Dolgozók Lapja, 1977. október (30. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-16 / 244. szám

!§71. október 18., vasárnap DOLGOZ­ÍK KAPTA Jegyzetek a tatabányai „Bányász Képzőművészeti Szabadiskola" jubileumi tárlatáról A művészet történetének év­ezredes esemény­játéká­ban el­enyésző idő harminc eszten­dő. Számunkra most mégis fontos lehet, mert szőkébb ha­zánk, a megyeszékhelyünk egyik, legjelentősebbnek ítélt művészeti ága, a képzőművé­szet érkezett el az évforduló­hoz. 30 éves a tatabányai Bá­nyász Képzőművészeti Szabad­iskola. Jubileumi tárlatán be­mutatkoztak a három évtized alatt a szabadiskolához kötő­dő művészek, művészpedagó­gusok, a körből indult és mű­vésszé érett alkotók. A kiállítás ténye érdekes és fontos kérdés vizsgálatára ad lehetőséget: mit ad ma Ta­tabányának képzőművészeti múltja, s van-e Magyarország egyik igen jelentős megyéjé­nek, megyeszékhelyének kép­zőművészeti hagyománya, erre támaszkodó jelene? Nem, s nincs — adhatjuk meg a ka­tegorikus választ a rendkí­vül mértéktartóan és mégis reprezentatívan, az ad­at­tér­be kultúráltan illesztett (Hor­­­váth Ferenc rendezői munká­ja) kiállítás alkotásai között járva. Vagy ha van: erőt’ *.■ tatabányaiság, — művészet­­történeti értelemben — tata­bányai iskola nincs — ha csak az a változatosság nem össze­­fogó jegy, amely ezt a tárla­tot jellemzi. Festők, grafiku­sok, szobrászok, alkalmazott grafikusok, iparművészek, tex­tiles és formatervező, valamint térformáló művész alkotásai biztosítják a műfaji sokrétű­séget, és a művészi törekvé­sek, szándékok szerteágazása, a tematikai kötődések — Ko­márom megyei körben — szu­verén alkotói utakon való ér­vényesülése, a formai kifeje­zés szintúgy egyénekre sza­bott, eltérő irányai a sokszí­nűséget. El kell gon­d Okoz­nunk; hagyományteremtéshez elegendő-e ez? S mert a tárlat végeredmény, a konklúziót megvonhatjuk, nem. A sza­badiskola tehát csak a mes­terségre készített fel, indítást adott, hogy ki-ki meginduljon vagy visszaforduljon a hagyo­mányos tájképfestészet, konvencionális bányász-ábrá­­­zolás, a konstruktív­ képépítés, az expresszív kifejezés, az el­vonatkoztatás, a nonfig­u­ráció felé. Ez formai megközelítése a problémának, de a kiállítás művei között a tartalom, a kifejezett mondandó, a gon­dolati mag szorosabb rokoní­­tó szálai sem fedezhetők fel A tárlat elemzése előtt még egy — a fentebbi megállapí­tásokat alátámasztó, kiegészí­tő­­ tényezőt vegyünk szem­ügyre. Azt, hogy a kiállításon szereplő 19 művész közül ma csak hat alkotó kötődik szo­rosabban Tatabányához, a többiek csak esetlegesen, al­kalomszerűen, egy-egy ilyen, ehhez hasonló kapcsán. S ha megmozdulás megemlítjük, hogy a helyben megkapaszko­dott kis művészcsapat nem minden tagjának zavartala­nok még ma sem alkotó kö­­rülményei, akkor valóban itt az ideje annak, hogy a hall­gatólagosan időről időre tudo­másul vett, a sokszor el­ismé­telgetett probléma-tények re­gisztrálásán túllépjünk. Tata­bánya eddig legtöbb értéket teremtő művészeti ágáról van szó! A jubileumi tárlat legfőbb erőssége a grafikai anyag, amelyben a rangot, a színvo­nalat elsősorban Révész Nap­sugár képviseli rendkívül igé­nyes, szép litográfiáinak so­rozatával, amelyek közül az „Ih­aros I.II." és az „Éjszaka” címűeket emeljük ezúttal ki Gondolati mélység élteti .fa­ndet Károly finom Ady-il­lusztráció’t, Karkus István már megszokott pantomimvi­­lágát tárja most is a közönség elé, mű­vei közül a „"­i­űzetis” és a „Bábok tánca” című la­pok kompozíciók izgalmára hívhatjuk fel a figyelmet Horváth Ferenc művészetét expresszív grafikái mellett plakátok, térplasztikák soroza­ta és egy nagyméretű tábla­kép is képviseli. Bár az elté­rő műfajokban való jártassá­gát meggyőzően bizonyítja, il­lett volna betartania a kollek­tív kiállításon való szereplés íratlan szabályait. A festészeti termésben nincs sok izgalom, jobbára a kép­csarnoki szint fölé alig maga­sodó művek kerültek a para­vánokra. Szlávik Lajos két, geometrikus elemekre egysze­rűsített, konstruktív képe szép, de a művész e törekvése ma már túlhaladott, s ugyan­így utánérzések — igaz, fris­sebb utánérzések, ha ez mentő körülmény — szülöttei Kovács Gábor művei is. Oláh György plakáttervei, Izing István díjnyertes for­materveinek makettjei mellett önmagukhoz mérten, megszo­kott színvonalon képviselik művészetüket Bondor István, Brém Ferenc, Sz. Győrfy Klá­ra, Lajos József, Szamosvári József, Szendőfi Pál. Droppa Judit két textil faliképe, tárlat legértékesebb darabjai­­ közé tartozik. A szabadiskola tevékenysé­gét felmérni szándékozó tár­lat tanúsítja: megvolt az erő, hogy csoporttól indíttatva, cso­portból indulva az amatőrök művésszé érjenek, a tehetsé­gek kibontakozhassanak. De ami mára Tatabányán, Tata­bányának megmaradt , az kevés. A negyvenes évek vé­gén megteremtett jövő körvo­nalai mára kiürülni látszanak. Wehner Tibor Szlávik Lajos festménye Horváth Ferenc térplasztikája Egy ország a csillagon Hazai szociográfiánk jeles és néha vihart is kavart könyvsorozatának,­ amely a Magyarország felfedezése cí­met viseli, új kötete jelent meg a napokban: Jocsik Lajos ökológus Egy ország a csilla­gon című műve. Az új kötet rendhagyó a sorozatban: a Nyírség, az Őrség, a tokaji borvidék irodalmi riportázzsal készült szociográfiai föltér­képezése után ez a mű ha­zánk egész területének ökoló­giai, környezettani állapotát vizsgálja. Ebből adódott kérdésem, amikor Jócsik első La­jossal új könyvéről beszélget­tem. — Hogyan került a sorozatba egy nem szociológiai, hanem ökonómiai mű? — Úgy, hogy sikeres ökoló­giai tevékenység nem képzel­hető el az egész társadalom ökológiai ismereteken alapuló gondolkozása, környezeti tu­data nélkül, mert csak így ké­pes együttműködni a környe­zetvédelem létfontosságú ügyé­ben. Ezért vállaltam örömmel, hogy elvégezzem a sorozat számára Magyarország ökoló­giai „felfedezését”. Nem tel­jesen új ismereteket közlök, hanem a meglévő s a legújabb eredményekre környezetismeretre támaszkodva akartam taní­tani, József Attilától kölcsönözve a kifejezést. — Létfontosságú ügy? Nem szakmai elfogultságból eredő túlzás ez? — Nem. Egy világhírű tu­dós így jellemezte mai hely­zetünket : Földünk hasonlatos a táptalajokhoz, amilyenekben mikrobákat tenyésztenek biológiai laborokban. Például a agar-agarba tesznek néhány mikrobát, ezek ott rövidesen millió, majd milliárd számra elszaporodnak. Mint az ember a Földön. A szaporodás se­bessége elképesztő, akár az emberiségé: becslések szerint az ezredfordulóra megduplá­zódik a jelenleg 3,5 milliár­dos népesség. A kísérleti mik­robák azonban fogyasztják is a táptalajt, amely rövidesen elfogy, kimerül, s a mikrobák elpusztulnak. — Az emberiséget is az éh­halál fenyegeti — huhogják ma sokan, így van ez? — Nem. Az emberiség táp­talaja — a bioszféra — önma­gát folytonosan megújító zárt rendszer, a veszteségeket foly­tonosan visszapótló körfolya­mat. — Mi hát akkor a létünket fenyegető veszély? — Az, hogy az ember, főleg az ipari forradalommal, meg­bontotta a természet egyen­súlyát, akadályozza az után­pótlást, vagy olyan mértékben használja ki a természeti adottságokat, amelyeket ön­erőből az már nem­ud pó­tolni. Egy példát: a kivágott fa pótolható, ha újat ültetnek helyette. De a pótlás évekbe telik. Ha több fát vágunk ki mint amennyi utánnövéssel pótlódik, irtjuk az erdőt. Kö­­zép-Afrikában száz évvel ez­előtt 20 millió hektár erdő volt, ma csak 2,5 millió van. A többi szteppe és sivatag. Félelmetesen fogyasztjuk fát: egy amerikai tudós kiszá­­­mította, hogy a New York Ti­mes egyetlen megjelenéséhez a mai példányszáma mellet több hektár erdőt irtanak ki Kanadában. Az efféle mérésekből született a felis­kör­nyezetvédelem és a környezet­­tan: véget kell vetni a pusz­tításnak, védeni és regenerál­ni kell a bioszférát. Első ide­vágó könyvem, Az öngyilkos civilizáció, a veszélyekre hív­ta föl a figyelmet. Folytatása, a tavaly megjelent Környeze­tünk védelme a megújítás, a megóvás lehetőségeit, eredmé­nyeit mutatta föl. Ez a har­madik kötet — olvasmányos módon, nem szigorúan szakta­­tudományosan — a környezet­tani alapfogalmakkal kívánja megismertetni az olvasókat, a hazai ökológiai helyzettel és a védekezés, a javítás-utánpót­lás módszereivel. — Milyen hát hazánk ökoló­giai helyzete, milyen képet mutat környezettani fölfedezé­se? Táptalajunk, bioszféránk összetevői: a víz, a levegő, talaj, s a vízben és a talajon a élő szerves lények, köztük az ember. Kezdjük, amivel jól állunk: az erdővel. Tudjuk, hogy a növényzet biztosítja legfőbb életföltételünket: az oxigént. Az I. világháború után erdők nélkül maradtunk. Sokat pótoltunk. Hitler kira­bolta erdeinket is. Újból pó­toltuk. — És hogy­an állunk „tápta­lajunk” többi elemével? — Nem túl jól. Sok nagy­városunk, iparvidékünk leve­gője erősen szennyez?:!. gyárak, a fűtés korma, füst­­­je, pernyéje, a járművek gá­za úgy megfertőzi a lebegőt hogy sok helyütt már káros az egészségre. Vizeink sem mind tiszták. A KGST négy osztályba sorolja a vizek álla­potát. Nos, nálunk csak a Balaton és félig-meddig Tisza első osztályú, a Duna a második osztályú, de már a Sajó negyedik osztályú. És a Dunát mi is szennyezzük. Amikor belép hozzánk, száz köbméter szennyet cipel ami­kor kilép, már 170-et. A talaj­erő visszapótlása sem meg­nyugtató: 80 százalékban mű­trágyázunk, miközben évi 20 millió tonna istállótrágya megy veszendőbe, pedig nagyin kel­lene a talajnak. Aztán még itt van a termelés és a fogyasz­tás melléktermékeinek, hulla­dékainak a kérdése. Nem ke­rülnek vissza a kő­rí­­­tásba, halmozódnak, szennyeznek.­­ Sokan kibékíthetetlen el­lentmondást látnak abban, hogy a szaporodó lakosság­ ellátásá­hoz egyre jobban kell iparosí­tani, egyre többet kell termel­ni, ami szükségsz­erűen erő­teljesen fogyasztja a „tápta­lajt”, növeli a szennyezést. Biológiai bombáról beszélnek, amely az atombombánál erősebben fenyegeti az embe­­­­riséget.­­ Az ellentmondás fölol­­ható. Hadd mondjak egy pél­dát. Egy ember oxigén, és zse­lén­ek biztosításához 25 négy­zetméter zöldterület kell. Ma a nagyvárosok — be­l­isiva­­tagok. Nem mindegyik. A nyolcmilliós Moszkvában elég rövid időn belül elérték, hogy egy lakosra 30 négyzetméter zöldterület jusson. — A példa meggyőző. Kö­­vetni lehetne és kellene. Az ökológusok mégis vészh­aran­­got kongatnak. Miért? — Mert létezik, sajnos, az­­ökofasizmus, ahogyan egy francia ökológus, talán végletesen, meghatározta, kissé A­ fasizmus rablással, hódítással, népek leigázásával akart ki­váltságos, minden más népnél jobb helyzetbe kerülni. Az imperialista kapitalizmus és a mai világ­monopóliumok kísér­tetiesen hasonló módszerekkel rabolják, zsákmányolják ki bioszféránk kincseit, hasznosít­ható anyagait. Az észté­*« profithajsza és a mértéktelen fogyasztási őrület folytatása — fölrobbanthatja a biológiai bombát, mert a jelenlegi hely­zet fönnmaradásával a szegé­nyek még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak lesznek. Az ökodemokrácia — szerintünk: az ökoszocializmus — biztosíthatja csupán, hogy megmentsük bioszféránkat, biztosíthassuk a szaporodó emberiség rendes megélheté­sét. — Igazolódik ez a mai vi­­szonyaink között? — Példamutatóan. A világon az első közt hoztunk környe­zetvédelmi törvényt. Kitűnőt. Persze, azt mondják a rossz­­májúak: a magyar mindig nagypipájú, de kevés dohányú náció volt Világraszóló dol­gokat kezdeményezett, de majd mindig adós maradt a kivitel­lel. Ma nem így van. A 'ör­vényt 'minden erőnkkel igyek­szünk végrehajtani. Ismerjük a cementgyárak irtózatos po­rát. Nos, Hejőcsabát 4,5 mil­­­liárd költséggel pormentesre építettük. Igaz, a BCM még okádja a port. Dehát nem dús­kálunk a milliárdokban. És a vizekre is kell pénz, az er­dőkre is stb. De a rendsze­rünk, a szocializmus a bizto­síték rá és az együttműködés a KGST-vel, hogy az iparf il­lesztés, a termelésnövelés ná­lunk többé nem rongálhatta pótolhatatlanul a bioszférát, hogy a környezetvédelem lé­pést fog tartani árnövekedés­sel. Ma már három egyetemen képzünk környezetvé­delmi üzemmérnököket, az első raj már megkapta a diplomáját, munkába állt. Megindult az általános és középiskolai kör­nyezettani oktatás is. Magam is a környezettani kultúra ki­alakításának segítésére írtam a könyvemet . Persze, teljes siker csak világméretű összefogással ér­hető el. Ezért lesem ma is a híreket az ENSZ közgyűléséről és Belgrádból. A béke, a le­szerelés, a nemzetközi együtt­működés teremthet csak biz­tos alapot a földi élet fejlett, egészséges feltételeinek bizto­sításához. — Köszönöm a beszélgetést. Homoródi József emelkedőjén, s az utolsó őszi füveket cipeli vállára vetett sátorlapban. Anyósom nagy kosár marharépával követi. Dél sincs, amikor nagy­anyám teríteni kezd. — Mehetnek — mondja nagyapámnak Elfoglaljuk a székeket, nagyapám a sarokba kucoro­­dik töprengve. — Jár az idő — mondja maga elé —, egyik év a másik után. — Üljön ide — mutatom a kényelmesebb helyet. — Jó ez. Nekem ez is jó. Marad. Gőzölög a leves, égeti 1 nyelvet. Feleségem erős pap­a­rikát hoz, azt nyomkodja tú­ri vér iába, anyósom csomlével hígítja levesét.parádi­Leves után párás kancsóból bort öntünk, jéghideg üveg­ből szódát. — Egyétek a főtt húst is. — Kínál nagyanyám és mereven néz. — Nem jó? Nem szólok rá. Eszünk. Nagyanyám a kályha mellet­ti kiyezőkre kucorodik le, s pléhtáliából néhány kanál le­vest merít. Utána feláll, ké­szenlétbe helyezkedik, kezét íjcjezekulcsolja, s minden moz­dulatot, minden falatot fi­gyel­— Egyen, nász, ne csak tur­­kolódjon, —, Neié­m már elég. Meny­­«jd* egyél? — így nagyapám. Pörkölt rizzsel. A zsíros, pi­ros lé ellepi a húsokat. Nagyapám egy szárnyat bök bicskája hegyére. Apósom nem kér, epéjét fordítva. Anyósom kapkodva végez. Ugrik, összesöpri a csontokat, s viszi a kutyának. Utána nem ül le, rőn.Feleségem hátradől a heve­­— Holnap délig elég — mondja, s ujjával jelzi, torkig lakott. Tartom magam­ szokásos porciómat, a két felső com­bot, jó adag rizzsel bevágom. Igazság szerint ízt nem ér­zek, csak falok úgy mint egy hete, öt hete, száz hete. Nagyanyám púpozott tál kacsasültet hoz — Tessék — teszi elénk. Nagyapám hátrahúzódik, b­e­­fejezte. Apósom száraz húst vesz, hozzá uborkát. Anyósom a sárgálló kacsacombot­­ tak­­ja felém. — A részed. Nagyanyám nem eszik. Áll és néz. —Megjárja? —­ néz rám. — Csak dicsérni lehet. — Elég? Ne hozzak mást? — aggodalmaskodik. — Ezzel se bírunk. Nagyapám fanyarul nevet. — Úgy főz a nászasszony, mintha mindig lakodalmaz­­nánk. — Teszem, ahogy kell — fe­leli az öregasszony, s felém fordulva megjegyzi: — Fanya­logsz, ragmálódsz, más vagy, mint szoktál. Sütemények. Háromféle buk­ta: diós, mákos, lekváros. Fi­am belenyomja ujját a buk­tába, s amelyiktől lesz csöppnyi ujja, azt lekváros maga elé teszi, egész halommal. .So­sem eszi meg. Nagyapám hallgat­, és figyel Vajon igaz-e, amit nagyanyám mond, hogy az öreg, na nem hallja senki, szitkozódik a va­sárnapi ebédekért, s azt haj­togatja: el kell adni a fölös baromfit, pénzt csinálni belő­le, s be a takarékba. Szólni nem szól soha, hiszen vendég­ségbe jár. Furcsán nézi a roskadozó asztalt. Apósom leheveredik, s kis idő múlva horkolása hallat­szik. — Nem tetszik ez a gyerek — mutat fiára nagyanyám —, nem lesz ló vége Aki «o­<at alszik, keveset él. Megjön munkából, alszik egyet. Vacso­­­ra előtt megint. — Ne ásson rémeket. Al­szik, mert fáradt. Egész nap zsákol, nem gyerekjáték. — Igazat mondanál .. — Egy kis meglepetés — titokzatoskodik anyósom, s ki­megy. S­árga, kerek citromtortá­val jön vissza. — Tegnap délután csi­náltam, gondoltam, örültök nép — Hát persze. Egyél, kis­fiam — nézek a gyerekre. Kín­lódás. Inkább kifelé főnne az étel, mint befelé. Mégis enni kell, nem sérthetjük meg őket, nem vehetjük el az örö­müket. Feleségem kávét tesz fel. Nagyapám magányosan fröccsözik a kályha előtt, időn­ként elbóbiskol. Nagyanyám a kályha oldalának dől, ken­dője szemére csúszik, úgy al­szik, tart.Anyósom letakarítja az asz­Nagyapám szedelődzködik, százast ad unokájának. — Ne, lányom, benzinrevaló — mondja, s megöleli felesé­gemet — éljetek szerencsé­vel. Elmegy. — Jóllaktatok? — kérdezi nagyanyám, de csak azért, hogy mentse magát, feledjük horkolását. — Mint a duda. — Azért. Vasárnap van. Ilyenkor így kell — állapítja meg. Apósom alszik. Arca viasz­sárga Anyósom — a szoba ablaká­ból látom — gőzölgő moslékot ad a kismalacoknak.­­­‘”ú­jból megállapíthatom: sovány. Mintha negy­­venvalahány kilójából leadott volna az elmúlt héten lm, CtzJ$ ISKOLAKEZDÉS: — ígérd meg, hogy várj? rám a jövő «Tárig FELIRAT DIVAT f Szöveg nélkül)Tj

Next