Komárom Megyei Dolgozók Lapja, 1959. február (14. évfolyam, 10-17. szám)

1959-02-11 / 12. szám

2 Komárom megyeI DOLGOZÓK LAPJA NEMZETKÖZI SZEMLE P nemzetközi sajtó cím­­d­ap.ait új események híre töltötte be: Dulles újra nyugat­európai körúton van, Macmil­lan angol miniszterelnök pedig rövidesen Moszkvába utazik. Ezek az új címek, új híradá­­sok az SZKP XXI. kongres­­­szusáról szóló beszámolók he­lyét foglalják el. E nélkül a kongresszus nélkül, a kong­resszust tápláló valóság nélkül azonban nem kerülhetett vol­na sor rájuk. Kit segít az idő ? Mind Dulles, mind Macmil­lan utazása szoros összefüg­gésben van a német kérdéssel, s ezen túlmenően az európai biztonság problémájával. A német kérdés azonban azért került az előtérbe, mert a Szovjetunió Nyugat-Berlin helyzetének a központba állí­tásával egy csapásra a német probléma magvára irányította a nemzetközi politika figyel­mét. S ha ez a probléma im­már hónapok óta mintegy bű­völetben tartja a nyugatiakat, ennek semmiképpen sem az az oka, hogy most már végképp dűlőre akarják vinni a német békeszerződés és a német egy­ség ügyét. A nagyobb nyugati hajlékonyságnak legfőbb indí­tékát a Szovjetunió technikai, gazdasági haladásában, a hét­éves tervbe foglalt jövendő változások máris érződő hatá­sában és az új helyzethez si­muló szovjet diplomáciai lé­pésben találhatjuk meg. Nem véletlen, hogy a nyugati tőkés világ egyik legtekintélyesebb lapja, az angol Economist a Nyugat és Kelet ellentéteit vizsgáló cikksorozatában külö­nös erővel hangsúlyozza a ka­tonai technika terén bekövet­kezett szovjet előretörés politi­kai jelentőségét. „A műbolygó megerősítette — írja többek között az emlí­tett lap —, hogy az oroszok egy lépéssel előttünk járnak a rakétaversenyben. Azoknak, akik rakétát küldenek a hol­don túlra, szükségszerűen nin­csen katonai alacsonyabbren­­dűségű érzésük.” Ugyanez a lap cikksorozatának befejező mondataként a következőket írja: „Az idő nem fogja meg­javítani helyzetét.”a Nyugat alkudozó Ha tehát a Nyugat most bi­zonyos tárgyalási készséget mutat, az annak jele, hogy nem tud kitérni a Szovjetunió nemzetközi értekezletre szóló meghívása elől. Dulles és szövetségesei Ebben a helyzetben Dulles­­nek és az egész amerikai ve­zetésnek megsokszorozódtak a gondjai. A nemzetközi erővi­szonyok realitása, de a nem­zetközi közvélemény nyomása is lehetetlenné teszi, hogy az Egyesült Államok továbbra is kerek nemet mondjon az el­hangzott felhívásokra. Mint a párizsi Le Monde című napi­lap rámutat, Dulles épp ezért üt meg eltérő hangokat újab­ban a német kérdésben, mert tudatában van annak, hogy „egy túlságosan negatív ma­gatartás milyen hatást váltana ki a nemzetközi közvélemény­ből és szeretné lemosni magá­ról a »mister nem« kétes hír­nevet”. Mindez önmagában még nem igazolná Dulles újabb nyugat-európai látogatását. Ennek gyökerei a nyugati ha­talmak kissé meglazult egysé­gében keresendők. Dulles „szi­lárd nyugati egységben” akar felvonulni a Szovjetunió ellen, ha tárgyalásokra kerül a sor. Ez azonban nem könnyű egy olyan pillanatban, amikor az angolok látszólag nagyon is ki­­vánják a négyhatalmi tárgya­lásokat, míg Adenauer már a tárgyalások gondolatától is „nyomott hangulatban” De Gaulle pedig sokkal van, in­kább a nyugatnémetek, mint angol szövetségesei mellett foglal állást. Dullesnak tehát nem kis munkájába fog kerülni, hogy összhangot teremtsen a szét­húzó nyugati csapatban. Külö­nösen az újsütetű nyugatné­met—francia együttműködés okoz gondot az amerikai kül­ügyminisztériumnak, de még inkább az új helyzetet félté­keny szemmel néző angolok­nak. Az angol konzervatív kormányhoz közelálló Daily Telegraph az elmúlt napokban több ízben is szokatlanul éles hangon foglalkozott De Gaulle és Adenauer együttműködésé­vel „Feltűnő az egyetértés — írta a lap — Párizs és Bonn között, ami azon alapszik, hogy Bonn gazdasági kérdé­sekben támogatja Párizst, Pá­rizs­­ pedig külpolitikában Bonnt. Párizsból nézve egyál­talán nem elviselhetetlen Né­metország jelenlegi kettéosz­­tottsága. Németország termé­szetes erejének kétharmadára csökkentése Franciaország nagyban növeli viszonylagos erejét. Bonnból tekintve, a helyzetnek szintén van bizo­nyos vonzóereje. A két Német­ország bármiféle föderációja csak súlyosbítaná Adenauer politikai problémáit.” Az első angol miniszter­­elnök Moszkvában 1941 óta Miközben Dulles a nyugati egység aládúcolásával foglal­kozik, elhangzott a hivatalos bejelentés: Macmillan angol miniszterelnök két hét múlva Moszkvába utazik. A nyugati külügyi hivatalok siettek köz­hírré tenni, hogy teljes mér­tékben egyetértenek ezzel a látogatással. Ám minden okunk megvan, hogy ennek a vallomásnak őszinteségében kételkedjünk. Ennek tisztázá­sa azonban, ha az európai fej­lődés szempontjából nem is közömbös, pillanatnyilag Dul­les és a többi nyugati vezető gondja kell hogy legyen. A nemzetközi közvélemény — egészséges ösztönnel — már kevésbé a Dulles körutazása után kutat a hírek között, ha­nem elsősorban a Macmillan­­látogatásról szóló kommentá­rokat olvassa. E látogatás va­lóban nem kis jelentőségű. 1941 óta Macmillan az első angol miniszterelnök, aki Moszkvába utazik. Moszkvai tárgyalásai bizonyára alkalmat nyújtanak majd arra, hogy a megbeszéléseken résztvevő fe­lek jobban megismerjék egy­más álláspontját a német kér­désben, az európai biztonság problémájában, valamint a Közép-Keletet s a kereskedelmet illetően.kölcsönös Mozgékony, érdekes, vára­kozással teli nemzetközi hely­zethez érkeztünk. Egész való­színűnek látszik, hogy még a tavasszal négyes külügymi­niszteri találkozót hívnak ös­­­sze, és egy csúcstalálkozó le­hetősége sincs kizárva ebben az évben. Irreális lenne azon­ban azt remélni, hogy ezek a tárgyalások már most meghoz­zák a német kérdés megoldá­sát és ezzel nyugvópontra jut­tatják az európai biztonság legfontosabb problémáját. In­kább csak azt várhatjuk, hogy egy hosszú tárgyalássorozat előkészítő, bevezető szakaszá­hoz jutunk. A megoldás még messzinek tűnik. A jelek azon­­ban azt mutatják, hogy a vi­lág, ha aggasztóan lassan is, de jó irányba kezd fordulni. 1939. FEBRUÁR 11, Érdem­es is, szükséges is — Jó ég! — kiáltott fel is­merősöm (egyik nagy párt­­szervezetünk titkára), amikor megjelent ,,A béke és a szo­cializmus kérdései” első szá­ma. — Nézze, én olvasom a Társadalmi Szemlét, jár ne­kem a Pártélet és a Nemzet­közi Szemle is, de már azokat is csak egymásra rakom, mert nem jutok hozzá, hogy elol­vassam. Most mondja, ezt mikor fogom elolvasni? Valóban, az idő kincs, ami­vel egy kommunista nálunk manapság talán a legkevésbé rendelkezik. A nyolc óra munka után a pártmunka újabb órákat követel. Tanulni a pártoktatás anyagát, szak­mailag is képezni magát, hogy a munkában is helytállhasson — ehhez is idő kell. S ma már nemcsak egyéni, de a párt, sőt a közvélemény által han­goztatott követelmény az is, hogy aki kommunista, az egy­részt gyarapítsa állandóan műveltségét, olvasson, járjon színielőadásokra, moziba, stb., másrészt pedig törődjön csa­ládjával, gyerekeivel, nevelje azokat is kommunistává. Nem könnyű hát időt szakí­tani e folyóiratok — a Társa­dalmi Szemle, Nemzetközi Szemle, Pártélet, A béke és a szocializmus kérdései, Bel­politikai Szemle — rendszeres olvasására. De azért — vall­juk be —, ha valamit, érde­mesnek, szükségesnek talá­lunk, arra azért rendszerint mégiscsak találunk időt. Nem is az idő itt a legfontosabb, hanem az a kérdés: érdemes-e, szükséges-e? — Nem érdemes — mon­dotta egy másik ismerősöm. — Olvasom én a napi sajtót, sze­mináriumra is járok, mi szük­ségem lehet hát nekem ezek olvasására? Ismerősömnek azonban nin­­­­csen igaza. Bizony, kedves barátom, szükséged van rá! S nemcsak neked, hanem minden pártmunkásnak, kom­munistának, sőt minden olyan embernek, aki behatóbban ér­deklődik az elvi kérdések, a nemzetközi és hazai esemé­nyek iránt, aki alaposabban meg akarja érteni ezeket és lépést szeretne tartani a ro­hanó idővel, az újabb és újabb eseményekkel, problé­mákkal­ . Az embereket érdekli, hogy mi történik a világban. S gyakran megkérdik a kommu­nistákat: mi is a helyzet az arab országokban, hogyan áll a két rendszer gazdasági ver­senye, hogyan is néznek ki tulajdonképpen a népi kom­munák Kínában? De megkér­dezhetik azt is, hogy mi a haszna a termelői árrendezés­nek, vagy hogy tényleg többet termel-e nálunk a termelőszö­vetkezet, mint az egyéni gaz­daság? S ilyenkor bizony jó néhány elvtársunk csak „va­­karódzik”: ha jaj, olvastam én erről az újságban, de így összefüggően mégsem tudom pontosan. S ezt vagy meg kell szégyenszemre vallani, vagy­­pedig valami mellébeszéléssel próbálja az illető kivágni ma­gát, ami még rosszabb. S merülnek fel új, fontos elméleti kérdések is. A párt­oktatás viszont fontos temati­ka alapján halad, s ezért ter­mészetesen nem igazodhat tel­jesen az újonnan felmerülő elvi kérdésekhez, így hát aki nem olvas, nem tanulmá­nyozza ezeket a folyóiratokat, nem ismerheti meg alaposan ezeket a kérdéseket, az egyes problémákra újonnan adandó válaszokat, s elméletileg bi­zony lemarad. Időt kell hát szakítani e fo­lyóiratok olvasására, tanulmá­nyozására. Higgyék el, érde­mes! A KOMMUNIZMUS FELÉ Az SZKP XXI. kongresszu­sa — a kommunizmus építé­sének kongresszusa —­ befe­jezte munkáját. A kongres­­­szus utolsó ülésén egyhangú­lag elfogadott határozat, amely rendkívül tömören és világosan összefoglalja a szov­jet nép, a Szovjetunió Kom­munista Pártja fő feladatait a következő esztendőkben, meg­szabja az ipar, a népgazdaság fejlesztésének fő útjait a Szovjetunióban. „A kommunista párt és a szovjet nép legfőbb feladata ma az — mondja ki a határo­zat —, hogy biztosítsa a hét­éves népgazdaságfejlesztési terv feltétlen végrehajtását.” ■Nagy feladat, hatalmas mun­ka ez. Vessünk csak egy pil­lantást az alábbi térképre. Az észt és a moldvai határvidék­től egészen Vlagyivosztokig, az északi tengerparttól a kau­kázusi és keleti köztársaságo­kig mindenütt új kohókat, erőműveket, ipari üzemeket, olajlelőhelyeket láthatunk. S ez a térkép csak a legfőbb beruházásokat, létesítménye­ket tudja ábrázolni, hiszen mindannak az útnak a feltün­tetéséhez, amivel a hétéves terv idején a Szovjetunió gyarapszik, talán szobanagy­ságú térkép is kicsi lenne. De így is meggyőzően illusztrálja a határozatnak azt a részét, amely az SZKP fő gazdasági feladatát az ország termelő­erőinek sokoldalú fejlesztésé­ben jelöli meg, abban, hogy a nehézipar elsődleges fejlesz­tése alapján olyan arányban kell növelni minden gazdasági ág termelését, amely lehetővé teszi a kommunizmus anyagi­technikai bázisának megte­remtését és a kapitalista o­­­­szá­gokkal folytatott békés gazdasági versenyben bizto­sítja a Szovjetunió győzelmét. A XXI. kongresszus határo­zata megjelöli az ipar fejlesz­tésének főbb irányvonalait. Ilyen irányvonal például a vas- és színesfém-termelés további jelentős fokozása. Kö­rülbelül 90 millió tonna acélt, 65—70 millió tonna nyersva­sat, a jelenleginél mintegy há­romszor annyi alumíniumot és közel kétszer annyi rezet kell a szovjet iparnak 1965-ben előállítania. Nagy fontosságot tulajdonít a terv a vegyiparnak. A vegy­ipar még az általánosan gyors előrehaladáshoz viszonyítva is igen erős ütemben fejlődik a következő esztendőkben. „A hétéves terv végére a műszál­­gyártást négyszeresére, a mű­anyag- és a műgyanta-gyár­tást több mint hétszeresére, a Műtrágyagyártást" "neútely ,háromszorosára kell növelni” — mondja ki a kongresszus határozata. Érdemes felfigyelni arra, hogy a hétéves terv a terme­lés gazdaságosságának foko­zása céljából bizonyos szerke­zeti változásokat ír elő az energiaforrások biztosításában és az energiatermelésben. A kongresszus határozata ki­mondja, hogy elsődlegesen a kőolaj és a gáz kitermelését kell növelni, a villamosítás fejlesztését pedig elsősorban nagy hőerőművek építésével kell biztosítani. Az elsődleges — a nehézipar gyors fejlesztése. De ezzel párhuzamosan a kongresszus határozata a közszükségleti cikkek termelésének számot­tevő fokozását is szükséges­nek tartja. Hét év múlva a szovjet dolgozóknak 65 száza­lékkal több gyapjúszövet, 76 százalékkal több selyem, még egyszer annyi hús és tea áll rendelkezésükre. Különös gon­dot fordít a terv a háztartási cikkek gyártásának fokozásá­ra, a közszükségleti cikkek minőségének javítására és vá­lasztékának bővítésére. A népgazdaság fejlesztésé­nek, a kommunizmus anyagi­­műszaki alapja megteremtésé­nek a kongresszus határozata szerint döntő feltétele „az új technika általános meghonosí­tása, a termelési folyamatok komplex gépesítése és automa­tizálása, a népgazdaság vala­mennyi ágának szakosítása és kooperációja.” A terv nem ki­sebb célt tűz ki, mint a ne­héz fizikai munka megszün­tetését az iparban, az építő­iparban, a mezőgazdaságban és a közlekedésben egyaránt. A termelés ilyen nagyará­nyú fejlesztése nagy beruhá­zásokat, jelentős építkezéseket igényel. Érdemes felfigyelni a szovjet beruházási politika irányára­ is.­­ Az SZKP gazda­ságpolitikájának is — csakúgy mint nálunk — az az irány­vonala, hogy elsősorban a már működő üzemek átalakí­tására, kibővítésére és korsze­rűsítésére kell az erőket össz­pontosítani, mert — mint a határozat kimondja — „ilyen­formán olcsóbban és gyorsab­ban növelhetjük a termelést és a munkatermelékenységet, mintha új üzemeket építe­nénk.” A határozat hangsú­lyozza azt is, hogy a beruhá­zásokat az üzembehelyezésre váró legfontosabb objektu­mokra kell összpontosítani, s meg kell gyorsítani az építke­zések menetét. Ezzel kapcso­latban figyelemre méltó a kongresszus állásfoglalása az építkezés nagyüzemi módsze­reinek általános meghonosí­tása, az épületek üzemileg előregyártott, nagyméretű ele­mekből és szerkezetekből tör­ténő összeszerelése mellett. Számunkra is igen tanulságos a határozatnak ez a része. Mint ahogy tanulságos az is, milyen fontos szerepet szánt a kongresszus a termelékeny­ség emelésének, amelyet a ha­tározat a hétéves terv kima­gasló feladataként jelölt meg. Az iparban mintegy másfél­­szeresére, a mezőgazdaságban másfél-kétszeresére, az építő­iparban kétharmaddal növek­szik a termelékenység hét év alatt. Az ipari termelés ön­költségét pedig a terv idősza­kában 11,5 százalékkal csök­kentik. A határozat ezzel kap­csolatban leszögezi, hogy „or­szágos mozgalmat kell szer­vezni a felelőtlenség, a pazar­lás, a­ közjavak elherdálásának minden megnyilvánulása el­len.” A termelőerők rohamos fej­lesztésével kapcsolatos felada­tok nagy helyet foglalnak el a kongresszus határozatában. Hiszen ez az alapja az élet­­színvonal emelésének, a mun­kaidő fokozatos csökkentésé­nek. Csak így, a termelőerők gyors fejlesztése útján érheti el és szárnyalhatja túl a Szov­jetunió történ­elmileg nem is hosszú időszak alatt a kapita­lizmus legfejlettebb országát, az Egyesült Államokat, s csak így építheti fel — a határozat szavaival élve — „a világ leg­jobb és legigazságosabb társa­dalmát, a kommunista társa­dalmat.”

Next