Dolgozók Lapja, 1983. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-26 / 97. szám
Sf Unatkozik-e a néző? nem egy alkalommal unatkozunk, ásítást nyomunk el, fölkelünk a karosszékből, esetleg röpke beszélgetésbe kezdünk akkor is, ha nincsenek vendégek, akik kedvéért természetesen majd' minden műsor megtekintését különben is felfüggesztjük. Jutott ez eszembe akkor, amikor a Rádió- és Televízióújságban Gyárfás Endre rövid eszmefuttatását olvastam a „háttértelevíziózásról”. Ennek a rádiós változata ma már közkeletű fogalom, itt tehát „tévésített” aligha kell magyarázni. A szerző aggodalma nem változatát alaptalan. Valóban tapasztalhatjuk, hogy „nyitva a tévékészülék, zajlik a műsor ... s a Néző — pontosabban a Nézegető tesz-vesz a szobában, kimegy a konyhába, az erkélyre, a kertbe, vacsorázik, átlapozza az újságot, telefonál, barkácsol, neveli a gyerekeket.'’ Ami okfejtésében ez után következik, az viszont sántít. A néző ugyanis nem szokott elmozdulni a képernyő elől minden indok nélkül. Emlékszem, egy időben a rádiósok körében is lehetett siránkozó hangokat hallani, amikor a hallgató „válogatós” lett. Pedig örömhír volt az kétszeresen is. Részben, mert a rádió adásai nem csak bővültek, de színesebbek, változatosabbak is lettek, a választék gazdagodása pedig — mint minden más esetben —, a választás lehetőségét is magában hordozta. Lassan talán ugyanez történik a televízió műsoraival is. De hiszen , gondolom, a második műsor belépése eleve ebbe az irányba kívánt hatni. Akkor pedig miért a nosztalgia? Kötve hiszem, hogy Gyárfás Endrének teljes mértékben igaza lenne, amikor így vélekedik: „írónak, dramaturgnak, szerkesztőnek, rendezőnek — valamennyi fotónak — ezentúl tehát számolnia kellene a hézagos, álszétszórt figyelemmel?” S ebből az alapállásból bizony eléggé siralmas jövő képét rajzolja elénk. A tapasztalatok viszont azt igazolják, hogy egy jó műsor — jól kínált, tálalt és megszerkesztett műsor — mellől sem a rádióhallgatót, sem a televíziónézőt nem lehet elmozdítani! Nem a „vegyesfelvágott” után áhítozik a néző (olykor persze arra is, de tekintsük ezt bocsánatos bűnnek például ezeken a ragyogó, barnító, gyümölcsfa-virágnyitó szép tavaszi délutánokon, koraestéken!). A hallgató figyelmét le kell kötni: ha háttérzenének kívánkozó muzsikával, hát azzal, de a dokumentumjátékok szerzői-szerkesztői ma már jól tudják, hogy a rádiózó ember nem hagyja cserben azt a szerzőt, akinek műve meghallgatást kíván, megdöbbent, felráz és önigazolásra kényszerít. A televízió eddig, úgy tetszik minden jel szerint, élvezte helyzeti előnyét: a látvány, a kép vonzereje a rádió ellenében dolgozott; s . a..,filmszínházakba''sem özönlöttek nagy tömegek, hiszen aznap a képernyőn is szórakoztató látványosságokat kínáltak. Itt van mindjárt a Csortos Gyula filméletrajzát kínáló sorozat (ezúttal más sorozatok értékéről vagy haszontalanságáról inkább nem szólok). Az 1940-ben készített, Vissza az úton című film, (amelyben a napokban elhúnyt Mezey Máriával, valamint Tolnay Klárival, Pethes Sándorral, Pethes Ferenccel, Maklári Zoltánnal és másokkal játszott), bizony berzenkedést váltott ki bennem. Gondolom, nem vagyok egyedül ezzel a vélekedésemmel. Mintha a tízparancsolat egyik pontját kísérelték volna meg illusztrálni (a szerzők: Orbók Attila és Kolozsvári Andor, rendező: Ráthonyi Ákos). Mindeddig olyan filmeket láthattunk, amelyek azt az illúziót keltették, mintha valamikor zömében meseszép alkotások készültek volna a magyar filmgyártás jóvoltából. (Készültek azok is, vitathatatlan.) Ezúttal csalódtunk. Kemény dió számomra a televízió néhány más műsora. Kezdetben igencsak figyeltük a Vers — mindenkinek című rövid műsorokat. Ma már nem tudom magamnak sem előre biztonsággal megjósolni, hogy élményben lesz-e a részem, avagy inkább gyertem volna öt percet azzal, ha eltekintek a látvánnyal illusztrált versmondástól. A szimfonikus zene, vagy az opera tolmácsolása sem kapott még igazán polgárjogot a képernyőn, mert a tálalás messze áll a magnetizmustól. Pedig Bernstein már meggyőzött minket arról, hogy a muzsikáról igenis lehet népszerűen, vonzóan szólni. Talán a karmesterverseny ezúttal is eléri célját, mert ebben a muzsika mellett drámai erőt is fölfedezhetünk, emberi küzdelmet és drámát, a szó szoros értelmében. Erre pedig odafigyelünk. Említhetném persze a látvány, a zene és az ismeretet terjesztő kísérőszöveg együttes erejével ható, lenyűgöző A magyar puszta sorozatot is annak illusztrálására, hogy nem kell félnie a televíziónak a nézők érdektelenségétől. Kinek ez, kinek az tetszik, a képernyő varázsának megszűnése azonban még jó ideig nem fenyegeti a tévéseket. Olykor inkább attól tartok: még mindig mi, a nézők vagyunk kiszolgáltatott helyzetben. Igaz ez akkor is, ha nagy örömmel számolhatok be Ki tud többet a Szovjetunióról? című vetélkedőműsor eredményéről. A versengő csapatok (két gimnázium és két szakmunkásképző képviseletében) kemény, de kissé terjengős és a szerkesztés fogyatékosságai miatt „ráérős” műsorban mérték össze erejüket, tudásukat. Nyilván, az említett negatívumokat elsősorban mi, nézők éreztük — a kamerák kereszttüzében ilyesmik méricskélésére aligha van idő. Mindentől függetlenül dicséretesen, szépen szerepelt a kisbéri Táncsics Gimnázium négyesfogata (az első helyen végeztek, egyébként is már egy szovjetunióbeli út várományosaként), és a korábbról országos sikereket vallható tatabányai 314. számú szakmunkásképző magáénak csapata. A kisbériek már tavaly is szép teljesítményt nyújtottak — idei elsőségüknek örültünk közösen, persze még sorolni figyelmet keltő és kevésbé érdekes produkciókat, s olyanokat is, amelyekben érezhető a távolság, a jó LEHETNE elképzelés és a gyenge megvalósítás között (Vagy fordítva). Egy azonban mindenképpen bizonyos: ha ma még távol is vagyunk a ,,háttértelevíziózástól” — nem kell ettől félnie senki jó alkotónak. Még a Dumas-regényéből készített angol tévéfilmet, a Monte Christo grófját is sokan végignéztük, holott a történet eléggé közismert, de szerencsére nem tíz-húsz részből álló sorozattal próbálták lekötni a tigrélni inkét. Elég csupán a regény iránt felkelteni az érdeklődést , a többit az irodalom a maga eszközeivel kell, hogy magára vállalja. Így hát válogatunk, de nem unatkozunk ... Jenkei Jani*« I DOLGOZÓK LAPJA 1983. április 26 . kedd Gazdag hétvégi program Tatabányán Tisztelgés a költő emléke előtt Az elmúlt hétvége sokféle lehetőséget kínált a tatabányai gyerekeknek. Szombaton szinte egyidőben rajtolt a sárberki háztömb körüli futóverseny, több mint kétezernyi résztvevője, az V- ös számú általános iskolában pedig az Éneklő Ifjúság megyei verseny zajlott. A NÉPHÁZ zenetermében mindezek ellenére népes mezőny gyűlt össze: nyai Váci Mihály a tatabáÁltalános Iskola által meghirdetett, névadó emlékét idéző városi a szavalóversenyre. A zsürielnöki tisztet Sebestyén Lajos költő töltötte be. Néhány üdvözlő szó hangzott el Pálfi Antalnétól, a Váci Mihály iskola igazgatónőjétől, s máris a dolgok közepébe vágtak. Minden benevezőnek (3—8. osztályosok indultak) egy kötelező és egy szabadon választott verset kellett elmondania. A kisebbek számára Váci Mihály: Fecske verse volt a kötelező, a című nagyobbaknak Váci másik versével, a Mint a kenyérrel kellett megbirkózniuk. A legnagyobbak a fiatalon elhuntköltő Szelíden, mint a szél című versét mondták el elsőként. Részletezésre, az és hibák taglalására erények vállalkozhatom, néhány aligha dolog azonban mindenképpen említést érdemel. Mindenekelőtt az alsótagozatosok és az ötödik-hatodik osztályosok talpraesettsége. Belesülni —, szerencsére, ezt ők még nem ismerik. Örömmel mondták a verseket, s többségük értette is a költő gondolatait. Amikor Kézi Marika, a Mező iskola negyedikese a pódiumra lépett, körülötte vibrált a levegő. Nem akart ő a felnőtt művészekkel versenyre kelni, kedves bájjal, tiszta szövegmondással hívta fel magára a figyelmet. Szabadon választott verse, Zelk Zoltán A három nyúl, igazi élményt nyújtott. Megjelenítette a költeményben szereplő állatokat, s ha néhány percre is, de feledtetni tudta társaival a versenyizgalmakat. Tetszett általában a gyerekek versválasztása, ebben bizonyára a főszerepet a felkészítő tanárok játszották. Szabó Lőrinc, Nemes Nagy Ágnes, Gazdag Erzsi, Weöres Sándor, Zelk Zoltán és Váci Mihály költeményei szerepeltek többek között a szabadon választott kategóriában. A helyes lélegzetvétel ugyan még sokaknak problémát okozott, de hát van idejük a gyerekeknek, hogy ezt megtanulják. A nagyobbak szerepléséről még nem szóltam, holott ők alkották a mezőny népesebb részét. Sajnálatos, hogy az izgalom sokakat annyira hatalmába kerített, hogy többször is megálltak, nem tudták folytatni a verset. Mindez nem a szöveg nem tudásával, hanem a hallatlan drukkal magyarázható. Fiút csak mutatóban láttunk a versenyen, igyekezett is a zsűri honorálni szereplésüket. A hatodikos Dóczi Rita és a hetedik osztályos Lőrinc Ildikó nevét kell külön megemlíteni. A végzősök közül a legnagyobb elismerést Hansági Ágnes, a II-es iskola diákja aratta. Fittyet hányt a rászegeződő szempároknak, szembe nézett velük, s értőn mondta el a kötelező verset, majd Garai Gábor Írás a falon című költeményét. A zsűri évfolyamonként ítélte oda az első háromnak járó oklevelet. A 3. osztályosok közül Farkas Krisztina (Váci M. iskola), a negyedikeseknél Kézi Mária (Mező iskola) bizonyult a legjobbnak. Az 5. osztályosok versenyét Csilek Mónika (Bánhidai isk.), a hatodikosokét Dóczi Rita (Váci M. nyerte. A hetedikesek iskola) közül Lőrincz Ildikó (Széchenyi isk.), a nyolcadikosok közül Hansági Ágnes (II-es iskola) bizonyult a legjobbnak. A GRATULÁCIÓK után Török Ferenc, a zsűri tagja mondott néhány olyan jó tanácsot, amit a versmondó gyerekek megszívlelhetnek, ha továbbra is tisztelői maradnak a költeményeknek. — román — „Aranyeső" az Éneklő Ifjúság hangversenyén SZOMBATON délelőtt, az V-ös iskolában, rendezték meg az Éneklő Ifjúság mozgalom keretében a zenei tagozatú általános, iskolák kórusainak minősítő versenyét. Takács László, a budapesti Madách Gimnázium karnagya volt a zsűri elnöke, Izsáki Mihály, a KÓTA megyei elnöke és Horváth Istvánná Eötvös Gimnázium tanára az a zsűri tagja. Emlékszem arra az időre — jó néhány éve volt már —, amikor azon keseregtünk, milyen keveset nyújtanak a zenei tagozatú rusmozgalomban. iskolák a kóGyökeresen megváltozott a helyzet. Ezt az idei Éneklő Ifjúság utolsó fordulója is igazolta. Hat iskolai kórus szerepelt, s valamennyi aranyéremmel hagyta el a porondot. Kiválóak, nagyszerűen tudnak. Élenjár a tatabányai V-ös iskola, ahol szinte minden gyerek énekel, így vált lehetővé, hogy három kórust tudtak kiállítani. Minőségi különbség nincs közöttük. A Nollné Mohácsi Ilona vezette, kicsinyek kórusa csupa derű, csupa élet, játékos könnyedséggel, felnőtttes biztonsággal énekelnek. A nagykórus kétszer is fellépett, egyszer Girn Tiborné, majd Vécseyné Kiss Ibolya vezényelte őket. Tiszta szövegmondás, a dinamika ezer árnyalata, a biztos hangmagasság és intonáció egyformán tulajdona az együttesnek. De ami talán a legmegkapóbb, az az igazgató — Murányi Ferenc — vezette fiúkórus. Ez a „műfaj” megyében az egyetlen. Olyan a megkapóan, szépen szerepeltek, hogy az embernek önkéntelenül a híres római fiúkórusok jutottak eszébe. Tiszta, fegyelmezett és színes, előadásukból is kiemelkedett Kodály: Esti dala. Emlékezetesen szép szereplése volt a dorogi Zrínyi Ilona iskolának Pármai Csaba vezényletével. A megérdemelt arany-előadása volt a Horváth Marianna vezette tatai I-es iskola énekkarának. A bemutató díszhangversenyen meghívottként vettek részt a tatabányaiak közül a IV-es iskola énekkarosai Nollné Mohácsi Ilona vezetésével, a sárberki iskola énekesei Romsits Mária karnagy vezénylésével; meghívták a komáromi Klapka iskola énekkarát, amelyet Hadnagy Gyuláné dirigált. VALAMENNYI kórus kiváló, azért is nyerhettek meghívást. Ami kicsit elszomorította szakembereket: sem az oroszalányi, sem az esztergomi zenei tagozatú iskolák kórusai nem voltak jelen. — ádám —