Dolgozók Lapja, 1983. február (38. évfolyam, 27-49. szám)
1983-02-12 / 36. szám
J?S3. február 12., szombat - DOLGOZOK LAPJA Műveltségkép ma és az ezredfordulón T”L prognózis szület ODD tett az utóbbi időben műveltségképünkről Beláthatónak az ezredfordulón tetszik, hogy például a mikroelektronika a hétköznapok része lesz. Változások is várhatóak. Más de azt egyetlen reális előrejelzés sem mutathatja: a humán és a műszaki nyom nélkül műveltség hátraelszakíthatók egymástól. Hiszen a világ és nemzet történelme, irodalma, művészete nélkül nincs emberi önismeret. Persze egy kvarcóra, egy mikroszámítógép hozzátartozik ehhez — de önis magában féloldalas. Manapság egyre több üzemi és vállalat vállal részt a közművelődési és kulturális feladatokból. Foglalkoznak amatőr mozgalmakkal, klubokat tartanak fenn, könyvtárakat létesítenek, ismereteket terjesztenek. S találhatunk olyan példát is, hogy nemcsak kiegészítik a művelődési intézmények munkáját, hanem új kezdeményezésekre is jut erejük. Az esztergomi Labor Műszeripari Művek művelődési házának kiállítóhelyiségét ipán joggal nevezhetjük kisgalériának. Több megyei, de országos szinten is.jelentős tárlatot rendeztek, az utóbbi időben. Céljuk, hogy az alkotásokat vigyék közelebb az emberhez, vagyis dolgozóikhoz. A vállalat vezetői jelentős eseménynek könyvelnek el egyegy megnyitót, ezeken a rendezvényeken részt vesznek a brigádok, az érdeklődők. Bizonyára sok olyan látogatója van egy ilyen kiállításnak, aki máshol nem nézne meg szobrokat, festményeket, kisplasztikákat. Talán mert nincs ideje rá, talán mert messze kell menni értük. Pontos statisztikát nem készítettek, hogy kik és mennyien fordulnak meg a tárlatokon. Nincs is erre nagy szükség, hiszen a művészet nem az adatokért, hanem az emberért van. Nem formális és látványos rendezvényeket, hanem bensőséges találkozásokat is akarnak a művészettel. Külön fejezetet érdemel az is, hogy tudatosan válogatnak a művek között. Sok kulturális intézménynek nincs olyan jó kiállításpolitikája, mint éppen a Labor MIM-nek. Talán azért is lehetett ennyire értékcentrikus ez a tevékenység, mert a vállalatnál alkotócsoport is dolgozik. Festők, szobrászok, fotósok, grafikusok adják a csoport gerincét. Legtöbben felelősséget éreznek a kisgalériai kiállításokért. Egyébként a Labor MIM- ben dolgozó alkotók már többször bemutatkoztak a vállalásfiál. Tibbei már túlnőttek az amatőr mozgalmakon , országosan elismert művészekké váltak. Néhányan már külföldön is bemutatkoztak. Egy alkalommal Tóth Zsigmondi, a szakszervezeti bizottság titkára írt előszót katalógusukba. Megjegyezte, hogy az alkotócsoport tagjai a vállalati munkából is sokat vállaltak. Kiállításaik mellett képzőművészeti, művészettörténeti ismeretterjesztő előadásaikkal, tárlatvezetésekkel, a környezetkultúra alakításával meghatározó szerepet töltöttek be a munkahelyi művelődésben. Alkotócsoporttá 1980. elején alakultak. Az alkotóközösség létrehozásával a vállalat azt is bizonyítani akarta: az ipari termelés és a művészeti tevékenység jövőt formálóan összekapcsolható. Gondolnak arra is, hogy az alkotócsoport még a termékek formatervezésében is szerepet kapjon. Úgy gondolom, hogy ennyiből is kitűnik: nem formális kulturális tevékenységet folytatnak a Labor MIM-ben. A kézzel fogható és mérhető eredményeken túl közelebb viszik az emberhez a művészetet és a kultúrát. Voltaire — a rá jellemző elmésséggel — még azt mondta: a művészet a feleslegből keletkezik. Az ilyen aforizma jellegű mondásoknak legtöbbször az ellenkezője is igaz. Nyilvánvaló, hogy ma egyetlen vállalatnak sincsenek elpazarolható feleslegei. De legtöbbször nem is ezen múlik egy hosszú távú, jól megszervezett közművelődési tevékenység, inkább számításba jön az az igényesség, amelyre szükség van ahhoz, hogy műveltségképünk az ezredfordulón teljesebbé és emberibbé váljon. Vagyis ne legyen féloldalas. Vaderna József 5 Eltel, a karikaturista __ _ 1908-ban született FrancVe, coig Leieurier művésznő______________ rikaturista. Európa vén Jean Eltel francia kalegnépszerűbb rajzolóinak egyike. A karikatúra századunkban, ha veszített is a XIX. században betöltött közéleti szerepéből, az újságok és folyóiratok révén a tömegek felvilágosításának és hangulati befolyásolásának fontos eszköze maradt. Az autodidakta J. Effel sajátos ízű, kissé naiv, de rendkívül szellemes és találó gúnyrajzaival, amelyek haladó szemléletéhez híven a francia baloldali lapokban jelentek meg évtizedeken keresztül, hathatósan hozzájárultak a francia polgárok világnézeti neveléséhez. Több mint tízezer rajza közül — amelyek először a France Soir-ban, a L' Expressben, a L'Humanité-ben, a Francia Kommunista Párt lapjában és a Les Lettres Francaises-ben látnak napvilágot — sok önálló kötetben is megjelent, világszerte ismertté tette nevét. Mesekönyveket is illusztrált realista, a naiv művészek elbeszélő modorához közelálló felfogásban. ' Rajzalbumainak csattanós humorú'szövegét is maga írta. A csúfondáros, szkeptikus, mégis lírai előadásmód a velős képaláírással feledhetetlenné teszi munkáit, köztük a nálunk is több kiadásban megjelent Az ember teremtése (1956): Ádám és Éva (1956), A kis angyal (1957). Amikor az állatok beszéltek (1957), Ádám és Éva szerelme című könyveit, melyekben korunk minden hagyományt kétkedéssel fogadó embere számára írta át a Biblia történeteit megértő humorral, feledhetetlen kedvességgel. Kifigurázta a világ teremtését is. Az Isten nagy szakállú öregember képében tudálékosan mondja a két bámészkodó kisangyalnak: A levegő két rész hidrogén és egy "rész oxigén. Ebből közkedvelt koktél lesz, meglátjátok." Az eső teremtéséhez ezt írta: .Ahhoz, hogy a vízből felhőket gyárthassunk, szükségeltetik egy habverő". A bányák , hogy egy földgömbbe vájt úgy jöttek létre, feneketlen lyuk "előtt az angyalokra ráparancsolt: „A szenet, hordjuk le a pincébe, gyerekek!” A francia történelmet is átköltötte az 1971-es Képes francia történelem című művében. Fasizmus elleni karikatúrasorozata a De la Rocque ezredes (1953). karikatúrái napjaink eseményeit magyarázzák pártos állásfoglalással. Munkásságáért a Béke-világtanács 1953-ban aranyéremmel tüntette ki, 1964- ben pedig megkapta a nemzetközi Lenin-békedíjat. Effel 1982-ben hunyt el.■ ■'••',• v y ■ •• . ... Politikai Effel-karikatúra — Tökfilkó! Hagyod magad kifúrni egy ilyen remek helyről! Effel i Hiriréja y J .*•" ' , V ‘ v* . b . i: Baráth Lajos: M esterek, tanúk Valaha hódítók, zsarnokok néztek túlra e magas partról, mely ’ a szeszélyes vizet . .terelte..A Kamienka vize pedig nagyon szeszélyes volt ... Valamikor, századokkal előbb! Ma a mély mederben csak itt-ott csillan meg a víz; nádasok, túlant pedig hétvégi faházak, • konyhakertek uralják a tájat. Pedig valaha! ■ — sóhajthatnának a tornyok. — Valaha a ' Seri vizéről hajók úsztak fel, gazdag rakó'hiánnyal, még gazdagabb kereskedőkkel, ' meg paraszt-dereglyék, mesterekkel, parancs' Holdasra éhes 'pallérokkal, batyuk mögött " megbúvó szökött jobbágyokkal, muzsikokkal. " Az utóbbiak többet láthattak a táj fenséges Szépségéből, mint azok a gazdag kereskedők, akik elsőnek építettek a Kamenka kanyargós partjaira templomokat, kolostorokat. Láthattak volna, mondom, ha akad köztük néhány, kinek kedve szottyant erre. Micsoda kőóriásokat raktak egymásra, hosszú szálfákat illesztettek-csapoltak egymáshoz! A kőfugákat betöltő habarcs összetétele máig is megfejthetetlen, ám az tudott: egy egész templomhoz, módo^ parasztházhoz, amely nyírből, vörösfenyőből épült, egyetlen vasszöget sem használtak a mesterek. De talán akadt köztük néhány, aki — fenn, a tornyok csúcsán — végigpásztázott tekintetével a fenségesen szép tájon, s felsóhajtott• „Tstnn^m. de s*"«!'* — vagi’ valami hasonlót gondolt. Bár a gondolkodással takrékoskodni Vedelt. " ezredfordulóban egyre sűrűsödtek a hajók, egyre gazdagodtak a kereskedők. A mei esőket •> egyre több" és súlyosabb bűn terhelte, hát egyre több, s egyre szebb templomok épültek a parton innen, s túl. Mesterekre, ügyes kezű segédekre volt szükség, meg persze imádkozó pópákra, kik közben jártak uruknál gazdag orosz, tatár, kalmük, lengyel, kereskedők 1e'ki üdvéért .. . De előbb a mestereké volt a szó! üti'' nevet se jegyeztek fel ezek közül a »cserek közül, nemhogy segédét, kik egyszál bárddal estek neki a húsz—harminc méterre sudárodott nyírnek, fenyőnek .... Csak nézze, s ámuljon, aki teheti! S képzelje, kifejelték. Talán egy kalmük cimbora kalapjára gondoltak, s azt mintázták meg? Are gondoltak ezek a fáradt, ám feltehetően tudásukban hetyke mesterek, legények. Például mikor a Rjizpolozenszki katedrálist meg Szmolenszkaja kupoláinál pedig zöldhagymára csüngött a nyáluk, miközben nekigy’űrkőztek? Én minden Madonna arcában a festő kedvesét látom, s nemi holmi istenfiakat földrepottyantó szüzeket! gondolhatott a magyar ács, mikor Vajon mire cöjtöt faragott egy szál jókora husángból, hogy a Tisza és a Duna árja el ne ragadja a vízen hintázó malmot? Ha akadt volna is, aki megkérdezze, feljegyezze, mi rá a bizonyosság, hogy ezek a mesterek az igazat kásnak? A Rjipolozsenszki mondják a krómhatvan méter magas harangtornyán ezeké a bárdos embereké volt a környező világ: falukra, tanyákra láttak el, s tán integettek is ... Odafönn uralkodónak érezhette magát mindahány,emn, mint hangya, nézett a magasba, s lekapta sapkáját, ha vasalt a harang, ha nem. Talán még azt is bűnnek tudta be a későbbi mester, ha belestek a számüzetésba küldött cárnők, bojárfeleségek fészkébe. A város északnyugati részében a cárok monostort építettek. Mária oltalma. Szeplőtelen fogantatás. Angyali üdvözlet, meg hasonló neveket kaptak a monostorok, templomok, mintegy grimasznak a cárok vigyorához, akik meddőségváddal ide küldték a megunt feleségeiket. Magas, reumát sugárzó falak között imádkozhattak a cári asszonyok fogantatásért ezután. Alighanem hiába ... Ha csak ezek a kőműves- és ácsbeérnyek át nem hágták a tilalmakat, és a falkai, egészséges nép élt mindig ezen a tájon, régebben is rendelkeztek a mesterlegények bátorsággal és készséggel mindahhoz, amit a böjti imák, a itatos énekek aligha okozhattak a gőgjükben megtört bojárasszonyoknak. Aligha eshetett meg ilyen ezen a tájon, ezekben századokban. Ámbár, ki tudja, miféle titkos a üzeneteket közvetített a kupolákra illesztett, arannyal befüstölt csillagerdő? A mesterek számító emberek, a legények ezt a tulajdonságot apródonként lesik el, s e skótai regimentben akad egy fokozat, melyet köpés-ágnak hívnak . .. Istenhez, szentekhez közelálló emberfiak voltak ezek, addig legalábbis, míg a tornyok megépítésével bíbelődtek, küzdöttek. S mikor érezték lejövet, hogy a kegyet elveszítették, falujukban magaiknak is építettek templomot. Fából, természetesen, egyetlen vasszög nélkül. Ez a saját templomuk vollt, benne az ő Istenükhöz könyöröghettek, s bár sapkájukat ez előtt is tisztelettel levették, mégis más volt ez, mint a Kamenka-parti burzsuj kereskedők kőóriása. Arra — mindmáig — félelemmel néz az ember: vakítja fehérsége, irdatlansága. A fatemplomok barátságosabbak, kegyesebbek, egyszeri ránézésre is. Ott van például a glotovói, amit egyszeriben csak elvittek a folyóparti városkába: álljon a gőgös kupolák, tornyok társaságában egy muzsiktemplom is! A parasztok nem tudtak aranylemezes tetőt csinálni, de a muzsikból mesterré lett ács megsúgta: csak idő kérdése, s a vörösfenyő olyan színt kap, amilyenek 3 festett bádogkupolák soha nem lehetnek. Aztán — gondolhatták — a bádogkupolákról az idő lemarja majd a festéket, ám a fazsindelyeket éppen az idő patinásítja, nemesíti. Magyar ácsokról jegyezték fel: első Rákóczi György, Erdély fejedelme panaszkodott rájuk, hogy a zsindelyt úgy rakták, hogy az átengedte magán a vizet. Mintha rostából verték volna a tetőt. Rákócziról köztudott volt a fukariság, savanyú borral kínálhatta a mestereket, a legényeket, s hát az is köztudott, az ácsokon nehéz kifogni, mert ez rendszerint fordítva történik. Akkor innen már csak egy lépés, hogy valószínűnek tűnjék: ravasz a feltételezésünk az, orosz ács is! fia nem érezte magáénak a szuzdáli tornyokat? Csinált magának! Szerényebbet, egyszerűbbet, magához illőt, időtállót. Lám most sem hagyják pusztulni és aki jobban megfigyeli, láthatja, még a vízelvezető csatornákat is fából faragták. Sok száz évesen is teljesítik hivatásukat ezek az egyszál bárddal kifaragott szerkezetek. Őszi napfényben pompáznak a tornyok.Zöldek, aranyos-sárgák, égkékek, rozsdabarnák. Egykor ácsok, kőművesek, tetőfedők, ikonfestők világfa-paradicsoma volt ez a kisváros. Most a kíváncsi utódoké." Ezek közül is elsőnek a festőké, akik nem győzik csodálni, megfesteni a karcsú tornyokat, pompázó kupolákat, zömök bástyákat, s mindezek tökéletes összhangját. A Szapaszo-Jetimjevszkij monostor udva *rán egy fiatal festővel beszélgetünk. A székesegyház öt kupolájával vívódik. Méricskél, színek közt keres, olykor medve módjára ugrál: hiába, aki nem mozog, érzi a szél érdes fogát. Mondja — meg hát tudjuk is — ez a 12 bástya belvilága tulajdonképpen az oroszok Bastille-ja volt a cárok idejében. Ecsete hegyével mutatja, merre raboskodtak — persze, rangjukhoz méltón — a kegyvesztett udvaroncok. Egy négyszöget alkotó háztömbre mutat (a boltíves kapuján át látni a szerény udvarkát). — Tudják, ki raboskodott itt utoljára?. Nem tudjuk. — Talán valamelyik cár? — Ä. dehogy! Paulus tábornok. Aki 1943. január 8-án elutasította az ultimátumunkat ... De aztán megadta magát. Pedig mennyi, de mennyi emberéletet menthetett volna meg. De hát a sorsát senki se kerülheti el. Paulus elérte Szuzdált! Nagy szerencse, hogy nem a katonáival... — s hunyorog hozzá. Mér az ecsetjével, keveri a megfeleld színt. — Nos, mit szólnak hozzá? gondolt ? Hogy azt senki se kerülheti tol? — Ugyan kérem! Hol van az már? Erről!—, s a vásznára mutat. — Nagyon nehéz feladatra vállalkoztam. Tudtam előre! Most már félek egy kicsit. Vagy úgy gondolják, hogy sikerül? — B sorsra a A írvonal'•[■ körvonalai lassan kibomlanak vámom.....