Dolgozók Lapja, 1983. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-26 / 97. szám

Sf Unatkozik-e a néző? nem egy alkalommal unatkozunk, ásítást nyomunk el, fölkelünk a karosszékből, esetleg röpke beszélgetésbe kezdünk ak­kor is, ha nincsenek vendégek, akik kedvéért természete­sen majd' minden műsor megtekintését különben is fel­függesztjük. Jutott ez eszembe akkor, amikor a Rádió- és Televízióújságban Gyárfás Endre rövid eszmefuttatását ol­vastam a „háttértelevíziózásról”. Ennek a rádiós változata ma már közkeletű fogalom, itt tehát „tévésített” aligha kell magyarázni. A szerző aggodalma nem változatát alapta­lan. Valóban tapasztalhatjuk, hogy „nyitva a tévékészü­lék, zajlik a műsor ... s a Néző — pontosabban a Nézegető tesz-vesz a szobában, kimegy a konyhába, az erkélyre, a kertbe, vacsorázik, átlapozza az újságot, telefonál, bar­kácsol, neveli a gyerekeket.'’ Ami okfejtésében ez után kö­vetkezik, az viszont sántít. A néző ugyanis nem szokott el­mozdulni a képernyő elől minden indok nélkül. Emlékszem, egy időben a rádiósok körében is lehetett siránkozó hangokat hallani, amikor a hallgató „válogatós” lett. Pedig örömhír volt az kétszeresen is. Részben, mert a rádió adásai nem csak bővültek, de színesebbek, változa­tosabbak is lettek, a választék gazdagodása pedig — mint minden más esetben —, a választás lehetőségét is magában hordozta. Lassan talán ugyanez történik a televízió műso­raival is. De hiszen , gondolom, a második műsor belépése eleve ebbe az irányba kívánt hatni. Akkor pedig miért a nosztalgia? Kötve hiszem, hogy Gyárfás Endrének teljes mértékben igaza lenne, amikor így vélekedik: „írónak, dra­maturgnak, szerkesztőnek, rendezőnek — valamennyi fotónak — ezentúl tehát számolnia kellene a hézagos, ál­szétszórt figy­elemmel?” S ebből az alapállásból bizony elég­­­gé siralmas jövő képét rajzolja elénk. A tapasztalatok viszont azt igazolják, hogy egy jó műsor — jól kínált, tálalt és megszerkesztett műsor — mellől sem a rádióhallgatót, sem a televíziónézőt nem lehet elmozdítani! Nem a „vegyesfelvágott” után áhítozik a né­ző (olykor persze arra is, de tekintsük ezt bocsánatos bűn­nek például ezeken a ragyogó, barnító, gyümölcsfa-virág­­nyitó szép tavaszi délutánokon, koraestéken!). A hallgató figyelmét le kell kötni: ha háttérzenének kívánkozó muzsi­kával, hát azzal, de a dokumentumjátékok szerzői-szer­kesztői ma már jól tudják, hogy a rádiózó ember nem hagyja cserben azt a szerzőt, akinek műve meghallgatást kíván, megdöbbent, felráz és önigazolásra kényszerít. A te­levízió eddig, úgy tetszik minden jel szerint, élvezte hely­zeti előnyét: a látvány, a kép vonzereje a rádió ellené­ben dolgozott; s . a..,filmszínházakba''sem­ özönlöttek nagy tömegek, hiszen aznap a képernyőn is szórakoztató látvá­nyosságokat kínáltak. Itt van mindjárt a Csortos Gyula filméletrajzát kínáló sorozat (ezúttal más sorozatok értékéről vagy haszontalan­­ságáról inkább nem szólok). Az 1940-ben készített, Vissza az úton című film, (amelyben a napokban elhúnyt Mezey Máriával, valamint Tolnay Klárival, Pethes Sándorral, Pethes Ferenccel, Maklári Zoltánnal és másokkal játszott), bizony berzenkedést váltott ki bennem. Gondolom, nem vagyok egyedül ezzel a vélekedésemmel. Mintha a tízpa­rancsolat egyik pontját kísérelték volna meg illusztrálni (a szerzők: Orbók Attila és Kolozsvári Andor, rendező: Rátho­­nyi Ákos). Mindeddig olyan filmeket láthattunk, amelyek azt az illúziót keltették, mintha valamikor zömében mese­szép alkotások készültek volna a magyar filmgyártás jó­voltából. (Készültek azok is, vitathatatlan.) Ezúttal­­ csalód­tunk. Kemény dió számomra a televízió néhány más műso­ra. Kezdetben igencsak figyeltük a Vers — mindenkinek című rövid műsorokat. Ma már nem tudom magamnak sem előre biztonsággal megjósolni, hogy élményben lesz-e a részem, avagy inkább gyertem volna öt percet azzal, ha eltekintek a látvánnyal illusztrált versmondástól. A szim­fonikus zene, vagy az opera tolmácsolása sem kapott még igazán polgárjogot a képernyőn, mert a tálalás messze áll a magnetizmustól. Pedig Bernstein már meggyőzött min­ket arról, hogy a muzsikáról igenis lehet népszerűen, von­zóan szólni. Talán a karmesterverseny ezúttal is eléri cél­ját, mert ebben a muzsika mellett drámai erőt is fölfe­dezhetünk, emberi küzdelmet és drámát, a szó szoros ér­telmében. Erre pedig odafigyelünk. Említhetném persze a látvány, a zene és az ismeretet terjesztő kísérőszöveg együttes erejével ható, lenyűgöző A magyar puszta soroza­tot is annak illusztrálására, hogy nem kell félnie a televí­ziónak a nézők érdektelenségétől. Kinek ez, kinek az tet­szik, a képernyő varázsának megszűnése azonban még jó ideig nem fenyegeti a tévéseket. Olykor inkább attól tar­tok: még mindig mi, a nézők vagyunk kiszolgáltatott hely­zetben. Igaz ez akkor is, ha nagy örömmel számolhatok be Ki tud többet a Szovjetunióról? című vetélkedőműsor ered­­­ményéről. A versengő csapatok (két gimnázium és két szak­munkásképző képviseletében) kemény, de kissé terjengős és a szerkesztés fogyatékosságai miatt „ráérős” műsorban mérték össze erejüket, tudásukat. Nyilván, az említett ne­gatívumokat elsősorban mi, nézők éreztük — a kamerák kereszttüzében ilyesmik méricskélésére aligha van idő. Mindentől függetlenül dicséretesen, szépen szerepelt a kis­béri Táncsics Gimnázium négyesfogata (az első helyen vé­geztek, egyébként is már egy szovjetunióbeli út váromá­nyosaként), és a korábbról országos sikereket vallható tatabányai 314. számú szakmunkásképző magáénak csapa­ta. A kisbériek már tavaly is szép teljesítményt nyújtot­tak — idei elsőségüknek örültünk közösen, persze még sorolni figyelmet keltő és ke­vésbé érdekes produkciókat, s olyanokat is, amelyekben érezhető a távolság, a jó LEHETNE elképzelés és a gyenge megvalósítás között (Vagy fordítva). Egy azonban mindenképpen bizonyos: ha ma még távol is vagyunk a ,,háttértelevíziózástól” — nem kell ettől félnie senki jó alkotónak. Még a Dumas-regényéből készített an­gol tévéfilmet, a Monte Christo grófját is sokan végignéz­tük, holott a történet eléggé közismert, de szerencsére nem tíz-húsz részből álló sorozattal próbálták lekötni a tigrél­ni in­két. Elég csupán a regény iránt felkelteni az érdeklő­dést , a többit az irodalom a maga eszközeivel kell, hogy magára vállalja. Így hát válogatunk, de nem unatko­zunk ... Jenkei Jani*« I DOLGOZÓK LAPJA 1983. április 26 . kedd Gazdag hétvégi program Tatabányán Tisztelgés a költő emléke előtt A­z elmúlt hétvége sokféle lehetőséget kínált a tatabányai gyerekeknek. Szombaton szinte egyidőben rajtolt a sárberki háztömb körüli futóverseny, több mint kétezernyi résztvevője, az V- ös számú általános iskolában pedig az Éneklő Ifjúság megyei verseny zajlott. A NÉPHÁZ zenetermében mindezek ellenére népes me­zőny gyűlt össze: nyai Váci Mihály a tatabá­Általános Iskola által meghirdetett, névadó emlékét idéző városi a szavalóversenyre. A zsürielnöki tisztet Se­bestyén Lajos költő töltötte be. Néhány üdvözlő szó hangzott el Pálfi Antalnétól, a Váci Mihály iskola igazga­tónőjétől, s máris a dolgok közepébe vágtak. Minden benevezőnek (3—8. osztályosok indultak) egy kötelező és egy szabadon vá­lasztott verset kellett elmon­dania. A kisebbek számára Váci Mihály: Fecske verse volt a kötelező, a című na­gyobbaknak Váci másik ver­sével, a Mint a kenyérrel kellett megbirkózniuk. A leg­nagyobbak a fiatalon elhunt­­költő Szelíden, mint a szél című versét mondták el első­ként. Részletezésre, az és hibák taglalására erények vállalkozhatom, néhány aligha do­log azonban mindenképpen említést érdemel. Mindenek­előtt az alsótagozatosok és az ötödik-hatodik osztályosok talpraesettsége. Belesülni —, szerencsére, ezt ők még nem ismerik. Örömmel mondták a verseket, s többségük értette is a költő gondolatait. Ami­kor Kézi Marika, a Mező is­kola negyedikese a pódiumra lépett, körülötte vibrált a le­vegő. Nem akart ő a felnőtt művészekkel versenyre kelni, kedves bájjal, tiszta szöveg­­mondással hívta fel magára a figyelmet. Szabadon vá­lasztott verse, Zelk Zoltán A három nyúl, igazi élményt nyújtott. Megjelenítette a köl­teményben szereplő állatokat, s ha néhány percre is, de fe­ledtetni tudta társaival a versenyizgalmakat. Tetszett általában a gyere­kek versválasztása, ebben bizonyár­a a főszerepet a fel­készítő tanárok játszották. Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes, Gazdag Erzsi, Weöres Sándor, Zelk Zoltán és Váci Mihály költeményei szerepel­tek többek között a szaba­don választott kategóriában. A helyes lélegzetvétel ugyan még sokaknak problé­mát okozott, de hát van ide­jük a gyerekeknek, hogy ezt megtanulják. A nagyobbak szerepléséről még nem szóltam, holott ők alkották a mezőny népesebb részét. Sajnálatos, hogy az izgalom sokakat annyira ha­talmába kerített, hogy több­ször is megálltak, nem tud­ták folytatni a verset. Mind­ez nem a szöveg nem tudá­sával, hanem a hallatlan drukkal magyarázható. Fiút csak mutatóban láttunk a versenyen, igyekezett is a zsűri honorálni szereplésü­ket. A hatodikos Dóczi Rita és a hetedik osztályos Lőrinc Ildikó nevét kell külön megemlíteni. A végzősök kö­­­­zül a legnagyobb elismerést Hansági Ágnes, a II-es isko­la diákja aratta. Fittyet hányt a rászegeződő­ szempároknak, szembe nézett velük, s értőn mondta el a kötelező verset, majd Garai Gábor Írás a falon című költeményét. A zsűri évfolyamonként ítélte oda az első háromnak járó oklevelet. A 3. osztályo­sok közül Farkas Krisztina (Váci M. iskola), a negyedi­keseknél Kézi Mária (Mező iskola) bizonyult a legjobb­nak. Az 5. osztályosok verse­nyét Csilek Mónika (Bánhi­­dai isk.), a hatodikosokét Dóczi Rita (Váci M. nyerte. A hetedikesek iskola) közül Lőrinc­z Ildikó (Széchenyi isk.), a nyolcadikosok közül Hansági Ágnes (II-es iskola) bizonyult a legjobbnak. A GRATULÁCIÓK után Török Ferenc, a zsűri tagja mondott néhány olyan jó ta­nácsot, amit a versmondó gyerekek megszívlelhetnek, ha továbbra is tisztelői ma­radnak a költeményeknek. — román — „Aranyeső" az Éneklő Ifjúság hangversenyén SZOMBATON délelőtt, az V-ös iskolában, rendezték meg az Éneklő Ifjúság moz­galom keretében a zenei ta­gozatú általános, iskolák kó­rusainak minősítő versenyét. Takács László, a budapesti Madách Gimnázium karnagya volt a zsűri elnöke, Izsáki Mihály, a KÓTA megyei el­nöke és Horváth Istvánná Eötvös Gimnázium tanára az a zsűri tagja. Emlékszem arra az időre — jó néhány éve volt már —, amikor azon keseregtünk, milyen keveset nyújtanak a zenei tagozatú rusmozgalomban. iskolák a kó­Gyökeresen megváltozott a helyzet. Ezt az idei Éneklő Ifjúság utolsó fordulója is igazolta. Hat is­kolai kórus szerepelt, s vala­mennyi aranyéremmel hagyta el a porondot. Kiválóak, nagyszerűen tudnak. Élenjár a tatabányai V-ös iskola, ahol szinte minden gyerek énekel, így vált lehetővé, hogy három kórust tudtak ki­állítani. Minőségi különbség nincs közöttük. A Nollné Mohácsi Ilona vezette, kicsi­nyek kórusa csupa derű, csu­pa élet, játékos könnyedség­gel, felnőtttes biztonsággal énekelnek. A nagykórus két­­szer is fellépett, egyszer Girn Tiborné, majd Vécseyné Kiss Ibolya vezényelte őket. Tisz­ta szövegmondás, a dinamika ezer árnyalata, a biztos hang­­magasság és intonáció egyfor­mán tulajdona az együttes­nek. De ami talán a legmeg­­kapóbb, az az igazgató — Murányi Ferenc — vezette fiúkórus. Ez a „műfaj” megyében az egyetlen. Olyan a megkapóan, szépen szerepel­tek, hogy az embernek ön­kéntelenül a híres római fiú­kórusok jutottak eszébe. Tisz­ta, fegyelmezett és színes, előadásukból is kiemelkedett Kodály: Esti dala. Emlékezetesen szép szereplése volt a dorogi Zrínyi Ilona is­kolának Pármai Csaba ve­zényletével. A megérdemelt arany-előadása volt a Hor­váth Marianna vezette tatai I-es iskola énekkarának. A bemutató díszhangverse­­nyen meghívottként vettek részt a tatabányaiak közül a IV-es iskola énekkarosai Nollné Mohácsi Ilona vezeté­sével, a sárberki iskola éne­kesei Romsits Mária karnagy vezénylésével; meghívták a komáromi Klapka iskola énekkarát, amelyet Hadnagy Gyuláné dirigált. VALAMENNYI kórus kiváló, azért is nyerhettek meghívást. Ami kicsit elszomorította szakembereket: sem az orosz­a­lányi, sem az esztergomi ze­nei tagozatú iskolák kórusai nem voltak jelen. — ádám —

Next