Dolgozók Lapja, 1979. július (32. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-12 / 161. szám

2 ARCÉL HÁTTÉRREL Iráni Joséf Strauss­ ­ „Úgy lehiggadtam, hogy még én sem ismerek magam­ra" — mondta Franz Josef Strauss nem sokkal azelőtt (és talán éppen azért), hogy a nyugatnémet jobboldal kancel­lárjelöltje lett. Kevés szemé­lyi döntés váltott ki az utóbbi időkben olyan szenvedélyes visszhangot az NSZK-ban, sőt, egész Európában, ez. Kevesek lelkesedése, mint so­kak aggodalma és rosszallása tölti meg a kommentárokat. Egy lap fényképet közöl, ame­lyen a hajdani hentes apa bi­kanyakú utóda fölényesen mo­solyogva föltűri inge ujját. ..Most megmutatom!” Ez beállítás igaz is, túlzó is. Va­a­lójában egy meglehetősen za­bolátlan, konzervatív poli­tikus áll előttünk, hasonló né­zetekkel, mint például Angliá­ban Margaret Thatcher, Munkáspárton győzelmet ara­a­tó új miniszterelnök. Jövő ősszel lesznek a par­lamenti választások a Német Szövetségi Köztársaságban és két fő csoport mérkőzik majd egymással. Az egyik a kormányon lévő szociálde­mokrata—szabaddemokrata koalíció, amelynek kancellár­­jelöltje Helmut Schmidt, a jelenlegi kormányfő lesz. A másik a jobboldali ellenzék, amely az ikerpártból, a Ke­reszténydemokrata Unióból és a Keresztényszociális Unió­ból áll. A két unió elégedet­len volt eddigi első emberé­vel, kancellárjelöltjével, Hel­mut Kohllal, újat keresett, s végül hosszú, kínos belső vi­ták után Strausst emelte erre a posztra. Választási kampá­nyukat tehát ő vezeti, az ő fényképét láthatjuk majd jobboldal plakátjain, s ha ne­m­tán győznek, ő lesz az NSZK kancellárja, vagyis kormány­fője. Ez a tét. Évtizedek óta vágyik erre Franz Josef iptrauss, évtizede­ken át megtagadta ezt tőle az Unió. Most áttört. Két kérdés bukkan fel e döntéssel kap­csolatban: miért húzódoztak olyan sokáig a jobboldalon, hogy az ő nevét írják zászló­jukra, s most miért tették­­ meg? A válaszban bennefog­­laltatnak a Strauss-kép fő vonásai. Tartottak és tartanak tőle, mert három évtizedes politi­kai pályafutása — különösen annak első fele — erőszakos természetre vall, olyanéra, aki a cél érdekében nem válogat az eszközökben. Közhelynek számítanak már azok a ré­gebbi botrányok, amelyekkel nevét kapcsolatba hozták, bár soha semmilyen bizonyíték nem bukkant fel, amely alá­támasztotta volna a részvéte­lét korrupciós ügyekben. Mint az Adenauer-kormány ügyminisztere, ő rendelte ha a­rosszemlékű Starfighter repü­­­lőgépeket, homályos körülmé­nyek között szereztetett be harckocsikat. Egy botrány ki­robbanásakor rendőri erőszak­kal próbálta belefojtani a szót a Spiegel újságíróiba. Ebbe az ügybe azonban belebukott. Később, a kereszténydemokra­ta—szociáldemokrata kor­mányzat­­ pénzügyminisztere lett. tíz esztendővel ezelőtt va­lamennyi kereszténypártival együtt ellenzékbe szorult, ö a pártiker kisebbik tagjának, a csak Bajorországban mű­ködő K­eres­ztén­yszoci­áli­s Uniónak az elnöke, s egy esz­tendeje bajor tartomá­nyi mi­niszterelnök. Mielőtt a parlamenti kép­viselők zárt ülésén kancellár­jelöltté választották volna, meg kellett küzdenie egy pár­ton belüli ellenféllel, az alsó­­ezá­szországi keresztényde­mokrata miniszterelnökkel, Ernst Albrechttel. E két poli­tikus a nyugatnémet jobbol­dal két áramlatát­­ képviseli: az egyik rugalmasabb,, a má­sik merevebb. Egy régebbi, szinte már klasszikusnak szá­mító példával világítsunk rá a különbség lényegére. Az NSZK és a szocialista orszá­gok közötti szerződéseket ere­detileg az egész jobboldal el­lenezte, de a körülmények lát­tán a mérsékeltebb szárny (Albrecht mögött )89 hajlott azok elfogadására, a másik (most Strauss fémjelzi őket) végig ellenezte a megállapo­­dásokat. „cserébe”. A merevebb szárny a szerződésekért több politikai akart kicsikarni a engedményt szocialista felektől. Most tehát a merevebb szárny képviselője került az uniópártok élére, a belső sza­vazás 135:104 arányban dőlt el Strauss javára. Nem min­denki feltétlenül Strauss-hívő e 135 között sem, de jó részük bizonyos kényszerhelyzetben érezte magát. Egyszer már, 1976-ban elvesztettek egy vá­lasztást, olyasfajta kancellár­­jelölttel — Helmut Kohllal — mint amilyennek most Ernst Albrecht látszik. Kit állítsa­nak tehát az otthon és világ­szerte elismert szociáldemok­rata Helmuth Schmidttel szembe? Ki tud olyan progra­­­mot adni és képviselni, amely választókat megragadóan eltér mind Schmidt, mint ed­digi kancellárjelöltjük, Kohl módszereitől és politikájától? Ilyen csak egy volt pillanat­nyilag a láthatáron: Franz Josef Strauss. A bajor politikus egyetlen lapra tett fel mindent. Ha győz jövő ősszel, igazolja ön­magát. Ha nem, minden el­lensége és ellenfele nekitá­mad és elsöprik. Előre látha­tóan élesedni fognak a belső harcok az NSZK-ban­, a par­lamenti baloldal összébb zár­ja majd sorait Strausszal szemben, ő pedig — akár akarja, akár nem — a jobb­­szélről szerezhet csak új sza­vazókat. Egy bizonyos, végéig nem lesz unalmas 1980 a nyugatnémet politikai élet, bár azt sem szabad gondolni, hogy az ő esetleges befutása valami egészen új NSZK-t te­remt Európa közepébe. Még egy kereszténydemokrata kormány hatalomra kerülésé­vel sem változnak meg alap­vetően az NSZK külpoliti­kája. Tatái Imre DOLGOZOK LAPJA Begin —Szadat Eredmény nélküli tárgyalások Rutinjellegű díszvacsora Menahem Begin izraeli mi­niszterelnök és Anvar Szadat egyiptomi elnök kedden előbb négyszemközt, majd a tárgyaló küldöttségek tagjainak jelen­létében találkozott. Hatvanöt perces megbeszé­lésükön kötetlen eszmecserét folytattak a„két ország kapcso­latairól és a palesztin­­­ önkor­mányzatról”. A konzultációról sem az izraeli, sem az egyipto­mi szóvivő nem közölt részle­teket. A Reuter hírügynökség szerint a hetedik Begin—Sza­dat találkozón (a harmadik a különbéke aláírása óta) pa­lesztin kérdésben a felek rendkívül eltérő nézeteket val­lanak, de izraeli tisztségvise­lők szerint a megbeszélés lég­köre ennek ellenére igen jó. Több forrás a konzultáció kötetlen jellegével magyaráz­za, hogy a keddi tárgyaláson nem történt érdemi haladás. Szadat egyiptomi elnök Menahem Begin izraeli mi­ni­niszterelnök szerdán befejez­te megbeszéléseit anélkül, hogy bármilyen kérdésben lé­nyeges előrehaladás történt volna. Mint mind a ketten ki­emelték a tárgyalásokat kö­­vető­ sajtóértekezleten, „egyet­értenek abban, hogy nem ér­tenek egyet” az alapkérdések­ben. Szadat elnök ennek ellenére kijelentette, hogy a keddi és szerdai találkozó a „legfonto­sabb volt” minden eddigi meg­beszélésük közül, de a részle­tek „nem mondhatók a mikro­fonba”. Az egyiptomi és az izraeli vezető szerdán ismét négyszemközt találkozott az alexandriai kikötő közelében lévő Rasz el-Din palotáiban. Eszmecseréjük első órája után csatlakoztak csupán hozzájuk a küldöttségek tagjai. Ugyancsak a palotában ke­rült sor a sajtókonferenciára. Ezen bejelentették, hogy au­gusztus végén Szadat el­no % jachtján Haifába utazik és itt kerül sor az újabb találkozó­ra Beginnel. Szadat kijelentet­te, hogy a Dél-Libanon elleni izraeli támadások, a megszállt területeken létesített izraeli települések, a a megszállt területek jövője kérdésében alapvető nézetkülönbségek voltak. Ennek ellenére ,,igen fontosak voltak a megbeszélé­sek”, és örömmel fogadta el Begin Haifába szóló meghívá­sát. A megbeszéléseket folytat­ni fogják, s „tovább haladnak a béke útján”. Begin közölte, hogy a „magánbeszélgetés " közte két és Szadat között igen fontos volt ’„a jövőbeli kapcsolatok szem­pontjából”. Begin „jogos önvé­delemnek” nevezte Izrael Dél- Libanon elleni támadásait, kü­lön kiemelve azt, hogy Bejrút­ban van „az úgynevezett pa­lesztin felszabadítási szerve­zet” székhelye. Kijelentette, hogy Izrael folytatja az „ön­védelmet”, vagyis támadásait az ország ellen. Elmondtá, hogy igazi barátság alakult ki az izraeli és az egyiptomi ve­zetők között és „az úton nem lesz megállás”. Az egyetlen kérdés, amiben megállapodást jelentettek be, az az, hogy az Alexandriában élő néhány zsidó vallású lakos a jövőben „szabadon látogat­­hatja Izraelt”. A szélesebb­­körű turizmus kérdéseit az általános eszmecsere keretén Begin csütörtök délelőtt uta­zik el Alexandriából. Hivata­los megbeszélés nem szerepel a további programban, csupán egy díszvacsora a Szafa palo­tában, Begin szálláshelyén. ben kell rendezni” — mondta Szadat. Lapszemle Kína és számos nyugati ország propagandaszervei el­ferdítve mutatják be az in­dokínai menekültek kérdését. Mindenekelőtt meghamisítják az ügy keletkezésének okait. Vietnamot ,azzal vádolják — amiben egyáltalán nem bű­nös —, hogy a 90 százalékban kínai nemzetiségű indokínai menekültek lását szervezi.tömeges emigrá­ A menekültproblémát az amerikai imperializmus és a kínai militarizmus idézte elő. Az indokínai országokban az amerikai agresszió követ­keztében 15 millió szülőhelye vagy országa ember el­hagyására kényszerült. Viet­namban a menekültek szá­ma több milliót tett ki. Káoszban pedig a lakosság negyede volt kénytelen el­­hagyni szülőhelyét. Az amerikai imperialisták a veresége után Kína vette át stafétabotot a térségben. Miután Vietnam megtagadta, hogy a Peking által előírt politikát folytassa, a kínai vezetők elhatározták, hogy belülrő­l bomlasztják a Viet­nami Szocialista Köztársasá­got, megszervezik az ország­ban élő kínai nemzetiséginek tömeges menekülését. A zsa­rolás, az ijesztgetés, vagy a mézesmadzag eszközeivel ér­ték el, hogy emberek száz­ezrei hagyják el megszokott környezetüket. Ezután Kína a menekültek előtt lezárta szá­razföldi és tengeri határait, s a Vietnammal szomszédos országokba irányította a fél­revezetettek tömegeit. Pekingben most krokodil­könnyeket hullatnak ezeknek az embereknek a szenvedései miatt. A kínai vezetők menekülteknek nyújtandó se­­­gítség szükségességét hangoz­tatják, de önmaguk elzárkóz­nak ettől, mivel korántsem aggasztja őket a menekültek sorsa. A menekültek kérdésében egy nemzetközi konferencia összehívásáért hadakozva Pe­king a menekülteknek nyúj­tandó konkrét segítség kérdé­sét még csak fel sem veti. A konferencia Kína szem­pontjából csak olyan fórum lenne, ahol ócsárolhatná Vi­etnamot. Mint a tények Kínának sem érdeke mutatják, a me­nekültprobléma megoldása. Ezzel szemben arra törek­szik, hogy a délkelet-ázsiai országokban újabb kínai emigránsokkal egészítse ki a kínai „ötödik hadoszlopot”, amelyet nagyhatalmi törek­vései megvalósítására hasz­nálhatna fel. Ezzel kapcso­latban időszerű emlékezni a kínai külügyminiszternek azokra a korábban mondott szavaira, hogy: .......A hoáli puskával a kezükben fognak részt venni lakóhelyükön a fegyveres harcokban”. A menekültprobléma körüli pekingi és nyugati hírverés, mint a tények tanúsítják, Vietnam-ellenes, szocialista­­ellenes célokkal folyik. kampány célja az, hogy rá­r­galmazza a Vietnami Szocia­lista Köztársaság politikáját, akadályozza Ott a békés szo­cialista építést és feszültté tegye Vietnamnak a délkelet­­á­zsiai országokkal kialakított kapcsolatait .­­ Kína—Vietnam — menekültkérdés 1979. július 12., csibtörtök Gazdasági-társadalmi gondok Kínában Módosítások politikája­­ és hatalmi harc 99 A kínai parlament legutóbbi ülésén az elmúlt évek során felhalmozódott gazdasági, tár­sadalmi gondok egész sora na­pirendre került. Az élet külön­böző területeinek készült jelentések, helyzetéről elemzések nyomán kirajzolódtak azok az égető problémák, amelyek Kí­nát Mao Ce-tung örökségeként és a „nagy ideológus” utáni vezetés szubjektivizmusának és voluntarizmusának követ­kezményeképpen terhelik. Mao által hátrahagyott örök­­­ség kétségkívül tovább mélyí­tette a főleg gazdasági meg­oldások tekintetében amúgy is széles körű tanácstalanságot. Ebből következett a többi kö­zött, hogy a népgazdaság 1935- ig szóló tízéves terve, amely a „négy modernizálás" elnevezé­sű, ambiciózus program meg­testesítője lett volna, Hua Kuo-feng szerint „nem egé­szen átgondolt’’ alapokra épült. A miniszterelnök kény­telen volt elismerni a terv rea­litásának súlyos hiányait, me­lyek miatt lényegében fel is függesztették a teljesítését. Nem új dolog gazdaságpolitikában,­ ez a kínai folytatása a korábban inkább már gyakorolt „módosítások poli­tikájának", ami abból állt, hogy az eredeti ötéves terve­ket általában félretették és egy-egy „módosított” három­éves tervet állítottak a helyé­be. Tulajdonképpen hasonló sorsra jutott az 1974-ben elfo­gadott 10 éves népgazdasági terv is. A mostani­­­ módosítá­sok politikáját” a jelenlegi kí­nai vezetés ..az általános kitű­nő helyzet” eredményének tünteti fel. Az az annyira kéz­ben tartott kínai sajtó már a parlament’ ülése előtt kiko­tyogta, hogy egyesek meggyő­ződése a hangoztatottakkal el­lentétes. Ezt a poltik­át a rossz gazdasági helyzet kényszerítet­te ki. A parlament számára , ké­szült beszámolóból és annak vitájából is világossá vált: Kí­na egyik legsúlyosabb gondja a nagy népszaporulat, amely mögött messze elmarad a me­zőgazdaság és az ipar — főleg a könnyűipar — termelése. Az ország gazdasága ebből követ­kezően képtelen követni a nö­vekvő szükségleteket azok ki­elégítésével. Megoldatlan gond ezen kívül a keresőképes la­kosság munkával való ellátá­sa. A parlament ülésszakán „bevallották”, hogy az ország­ban jelenleg 13 millió munka­nélküli van, és számuk tovább­ra is jóval gyorsabban növek­szik, mint a munkalehetőségek alakulása. A KKP áprilisi pártkonfe­renciáján Li Sien-nien, a KB alelnöke elismerte, hogy Kíná­ban jelenleg 100 millió ember hiányosan táplált, megoldására azonban kevés a kilátás. A parlament legutóbbi ülésén sem hozott semmiféle határo­zatot, amely a dolgozók élet­­színvonala emelésének égető bajaira gyógyírt jelenthetne. Sőt, Hua Kuo-feng nyíltan be­ismerte, hogy az állami jöve­delmek erősen korlátozottak, ezért az életszínvonal emelésé­re jutó eszközök „nem lehet­nek nagyok". Viszont néhány törvényt jóváhagyott a parla­ment a bírósági, ügyészségi el­járásokról, amelyek lényegé­ben a KNK megalakulása óta az első büntető törvényt hotják. Pekingben azonban az­a törvény elfogadása után köz­vetlenül tacepaó jelent meg, amely a társadalomban és pártban folyó hatalmi harc is­a­meretében kétségbe vonja azok megtartását. A hatalmi harc ugyanis ko­rántsem szűnt meg Mao halála és a négyek bandája leleplezé­se óta sem, bár a parlamenti ülésszak idejére szembenálló frakciók az egyes „fegy­verszünetet” kötötték. A­ kompromisszum a jelek sze­rint nem sikerült teljesen. A Zsenminn Zsipao ugyanis két nappal a parlament ülésszaka után élesen támadta az egyik csoportot, amely­ szerinte nem tartotta meg az egyezséget, és makacsul ragaszkodott állító­lagos megváltoztathatatlan ál­láspontja mellett. Craxi dilemmája Nagy meglepetést okozott Olaszországban Bettino Craxi jelölése a kormányfői tisztség­re. Amikor Ugo­la Maifát, köztársasági párt nagy tekin­­­télynek örvendő elnökét an­nak idején megbízták a kabi­net megalakításával, őt még valamiképpen elfogadták a római „szent miniszterelnök­ség” palotája, a képviselőház ,és a szenátus. A Craxinak adott megbízás azonban meg­rengette a paloták falait Itáliában hozzászoktak már a kormányválságokhoz. Szer­dán kezdte meg tárgyalásait a szocialisták vezére a köztár­saság 42. kabinetjéről, s a ...strandkormány”, vagy a „hí­dkormány” fogalmát is a Tiberis partjáról kapta szárny­ra a világhír. Most azonban — persze ez a fogadkozás sem újkeletű — tartós kabinetet szeretnének az ország élére, s ha annak Craxi lenne az el­nöke, akkor megdőlne a ke­reszténydemokrácia második világháború utáni hegemóniá­ja. A Piazza d­i Gesun, a ke­reszténydemokraták székházá­ban éppen ezért tárgyalás tár­gyalást ér. Szemmel látható­an megzavarta elképzeléseiket Sandro Pertini államfő dönté­se, a szocialista politikus ki­jelölése. kártyának Craxit inkább ütő­használták volna, semmint főszereplőnek egy olyan játszmában, amelyben a kezükből kikerült az adu. Kö­teteket tenne ki a keresztény­­demokrata párt finom húzá­sainak, olykor otromba, más­kor rendkívül elmés játékstí­­­nsinak elemzése. A hatalom sáncait eddig derekasan véd­ték, s ha a­ szükség úgy hozta, más pártokat fordítottak szembe egymással. Ezúttal azonban meglehető­sen tanácstalanok­­ Igaz ugyan, hogy a­ szocialisták és a kom­munisták viszonya az­­ elmúlt másfél év alatt elhidegült, ahhoz sem fér kétség, hogy a­­ kapcsolatok megromlásáért éppen a megbízott kormány­főt terheli a felelősség. Csak­hogy a kereszténydemokraták berkeiben éppúgy, mint má­sutt Rómában tisztában van­nak azzal, hogy a szocialisták irányvonalában néhányszor már ta­pasztalhattak jókora pálfordulásokat. Erre utal az Il Popolo, a keresztényde­mokraták központi lapja, amely máris „chilei távlatot” emleget, s attól óvja a kijelölt kormányfőt. Craxi számára most­­ két le­hetőség kínálkozik: vagy csak­ugyan megteremti a demokra­tikus és haladó erők széles kö­rének együttműködését, s eb­ben az esetben nem hagyhatja ki a kormányból a kommunis­tákat sem. Vagy végleg föl­adja a szocialista párt korábbi orientációját, s a keresztény­demokratákkal osztozik a ha­talom koncain. Ebben az eset­­­ben viszont számolnia kell pártjának további gyöngülésé­vel, s az ország súlyos gond­jaiért vállalnia kell a felelős­séget. Kétségtelen, hogy Craxi di­lemmáira nehéz választ talál­­­ni. S éppen ezért nem könnyűl döntenie sem! v &t*tm Dénetf

Next