Dolgozók Lapja, 1983. március (38. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-26 / 72. szám
1913. március SióswwnTral 3 DOLGOZOK * «TJA Megyénk múltjából Érdekességek a Tomiról Aki vonaton utazik, vagy autóval robog át Tatabányán, nem haladhat úgy tovább, hogy tekintete legalább rövid időre ne időzzön a Gerecse-hegység fó, bástyaszerű természetalkotsziklavonulata felett „trónoló” óriási bronzmadáron , a Turul emlékművön. Nagyságát nem is igen becsülgetik — talán nem is gondolják, hogy kiterjesztett szárnyainak távolsága 16 méter! A honfoglalás ezredik évfordulóján, 1896-ban emelték a bánhidai Turul szobrot, Donáth Gyula alkotását. Hamarosan kedvelt hely lett, szívesen kirándulókeresték fel nemcsak a bánhidaiak, de a környékbeliek is. Tatabánya bányászai, a tárnák sötét mélyén végzett nehéz munkájuk után, ünnepnapokon, szívesen baktattak fel a romantikus, erdei kis pentin úton, a Turulhoz. szerA napfény és a friss levegő öröme mellett, a csírázó munkásmozgalom gondjait hányhatták-vethették meg itt a legnyugodtabban. — Ma, a gyönyörű panoráma turistaúton, autóval hajtanak fel az emberek, felüdülést találni az emlékmű környékén kialakított parkerdőbe. Miért is éppen erre a helyre állították — és miért is éppen turulmadarat ábrázol a millenniumi emlékmű?— A történelmi múltba visszapillantva válaszolhatunk ezekre a kérdésekre. A szájhagyomány szerint, éppen arról a szikláról vezérelte Árpád fejedelem a honfoglalást befejező bánhidai csatát — amelyről lassul száz esztendeje figyeli a bronzmadár a környék fejlődését — a rohamosan növekvő Tatabánya épülését. A nép képzelete még Árpád lovának lábnyomait is látni vélte a sziklákban képződött kisebb bemélyedésekben. Írásos tudósítást Kézai Simon udvari jegyző 1275-ből származó krónikája ad, a bánhidai csatáról szólván — hogy itt aratott győzelmet Árpád — Marót fia, Szvatopkik morva fejedelem ellen. — Még ma is — ha egyszer-egyszer feltisztul a levegő szennyezettsége, szép, derült idő van — a Tucszus-emlékműtől ellátni a Dunáig. Hogy miért éppen turulmadarat ábrázol az emlékmű? — erre hosszabban hal válaszolni. — Téves hiedelem, hogy őseink „szent” madara — „totem-állata” mitológiai lény — a fantázia szüleménye, mert a turul nem más, mint fehérsólyom — a madárvilágban valóságban létező madár. A természettel örökös harcban álló, röghöz kötött ember érdeklődését, irigylő bámulatát, hamar felkeltették a madarak — amelyek könnyű röptűkkel semmibe véve az idő és a tér korlátait — naponta hatalmas területeket cserkésztek be zsákmány után. Azok a madarak vívták ki az ember csodálatát — amelyek harci erényeikkel tűntek ki. hegyvidékeken élők a sas erejét csodálták — így lett a sas a római légiók jelvénye — így került a királyi, császári címerekbe. A honfoglaló magyarok lankás dombvidékeken és végtelen síkmezőkön vándoroltak, ahol a sólyomfélék voltak honosak, őseink gyönyörködhettek kecses repülésükben — bámulattal adóztak példátlan vakmerőségüknek, amikor önmaguknál sokkal nagyobb állatokat megtámadva — rövid tusa után harcképtelenné tették azokat. E vadászmadarak legkiválóbbja, a turulmadár — a fehérsólyom — a fejedelmek kedvelt madara volt. Csak a legkiválóbb nemzetségek — kiemelkedő fejedelmek viselhették a Turulet. — Árpád fejedelem nea Turul-nemzetségből származott — ezért választották a millenniumi emlékművek — így a bánhidai is — alakjukról a Turul madarat. Érdekesség, hogy a magyar turul szónak — ótörök togkrul alakja, a turkesztáni oguz népek nyelvében jelenik meg először — Rasid Ed — din, régi török történetíró , feljegyzése szerint. A turulra, mint a madárvilágban létező sólyomfélére, Herman Ottó kiváló természettudósunk hívta fel a figyelmet. Tanítványa Vönöczky Jakab ornitológus meg a turult, mint határozta madárfajt — állattani nevén: a Fales rusticolus altaicus Menzbier-t. (Erről részletesebben Szilády Károly tollából, a Természettudományi Közlöny 1941. augusztusi számában olvashatunk.) Az utazó csak pillantásokat vet a Tatabánya városát jellemző hegyre, rajta az óriás fehérsólyomra, a turulra. Az itt élők talán szívesen kalandoztak néhány vissza a történelembe, percre hogy néhány érdekességet megtudjanak róla. Szalayné Bodócs Éva Claudia a TTT-ből Hat esztendeje egy mosolygós, szőke hajú, apró termetű kislány jelent meg riporterként a televízió Tízen Túliak Társasága műsorában. Magabiztosan kérdezett, ha kellett vitába szállt partnerével, s ami hallatlan erény a szakmában, rögtönzött. Scharf Claudia az oroszlányi Arany akkoriban végzős diákja volt, mint iskola helyi riporter őrs ügyes tagajára figyeltek fel. Múltak az évek, Claudia a fővárosiban leérettségizett, majd egyetemista lett. Jelenleg az Eötvös Lóránd Tudományegyetem másodéves magyar-történelem szakos hallgatója. „Már” húszéves, s még mindig riportere, afféle háziasszonya az úttörőknek szóló műsornak. Kíváncsian vártam a találkozást milyen „élőben” a kispajtásból hölggyé cseperedett Claudia. Mosolya, szőke haja, termete a régi, ma is olyan ,.mint’, mint hat esztendeje. Mégis más, kiforrott egyéniség, határozott nézetekkel. — Úgy érzem, lassan csúznom kell a TTT-től, hakinőttem már Bár még ma is e témakörből, bizsergéssel tölt el, ha átlépem a televízió székházának a küszöbét, de lassan váltanom kell. Három szerkesztőt „emésztettem” el eddig. Jelenleg Zákonyi Balázs szinkronrendezővel és Fazekas Lajos filmrendezővel dolgozom. Kiöregedtem — mondja, s fülig húzódik a szája. — Ma már nem mindig sikerül érdeklődő arcot vágnom. De az izgalmas, emberi sorsokkal foglalkozó, főleg vidéki riportokban ma is kedvemet lelem. — Régebben néhány szabvri riport tette ki a hosz- TTT műsorát, mostanában a rövidebb, magazinjellegű gok dominálnak. Melyik anyaáll közelebb hozzád? — Az előbbi. Itton élveztem a több órás beszélgetéseket, amiből aztán ügyes mással egy tizenöt perces váriport kerekedett. — Változtak-e a gyerekek? — Azt hiszem nem. Minden attól függ, találkoznak-e egy megszállott úttörővezetővel, aki él-hal a gyerekekért. Nekem szerencsém volt az általános iskolai osztályfőnököm és a csapatvezetőm, Haraszti házaspár ilyen volt. a .Legutóbb Recsken találkoztam hasonlóval. — Egy riporterrel sok minden történik. Melyek voltak a legizgalmasabb perceid? S a legnagyobb élményed ? — Az első forgatást, ami Visegrádon volt — sose felejtem el. Egy árok fölött kellett átfutnom az őrssel, aztán a mikrofonhoz érve kötetlenül beszélnem kellett volna. Lihegtem, szuszogtam, csak a kapkodó lélegzetem hallatszott. Nagyon szégyelltem magam ... A másik az óriás emberrel, Szívós István vízilabdázóval folytatott beszélgetésem volt. ö 2 méter fölött, én az 1 méter 50 közelében. Groteszk látványt nyújtottunk. Aztán leültettem, mondtam, ne húzza ki magát, én pedig állva maradtam. Így valahogy túlestünk rajta ... A legmélyebb benyomást rám a Pálffy Józseffel folytatott beszélgetés tette, vétlen volt, föloldotta a közzavaromat, egyetlen percre sem felejtette el, hogy egy amatőr tizenévessel áll szemben. — Megismernek a gyerekek az utcán, esetleg a rajongók leveleket is küldenek? — Gyakran felismernek a buszon, a cukrászdában. Legutóbb társasággal ültem egy presszóban amikor hozzánk egy fiatalokból odajött álló kis csoport. — Tudjuk, te vagy * Claucsia $ TTT-ből — mondták •—,adj tanácsot, együttesünk kiesett a Ki mit tud?-ból. Mit mondhattam erre? Úgy látszik, nem csak a gyerekek,de az idősebbek is nézik ezt a műsort, mert öreg nénik, báncsik is megszólítottak, valóban te vagy a TTT-s dia? Eleinte sok levelet Claukaptam, de a válaszadásra nem futotta az időmből. — Említetted, hogy «»jött az az idő, amikor váltanod kellene. Mire gondolsz ? — Az ifjúsági osztályra szeretnék átkerülni, persze ez nem olyan könnyű dolog, ígéretem nincs, de bízom abban, a rendezők is észreveszik, hogy eljárt fölöttem az idő, a helyem a húszévesek között van ... — román — A televízió stábja Claudiával egy Balaton-parti forgatás szünetében ötéves koromban egy úri ház úri kerítésén beszóltam egy úri kislánynak. te lány, hívjál be... Gyere, te fiú... hallom ma is a választ. Becs. Folyékonyan töröm a németet. Középiskola, hadifogság, pzö________ val megy az, menne, ha nem Ina a nyelvnek, minden nyelvnek belső •vénye, grammatikája. Reisz tanár úr ismer t, vele együtt a múlt időt már rég elejtettem. Bár kinek, minek a nyelvtan cs-ben, a trafikban? Cigarettát, színes jelezőlapot kérek. És zsebkést, nyelénk van ilyen intarziával, akár a Stefans Kirche p tornyával, képével. Ajándék, mo rgom. Cigaretta van, anziksz is sok száz.cska nincs. A nő mosolyog, magyarázm értem, számomra ő töri a rontog lágyan, finoman. Kísér az németet, utcán •en méter, száz méter, aztán egy üzlet itt megáll: „Hier!” (Itt!..*, mármint itt oható a zsebkés.) Köszönöm. Bájosan morog, kezet nyújt, otthagy. Utánabámulok, igen szép a járása. Moszkva. Natasa légikisasszony, Irina Novoroszijksz, a hős ______________ város idegenvezetője, Nyinakszandrovna, a szovhoz párttitkárnője, lyikőjüket szeressem, válasszam. Nyinakszandrovnát semmiképp, ő túlbuzgóságameg akart „gyilkolni”. Vagy éppen ezért Fekete-tenger melléke, Tyimasevszky vhoz. A párttitkár, Nyina Alekszandrovna ke, kék szemű angyal. Reggel kilenctől kédélutánig dolgoztunk. Fél ötkor abbahagya határjárást, havaj az ebédlőbe. Az nercú párttitkárnő földi lénnyé váltot, megnyitotta ellenünk a nagy csatát, kezdte, szeme, szőkesége mosolygott, vodk«, hűsítőkkel kínálta vendégeit. Előttünk itt a kubényi asztal, kaviár, rák, olajbor, vaj, sajt, sült hal, pacalt hal, krumpli, kenyér. Az orvtámadásként érkező színtelen orosz halászlét finom tengeri halból főzve még megettem. Barátok között jó a békesség. A marhasültnél bedobtam a törülközőt. És még ezután tették elém a fűszeres darálthússal töltött főtt derelyét, tejföllel nyakonöntve. Én gyáva hős. Pohárköszöntők következtek. Addigra tolmácsunk is kidőlt. Annyit válaszoltam, hogy: „Mat tozse, asszonyom!” Később, napokkal később hazafelé a repülőgépen álmomban oroszul csevegtem a szovjet nőkkel,elnézésüket kértem és adtam nekik egy-egy puszit. A tolmácsnő, Frida temesvári, szász származású. Akkor régen a front elöl szüleivel Berlinig futott. Most a sorsa megverte velem, a külföldi kiváncsival. Elvitt a Keleti kúzeumba, megmutatta a földalattit, magyarról németre, németről magyarra fordított a hivatalokban, a földeken, a gyárakban, mindenütt. Egy hét után, hogy elfárasszon, kivitt az állatkertbe, azután otthonába kávézni. A férje, Rudi a vasmunkás, tejszínhabot készített nekünk. Mondom Fridának, valaha egy temesvári nőt szerettem. Damján Grétének hívták, apja román volt, édesanyja szász, hazámban német nevelőnő lett. Könnyezik. Bejön a házigazda, bámul. Unokahúgom volt, mondja magyarul, szép erdélyi dialektussal Frida, és arcon csókol. Rudi egy szót sem ért, de ő is megcsókol. Família, mondja mentegetőzve, nehogy félreértsem. Párizs. Mindenhol jártam, ahová a külföldi turistát viszik. Néhány nap alatt „lefutottam” a Louvre-t, a Montmartre-t, a Champs Elysées-t, a Concorde teret, megbámultam a Sacré Coeurt, a Diadalívet, a Bourbon-palotát, felmentem a Notre Dame tornyába, az Eiffel tetejére, fejet hajtottam a Sainte Chapelle előtt, kivittek Versailles — Trianon-kastélyaiba. Éppen ősszel jártam a Szent Mihály útján, azután a modernek, az impresszionisták képtárában. Este voltam Michel Gyarmathynál a Fotes-Bergere igazgatói irodájában. Az öltözőkben a jelenésükre váró félmeztelen nők, vállukon bundával, pulóvert kötöttek férjeiknek, gyermekeiknek. Ültem a páholyban, s néztem a színvonalas műsort. Kimentem a temetőbe Balzac, Zola sírjához. A nyolcadik este rám tört a magány. Nyomasztott minden. Hazavágytam. Azonnal. Rögtön. Holott másnap reggel hazámtól még távolabb, nyugatra, Bretagne-ba kellett utaznom. Két hét a tenger mellett! Sok! Megbolydult lelkem választhatott az altató és a lyoni pályaudvar gyorsvonata között. A szálloda portásához fordultam gyógyszerért, ő a hotel orvosához. Jött az orvosnő, sugárzott az arca. Meghallgatta panaszaimat, munkámról kérdezett, németül. Újságíró? Nevetett, kocsijába ültetett, jöjjön, nézzük meg Párizst, éjjel. Helena Blomms doktornő másfél óra múlva visszavitt a hotelba. Útközben, a város ragyogásában, nagyokat füllentett — értem. Azt mondta ő is így érzett tavaly, amikor New Yorkban volt. Azonnal haza akart utazni. Húsz frankot (száz-kétszáz forint!) kért, talán a benzin is többe került. Asszonyom, magáé a szívem, rebegtem bátortalanul. Jól jön, évek óta ezeket gyűjtöm — mondta, s jót kacagott. A meleg Adria vízében úsztam, egy nő mellettem lubickolt és hozzám szólt. No kapisko, ungarese zsurnaliszt vagyok, válaszoltam nem éppen perfekt olaszsággal. Kihívott a pártra. Szótlanul felöltöztünk és szótlanul elmentünk a kommunista párt rimini városi bizottságára. Egy hétig a vendégük voltam. Etettek, itattak, elvittek Páduába, Ravennába, Ferrarába, Firenzébe, Bolognába, Velencébe, Forliba, s vissza a tengerre. Míg ott voltam, többször is meglátogattak, vörösbort és sört hoztak. Szegfűt viszek az anyósom születésnapjára. Nyolcvanöt éves, bájos élő csoda. Ma új pongyolájában jár-kel, tekintetemet lesi, ő ma is hisz, bízik a férfiakban. A virágot átnyújtom, a pongyolát megdicsérem, és krumplit sütök, legyen mindkettőnknek ünnepe, így illik a születésnapjára, sült krumpli vajjal, teával. Ezt gondolom és ő megerősít, pontosan ezt kívánta. Feleségem? Örök nő. Delila. Időnként, gondolatban, a temető árkába hantol el, időnként feltámaszt és kedvenc ételemmel, jó borral kínál. E ritka alkalmakkor neki dúdolom: „ ... szívem egy vándorcigány...” — de gyorsan abbahagyom, mert látom kezében a sírásó szerszámot. övék az örömünk, a bánatunk, egész életünk. Szívünkben, karjukban hordják az emberiséget Hátukon az önromboló világot. ..’. Te lány, hívjál be, ti lányok, hívjatok be bennünket. Suha Andor Hívjatok be, lányok! Berlin. Rimini, Budapest.