügyminisztériumnak, de még inkább az új helyzetet féltékeny szemmel néző angoloknak. Az angol konzervatív kormányhoz közelálló Daily Telegraph az elmúlt napokban több ízben is szokatlanul éles hangon foglalkozott De Gaulle és Adenauer együttműködésével „Feltűnő az egyetértés — írta a lap — Párizs és Bonn között, ami azon alapszik, hogy Bonn gazdasági kérdésekben támogatja Párizst, Párizs pedig külpolitikában Bonnt. Párizsból nézve egyáltalán nem elviselhetetlen Németország jelenlegi kettéosztottsága. Németország természetes erejének kétharmadára csökkentése Franciaország nagyban növeli viszonylagos erejét. Bonnból tekintve, a helyzetnek szintén van bizonyos vonzóereje. A két Németország bármiféle föderációja csak súlyosbítaná Adenauer politikai problémáit.” Az első angol miniszterelnök Moszkvában 1941 óta Miközben Dulles a nyugati egység aládúcolásával foglalkozik, elhangzott a hivatalos bejelentés: Macmillan angol miniszterelnök két hét múlva Moszkvába utazik. A nyugati külügyi hivatalok siettek közhírré tenni, hogy teljes mértékben egyetértenek ezzel a látogatással. Ám minden okunk megvan, hogy ennek a vallomásnak őszinteségében kételkedjünk. Ennek tisztázása azonban, ha az európai fejlődés szempontjából nem is közömbös, pillanatnyilag Dulles és a többi nyugati vezető gondja kell hogy legyen. A nemzetközi közvélemény — egészséges ösztönnel — már kevésbé a Dulles körutazása után kutat a hírek között, hanem elsősorban a Macmillanlátogatásról szóló kommentárokat olvassa. E látogatás valóban nem kis jelentőségű. 1941 óta Macmillan az első angol miniszterelnök, aki Moszkvába utazik. Moszkvai tárgyalásai bizonyára alkalmat nyújtanak majd arra, hogy a megbeszéléseken résztvevő felek jobban megismerjék egymás álláspontját a német kérdésben, az európai biztonság problémájában, valamint a Közép-Keletet s a kereskedelmet illetően.kölcsönös Mozgékony, érdekes, várakozással teli nemzetközi helyzethez érkeztünk. Egész valószínűnek látszik, hogy még a tavasszal négyes külügyminiszteri találkozót hívnak össze, és egy csúcstalálkozó lehetősége sincs kizárva ebben az évben. Irreális lenne azonban azt remélni, hogy ezek a tárgyalások már most meghozzák a német kérdés megoldását és ezzel nyugvópontra juttatják az európai biztonság legfontosabb problémáját. Inkább csak azt várhatjuk, hogy egy hosszú tárgyalássorozat előkészítő, bevezető szakaszához jutunk. A megoldás még messzinek tűnik. A jelek azonban azt mutatják, hogy a világ, ha aggasztóan lassan is, de jó irányba kezd fordulni. 1939. FEBRUÁR 11, Érdemes is, szükséges is — Jó ég! — kiáltott fel ismerősöm (egyik nagy pártszervezetünk titkára), amikor megjelent ,,A béke és a szocializmus kérdései” első száma. — Nézze, én olvasom a Társadalmi Szemlét, jár nekem a Pártélet és a Nemzetközi Szemle is, de már azokat is csak egymásra rakom, mert nem jutok hozzá, hogy elolvassam. Most mondja, ezt mikor fogom elolvasni? Valóban, az idő kincs, amivel egy kommunista nálunk manapság talán a legkevésbé rendelkezik. A nyolc óra munka után a pártmunka újabb órákat követel. Tanulni a pártoktatás anyagát, szakmailag is képezni magát, hogy a munkában is helytállhasson — ehhez is idő kell. S ma már nemcsak egyéni, de a párt, sőt a közvélemény által hangoztatott követelmény az is, hogy aki kommunista, az egyrészt gyarapítsa állandóan műveltségét, olvasson, járjon színielőadásokra, moziba, stb., másrészt pedig törődjön családjával, gyerekeivel, nevelje azokat is kommunistává. Nem könnyű hát időt szakítani e folyóiratok — a Társadalmi Szemle, Nemzetközi Szemle, Pártélet, A béke és a szocializmus kérdései, Belpolitikai Szemle — rendszeres olvasására. De azért — valljuk be —, ha valamit, érdemesnek, szükségesnek találunk, arra azért rendszerint mégiscsak találunk időt. Nem is az idő itt a legfontosabb, hanem az a kérdés: érdemes-e, szükséges-e? — Nem érdemes — mondotta egy másik ismerősöm. — Olvasom én a napi sajtót, szemináriumra is járok, mi szükségem lehet hát nekem ezek olvasására? Ismerősömnek azonban nincsen igaza. Bizony, kedves barátom, szükséged van rá! S nemcsak neked, hanem minden pártmunkásnak, kommunistának, sőt minden olyan embernek, aki behatóbban érdeklődik az elvi kérdések, a nemzetközi és hazai események iránt, aki alaposabban meg akarja érteni ezeket és lépést szeretne tartani a rohanó idővel, az újabb és újabb eseményekkel, problémákkal . Az embereket érdekli, hogy mi történik a világban. S gyakran megkérdik a kommunistákat: mi is a helyzet az arab országokban, hogyan áll a két rendszer gazdasági versenye, hogyan is néznek ki tulajdonképpen a népi kommunák Kínában? De megkérdezhetik azt is, hogy mi a haszna a termelői árrendezésnek, vagy hogy tényleg többet termel-e nálunk a termelőszövetkezet, mint az egyéni gazdaság? S ilyenkor bizony jó néhány elvtársunk csak „vakaródzik”: ha jaj, olvastam én erről az újságban, de így összefüggően mégsem tudom pontosan. S ezt vagy meg kell szégyenszemre vallani, vagypedig valami mellébeszéléssel próbálja az illető kivágni magát, ami még rosszabb. S merülnek fel új, fontos elméleti kérdések is. A pártoktatás viszont fontos tematika alapján halad, s ezért természetesen nem igazodhat teljesen az újonnan felmerülő elvi kérdésekhez, így hát aki nem olvas, nem tanulmányozza ezeket a folyóiratokat, nem ismerheti meg alaposan ezeket a kérdéseket, az egyes problémákra újonnan adandó válaszokat, s elméletileg bizony lemarad. Időt kell hát szakítani e folyóiratok olvasására, tanulmányozására. Higgyék el, érdemes! A KOMMUNIZMUS FELÉ Az SZKP XXI. kongresszusa — a kommunizmus építésének kongresszusa — befejezte munkáját. A kongresszus utolsó ülésén egyhangúlag elfogadott határozat, amely rendkívül tömören és világosan összefoglalja a szovjet nép, a Szovjetunió Kommunista Pártja fő feladatait a következő esztendőkben, megszabja az ipar, a népgazdaság fejlesztésének fő útjait a Szovjetunióban. „A kommunista párt és a szovjet nép legfőbb feladata ma az — mondja ki a határozat —, hogy biztosítsa a hétéves népgazdaságfejlesztési terv feltétlen végrehajtását.” ■Nagy feladat, hatalmas munka ez. Vessünk csak egy pillantást az alábbi térképre. Az észt és a moldvai határvidéktől egészen Vlagyivosztokig, az északi tengerparttól a kaukázusi és keleti köztársaságokig mindenütt új kohókat, erőműveket, ipari üzemeket, olajlelőhelyeket láthatunk. S ez a térkép csak a legfőbb beruházásokat, létesítményeket tudja ábrázolni, hiszen mindannak az útnak a feltüntetéséhez, amivel a hétéves terv idején a Szovjetunió gyarapszik, talán szobanagyságú térkép is kicsi lenne. De így is meggyőzően illusztrálja a határozatnak azt a részét, amely az SZKP fő gazdasági feladatát az ország termelőerőinek sokoldalú fejlesztésében jelöli meg, abban, hogy a nehézipar elsődleges fejlesztése alapján olyan arányban kell növelni minden gazdasági ág termelését, amely lehetővé teszi a kommunizmus anyagitechnikai bázisának megteremtését és a kapitalista oszágokkal folytatott békés gazdasági versenyben biztosítja a Szovjetunió győzelmét. A XXI. kongresszus határozata megjelöli az ipar fejlesztésének főbb irányvonalait. Ilyen irányvonal például a vas- és színesfém-termelés további jelentős fokozása. Körülbelül 90 millió tonna acélt, 65—70 millió tonna nyersvasat, a jelenleginél mintegy háromszor annyi alumíniumot és közel kétszer annyi rezet kell a szovjet iparnak 1965-ben előállítania. Nagy fontosságot tulajdonít a terv a vegyiparnak. A vegyipar még az általánosan gyors előrehaladáshoz viszonyítva is igen erős ütemben fejlődik a következő esztendőkben. „A hétéves terv végére a műszálgyártást négyszeresére, a műanyag- és a műgyanta-gyártást több mint hétszeresére, a Műtrágyagyártást" "neútely ,háromszorosára kell növelni” — mondja ki a kongresszus határozata. Érdemes felfigyelni arra, hogy a hétéves terv a termelés gazdaságosságának fokozása céljából bizonyos szerkezeti változásokat ír elő az energiaforrások biztosításában és az energiatermelésben. A kongresszus határozata kimondja, hogy elsődlegesen a kőolaj és a gáz kitermelését kell növelni, a villamosítás fejlesztését pedig elsősorban nagy hőerőművek építésével kell biztosítani. Az elsődleges — a nehézipar gyors fejlesztése. De ezzel párhuzamosan a kongresszus határozata a közszükségleti cikkek termelésének számottevő fokozását is szükségesnek tartja. Hét év múlva a szovjet dolgozóknak 65 százalékkal több gyapjúszövet, 76 százalékkal több selyem, még egyszer annyi hús és tea áll rendelkezésükre. Különös gondot fordít a terv a háztartási cikkek gyártásának fokozására, a közszükségleti cikkek minőségének javítására és választékának bővítésére. A népgazdaság fejlesztésének, a kommunizmus anyagiműszaki alapja megteremtésének a kongresszus határozata szerint döntő feltétele „az új technika általános meghonosítása, a termelési folyamatok komplex gépesítése és automatizálása, a népgazdaság valamennyi ágának szakosítása és kooperációja.” A terv nem kisebb célt tűz ki, mint a nehéz fizikai munka megszüntetését az iparban, az építőiparban, a mezőgazdaságban és a közlekedésben egyaránt. A termelés ilyen nagyarányú fejlesztése nagy beruházásokat, jelentős építkezéseket igényel. Érdemes felfigyelni a szovjet beruházási politika irányára is. Az SZKP gazdaságpolitikájának is — csakúgy mint nálunk — az az irányvonala, hogy elsősorban a már működő üzemek átalakítására, kibővítésére és korszerűsítésére kell az erőket összpontosítani, mert — mint a határozat kimondja — „ilyenformán olcsóbban és gyorsabban növelhetjük a termelést és a munkatermelékenységet, mintha új üzemeket építenénk.” A határozat hangsúlyozza azt is, hogy a beruházásokat az üzembehelyezésre váró legfontosabb objektumokra kell összpontosítani, s meg kell gyorsítani az építkezések menetét. Ezzel kapcsolatban figyelemre méltó a kongresszus állásfoglalása az építkezés nagyüzemi módszereinek általános meghonosítása, az épületek üzemileg előregyártott, nagyméretű elemekből és szerkezetekből történő összeszerelése mellett. Számunkra is igen tanulságos a határozatnak ez a része. Mint ahogy tanulságos az is, milyen fontos szerepet szánt a kongresszus a termelékenység emelésének, amelyet a határozat a hétéves terv kimagasló feladataként jelölt meg. Az iparban mintegy másfélszeresére, a mezőgazdaságban másfél-kétszeresére, az építőiparban kétharmaddal növekszik a termelékenység hét év alatt. Az ipari termelés önköltségét pedig a terv időszakában 11,5 százalékkal csökkentik. A határozat ezzel kapcsolatban leszögezi, hogy „országos mozgalmat kell szervezni a felelőtlenség, a pazarlás, a közjavak elherdálásának minden megnyilvánulása ellen.” A termelőerők rohamos fejlesztésével kapcsolatos feladatok nagy helyet foglalnak el a kongresszus határozatában. Hiszen ez az alapja az életszínvonal emelésének, a munkaidő fokozatos csökkentésének. Csak így, a termelőerők gyors fejlesztése útján érheti el és szárnyalhatja túl a Szovjetunió történelmileg nem is hosszú időszak alatt a kapitalizmus legfejlettebb országát, az Egyesült Államokat, s csak így építheti fel — a határozat szavaival élve — „a világ legjobb és legigazságosabb társadalmát, a kommunista társadalmat.”