Dolgozók Lapja, 1977. október (30. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-16 / 244. szám
!§71. október 18., vasárnap DOLGOZÍK KAPTA Jegyzetek a tatabányai „Bányász Képzőművészeti Szabadiskola" jubileumi tárlatáról A művészet történetének évezredes eseményjátékában elenyésző idő harminc esztendő. Számunkra most mégis fontos lehet, mert szőkébb hazánk, a megyeszékhelyünk egyik, legjelentősebbnek ítélt művészeti ága, a képzőművészet érkezett el az évfordulóhoz. 30 éves a tatabányai Bányász Képzőművészeti Szabadiskola. Jubileumi tárlatán bemutatkoztak a három évtized alatt a szabadiskolához kötődő művészek, művészpedagógusok, a körből indult és művésszé érett alkotók. A kiállítás ténye érdekes és fontos kérdés vizsgálatára ad lehetőséget: mit ad ma Tatabányának képzőművészeti múltja, s van-e Magyarország egyik igen jelentős megyéjének, megyeszékhelyének képzőművészeti hagyománya, erre támaszkodó jelene? Nem, s nincs — adhatjuk meg a kategorikus választ a rendkívül mértéktartóan és mégis reprezentatívan, az adattérbe kultúráltan illesztett (Horváth Ferenc rendezői munkája) kiállítás alkotásai között járva. Vagy ha van: erőt’ *.■ tatabányaiság, — művészettörténeti értelemben — tatabányai iskola nincs — ha csak az a változatosság nem összefogó jegy, amely ezt a tárlatot jellemzi. Festők, grafikusok, szobrászok, alkalmazott grafikusok, iparművészek, textiles és formatervező, valamint térformáló művész alkotásai biztosítják a műfaji sokrétűséget, és a művészi törekvések, szándékok szerteágazása, a tematikai kötődések — Komárom megyei körben — szuverén alkotói utakon való érvényesülése, a formai kifejezés szintúgy egyénekre szabott, eltérő irányai a sokszínűséget. El kell gond Okoznunk; hagyományteremtéshez elegendő-e ez? S mert a tárlat végeredmény, a konklúziót megvonhatjuk, nem. A szabadiskola tehát csak a mesterségre készített fel, indítást adott, hogy ki-ki meginduljon vagy visszaforduljon a hagyományos tájképfestészet, konvencionális bányász-ábrázolás, a konstruktív képépítés, az expresszív kifejezés, az elvonatkoztatás, a nonfiguráció felé. Ez formai megközelítése a problémának, de a kiállítás művei között a tartalom, a kifejezett mondandó, a gondolati mag szorosabb rokonító szálai sem fedezhetők fel A tárlat elemzése előtt még egy — a fentebbi megállapításokat alátámasztó, kiegészítő tényezőt vegyünk szemügyre. Azt, hogy a kiállításon szereplő 19 művész közül ma csak hat alkotó kötődik szorosabban Tatabányához, a többiek csak esetlegesen, alkalomszerűen, egy-egy ilyen, ehhez hasonló kapcsán. S ha megmozdulás megemlítjük, hogy a helyben megkapaszkodott kis művészcsapat nem minden tagjának zavartalanok még ma sem alkotó körülményei, akkor valóban itt az ideje annak, hogy a hallgatólagosan időről időre tudomásul vett, a sokszor elismételgetett probléma-tények regisztrálásán túllépjünk. Tatabánya eddig legtöbb értéket teremtő művészeti ágáról van szó! A jubileumi tárlat legfőbb erőssége a grafikai anyag, amelyben a rangot, a színvonalat elsősorban Révész Napsugár képviseli rendkívül igényes, szép litográfiáinak sorozatával, amelyek közül az „Iharos I.II." és az „Éjszaka” címűeket emeljük ezúttal ki Gondolati mélység élteti .fandet Károly finom Ady-illusztráció’t, Karkus István már megszokott pantomimvilágát tárja most is a közönség elé, művei közül a „"iűzetis” és a „Bábok tánca” című lapok kompozíciók izgalmára hívhatjuk fel a figyelmet Horváth Ferenc művészetét expresszív grafikái mellett plakátok, térplasztikák sorozata és egy nagyméretű táblakép is képviseli. Bár az eltérő műfajokban való jártasságát meggyőzően bizonyítja, illett volna betartania a kollektív kiállításon való szereplés íratlan szabályait. A festészeti termésben nincs sok izgalom, jobbára a képcsarnoki szint fölé alig magasodó művek kerültek a paravánokra. Szlávik Lajos két, geometrikus elemekre egyszerűsített, konstruktív képe szép, de a művész e törekvése ma már túlhaladott, s ugyanígy utánérzések — igaz, frissebb utánérzések, ha ez mentő körülmény — szülöttei Kovács Gábor művei is. Oláh György plakáttervei, Izing István díjnyertes formaterveinek makettjei mellett önmagukhoz mérten, megszokott színvonalon képviselik művészetüket Bondor István, Brém Ferenc, Sz. Győrfy Klára, Lajos József, Szamosvári József, Szendőfi Pál. Droppa Judit két textil faliképe, tárlat legértékesebb darabjai közé tartozik. A szabadiskola tevékenységét felmérni szándékozó tárlat tanúsítja: megvolt az erő, hogy csoporttól indíttatva, csoportból indulva az amatőrök művésszé érjenek, a tehetségek kibontakozhassanak. De ami mára Tatabányán, Tatabányának megmaradt , az kevés. A negyvenes évek végén megteremtett jövő körvonalai mára kiürülni látszanak. Wehner Tibor Szlávik Lajos festménye Horváth Ferenc térplasztikája Egy ország a csillagon Hazai szociográfiánk jeles és néha vihart is kavart könyvsorozatának, amely a Magyarország felfedezése címet viseli, új kötete jelent meg a napokban: Jocsik Lajos ökológus Egy ország a csillagon című műve. Az új kötet rendhagyó a sorozatban: a Nyírség, az Őrség, a tokaji borvidék irodalmi riportázzsal készült szociográfiai föltérképezése után ez a mű hazánk egész területének ökológiai, környezettani állapotát vizsgálja. Ebből adódott kérdésem, amikor Jócsik első Lajossal új könyvéről beszélgettem. — Hogyan került a sorozatba egy nem szociológiai, hanem ökonómiai mű? — Úgy, hogy sikeres ökológiai tevékenység nem képzelhető el az egész társadalom ökológiai ismereteken alapuló gondolkozása, környezeti tudata nélkül, mert csak így képes együttműködni a környezetvédelem létfontosságú ügyében. Ezért vállaltam örömmel, hogy elvégezzem a sorozat számára Magyarország ökológiai „felfedezését”. Nem teljesen új ismereteket közlök, hanem a meglévő s a legújabb eredményekre környezetismeretre támaszkodva akartam tanítani, József Attilától kölcsönözve a kifejezést. — Létfontosságú ügy? Nem szakmai elfogultságból eredő túlzás ez? — Nem. Egy világhírű tudós így jellemezte mai helyzetünket : Földünk hasonlatos a táptalajokhoz, amilyenekben mikrobákat tenyésztenek biológiai laborokban. Például a agar-agarba tesznek néhány mikrobát, ezek ott rövidesen millió, majd milliárd számra elszaporodnak. Mint az ember a Földön. A szaporodás sebessége elképesztő, akár az emberiségé: becslések szerint az ezredfordulóra megduplázódik a jelenleg 3,5 milliárdos népesség. A kísérleti mikrobák azonban fogyasztják is a táptalajt, amely rövidesen elfogy, kimerül, s a mikrobák elpusztulnak. — Az emberiséget is az éhhalál fenyegeti — huhogják ma sokan, így van ez? — Nem. Az emberiség táptalaja — a bioszféra — önmagát folytonosan megújító zárt rendszer, a veszteségeket folytonosan visszapótló körfolyamat. — Mi hát akkor a létünket fenyegető veszély? — Az, hogy az ember, főleg az ipari forradalommal, megbontotta a természet egyensúlyát, akadályozza az utánpótlást, vagy olyan mértékben használja ki a természeti adottságokat, amelyeket önerőből az már nemud pótolni. Egy példát: a kivágott fa pótolható, ha újat ültetnek helyette. De a pótlás évekbe telik. Ha több fát vágunk ki mint amennyi utánnövéssel pótlódik, irtjuk az erdőt. Közép-Afrikában száz évvel ezelőtt 20 millió hektár erdő volt, ma csak 2,5 millió van. A többi szteppe és sivatag. Félelmetesen fogyasztjuk fát: egy amerikai tudós kiszámította, hogy a New York Times egyetlen megjelenéséhez a mai példányszáma mellet több hektár erdőt irtanak ki Kanadában. Az efféle mérésekből született a feliskörnyezetvédelem és a környezettan: véget kell vetni a pusztításnak, védeni és regenerálni kell a bioszférát. Első idevágó könyvem, Az öngyilkos civilizáció, a veszélyekre hívta föl a figyelmet. Folytatása, a tavaly megjelent Környezetünk védelme a megújítás, a megóvás lehetőségeit, eredményeit mutatta föl. Ez a harmadik kötet — olvasmányos módon, nem szigorúan szaktatudományosan — a környezettani alapfogalmakkal kívánja megismertetni az olvasókat, a hazai ökológiai helyzettel és a védekezés, a javítás-utánpótlás módszereivel. — Milyen hát hazánk ökológiai helyzete, milyen képet mutat környezettani fölfedezése? Táptalajunk, bioszféránk összetevői: a víz, a levegő, talaj, s a vízben és a talajon a élő szerves lények, köztük az ember. Kezdjük, amivel jól állunk: az erdővel. Tudjuk, hogy a növényzet biztosítja legfőbb életföltételünket: az oxigént. Az I. világháború után erdők nélkül maradtunk. Sokat pótoltunk. Hitler kirabolta erdeinket is. Újból pótoltuk. — És hogyan állunk „táptalajunk” többi elemével? — Nem túl jól. Sok nagyvárosunk, iparvidékünk levegője erősen szennyez?:!. gyárak, a fűtés korma, füstje, pernyéje, a járművek gáza úgy megfertőzi a lebegőt hogy sok helyütt már káros az egészségre. Vizeink sem mind tiszták. A KGST négy osztályba sorolja a vizek állapotát. Nos, nálunk csak a Balaton és félig-meddig Tisza első osztályú, a Duna a második osztályú, de már a Sajó negyedik osztályú. És a Dunát mi is szennyezzük. Amikor belép hozzánk, száz köbméter szennyet cipel amikor kilép, már 170-et. A talajerő visszapótlása sem megnyugtató: 80 százalékban műtrágyázunk, miközben évi 20 millió tonna istállótrágya megy veszendőbe, pedig nagyin kellene a talajnak. Aztán még itt van a termelés és a fogyasztás melléktermékeinek, hulladékainak a kérdése. Nem kerülnek vissza a kőrításba, halmozódnak, szennyeznek. Sokan kibékíthetetlen ellentmondást látnak abban, hogy a szaporodó lakosság ellátásához egyre jobban kell iparosítani, egyre többet kell termelni, ami szükségszerűen erőteljesen fogyasztja a „táptalajt”, növeli a szennyezést. Biológiai bombáról beszélnek, amely az atombombánál erősebben fenyegeti az emberiséget. Az ellentmondás fölolható. Hadd mondjak egy példát. Egy ember oxigén, és zselének biztosításához 25 négyzetméter zöldterület kell. Ma a nagyvárosok — belisivatagok. Nem mindegyik. A nyolcmilliós Moszkvában elég rövid időn belül elérték, hogy egy lakosra 30 négyzetméter zöldterület jusson. — A példa meggyőző. Követni lehetne és kellene. Az ökológusok mégis vészharangot kongatnak. Miért? — Mert létezik, sajnos, azökofasizmus, ahogyan egy francia ökológus, talán végletesen, meghatározta, kissé A fasizmus rablással, hódítással, népek leigázásával akart kiváltságos, minden más népnél jobb helyzetbe kerülni. Az imperialista kapitalizmus és a mai világmonopóliumok kísértetiesen hasonló módszerekkel rabolják, zsákmányolják ki bioszféránk kincseit, hasznosítható anyagait. Az észté*« profithajsza és a mértéktelen fogyasztási őrület folytatása — fölrobbanthatja a biológiai bombát, mert a jelenlegi helyzet fönnmaradásával a szegények még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak lesznek. Az ökodemokrácia — szerintünk: az ökoszocializmus — biztosíthatja csupán, hogy megmentsük bioszféránkat, biztosíthassuk a szaporodó emberiség rendes megélhetését. — Igazolódik ez a mai viszonyaink között? — Példamutatóan. A világon az első közt hoztunk környezetvédelmi törvényt. Kitűnőt. Persze, azt mondják a rosszmájúak: a magyar mindig nagypipájú, de kevés dohányú náció volt Világraszóló dolgokat kezdeményezett, de majd mindig adós maradt a kivitellel. Ma nem így van. A 'örvényt 'minden erőnkkel igyekszünk végrehajtani. Ismerjük a cementgyárak irtózatos porát. Nos, Hejőcsabát 4,5 milliárd költséggel pormentesre építettük. Igaz, a BCM még okádja a port. Dehát nem dúskálunk a milliárdokban. És a vizekre is kell pénz, az erdőkre is stb. De a rendszerünk, a szocializmus a biztosíték rá és az együttműködés a KGST-vel, hogy az iparf illesztés, a termelésnövelés nálunk többé nem rongálhatta pótolhatatlanul a bioszférát, hogy a környezetvédelem lépést fog tartani árnövekedéssel. Ma már három egyetemen képzünk környezetvédelmi üzemmérnököket, az első raj már megkapta a diplomáját, munkába állt. Megindult az általános és középiskolai környezettani oktatás is. Magam is a környezettani kultúra kialakításának segítésére írtam a könyvemet . Persze, teljes siker csak világméretű összefogással érhető el. Ezért lesem ma is a híreket az ENSZ közgyűléséről és Belgrádból. A béke, a leszerelés, a nemzetközi együttműködés teremthet csak biztos alapot a földi élet fejlett, egészséges feltételeinek biztosításához. — Köszönöm a beszélgetést. Homoródi József emelkedőjén, s az utolsó őszi füveket cipeli vállára vetett sátorlapban. Anyósom nagy kosár marharépával követi. Dél sincs, amikor nagyanyám teríteni kezd. — Mehetnek — mondja nagyapámnak Elfoglaljuk a székeket, nagyapám a sarokba kucorodik töprengve. — Jár az idő — mondja maga elé —, egyik év a másik után. — Üljön ide — mutatom a kényelmesebb helyet. — Jó ez. Nekem ez is jó. Marad. Gőzölög a leves, égeti 1 nyelvet. Feleségem erős paparikát hoz, azt nyomkodja túri vér iába, anyósom csomlével hígítja levesét.parádiLeves után párás kancsóból bort öntünk, jéghideg üvegből szódát. — Egyétek a főtt húst is. — Kínál nagyanyám és mereven néz. — Nem jó? Nem szólok rá. Eszünk. Nagyanyám a kályha melletti kiyezőkre kucorodik le, s pléhtáliából néhány kanál levest merít. Utána feláll, készenlétbe helyezkedik, kezét íjcjezekulcsolja, s minden mozdulatot, minden falatot figyel— Egyen, nász, ne csak turkolódjon, —, Neiém már elég. Meny«jd* egyél? — így nagyapám. Pörkölt rizzsel. A zsíros, piros lé ellepi a húsokat. Nagyapám egy szárnyat bök bicskája hegyére. Apósom nem kér, epéjét fordítva. Anyósom kapkodva végez. Ugrik, összesöpri a csontokat, s viszi a kutyának. Utána nem ül le, rőn.Feleségem hátradől a heve— Holnap délig elég — mondja, s ujjával jelzi, torkig lakott. Tartom magam szokásos porciómat, a két felső combot, jó adag rizzsel bevágom. Igazság szerint ízt nem érzek, csak falok úgy mint egy hete, öt hete, száz hete. Nagyanyám púpozott tál kacsasültet hoz — Tessék — teszi elénk. Nagyapám hátrahúzódik, befejezte. Apósom száraz húst vesz, hozzá uborkát. Anyósom a sárgálló kacsacombot takja felém. — A részed. Nagyanyám nem eszik. Áll és néz. —Megjárja? — néz rám. — Csak dicsérni lehet. — Elég? Ne hozzak mást? — aggodalmaskodik. — Ezzel se bírunk. Nagyapám fanyarul nevet. — Úgy főz a nászasszony, mintha mindig lakodalmaznánk. — Teszem, ahogy kell — feleli az öregasszony, s felém fordulva megjegyzi: — Fanyalogsz, ragmálódsz, más vagy, mint szoktál. Sütemények. Háromféle bukta: diós, mákos, lekváros. Fiam belenyomja ujját a buktába, s amelyiktől lesz csöppnyi ujja, azt lekváros maga elé teszi, egész halommal. .Sosem eszi meg. Nagyapám hallgat, és figyel Vajon igaz-e, amit nagyanyám mond, hogy az öreg, na nem hallja senki, szitkozódik a vasárnapi ebédekért, s azt hajtogatja: el kell adni a fölös baromfit, pénzt csinálni belőle, s be a takarékba. Szólni nem szól soha, hiszen vendégségbe jár. Furcsán nézi a roskadozó asztalt. Apósom leheveredik, s kis idő múlva horkolása hallatszik. — Nem tetszik ez a gyerek — mutat fiára nagyanyám —, nem lesz ló vége Aki «o<at alszik, keveset él. Megjön munkából, alszik egyet. Vacsora előtt megint. — Ne ásson rémeket. Alszik, mert fáradt. Egész nap zsákol, nem gyerekjáték. — Igazat mondanál .. — Egy kis meglepetés — titokzatoskodik anyósom, s kimegy. Sárga, kerek citromtortával jön vissza. — Tegnap délután csináltam, gondoltam, örültök nép — Hát persze. Egyél, kisfiam — nézek a gyerekre. Kínlódás. Inkább kifelé főnne az étel, mint befelé. Mégis enni kell, nem sérthetjük meg őket, nem vehetjük el az örömüket. Feleségem kávét tesz fel. Nagyapám magányosan fröccsözik a kályha előtt, időnként elbóbiskol. Nagyanyám a kályha oldalának dől, kendője szemére csúszik, úgy alszik, tart.Anyósom letakarítja az aszNagyapám szedelődzködik, százast ad unokájának. — Ne, lányom, benzinrevaló — mondja, s megöleli feleségemet — éljetek szerencsével. Elmegy. — Jóllaktatok? — kérdezi nagyanyám, de csak azért, hogy mentse magát, feledjük horkolását. — Mint a duda. — Azért. Vasárnap van. Ilyenkor így kell — állapítja meg. Apósom alszik. Arca viaszsárga Anyósom — a szoba ablakából látom — gőzölgő moslékot ad a kismalacoknak.‘”újból megállapíthatom: sovány. Mintha negyvenvalahány kilójából leadott volna az elmúlt héten lm, CtzJ$ ISKOLAKEZDÉS: — ígérd meg, hogy várj? rám a jövő «Tárig FELIRAT DIVAT f Szöveg nélkül)Tj