Dolgozók Lapja, 1983. október (38. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-25 / 252. szám

r Sorozatok a titkát: miért, hogyan lett több KERESEM Kórház a város szélén, mint megannyi más sorozattársa? Aki, ha anyám a Szabó családot hallgatja a rádióban, elmegyek sétálni, akinek az agyára ment James Onedin és pereputtya, aki ugyan várta, hogy igazi népi hős lesz a maláj tigrisből, ám hamar belátta, hogy nem több az egész, mint egy jól megcsinált kalandfilm-sorozat —, ugyan miért vártam a Kórház a város szélén második szériájának folytatásait? Ám, ha úgy tetszik, a televízió műsorából még sok hasonló — érdekesebb, vagy teljességgel érdektelen — sorozatot kicsemegézhetünk. Ismét visszatért a képernyőre a magyar labdarúgás ,,művészete”. Jómagam labdaszedő szintjén sem értve a témához, annyit azért láttam: a Rába ETO gyorsaságban, a passzolás biztonságában és még sok más részelemben bizony elfért a Dinamo Minszk hóna alatt. A fociban szurkolunk a Tatabányának, dicsérjük a felfutott Rába ETO erényeit, s így tovább. Ott egyszerűen nem lehet abbahagyni. Ha valaki drukker, s még nem látott kiabálva szitkozódó embert — miközben felesége hallatlan nyugalommal készíti a vacsorát —, nézzen a tükörbe egy-egy kihagyott Rába-helyzet után, azon nyomban. No, de miért ne legyen okoskodó az a nem céklafejűen focidrukker tévékrónikás: ugyan kérem, hányan és hány, akár életre szóló helyzetet kihagyunk, s csak füstölgőnk utána. Nézzünk más példát! Az immár harmadik hete szerdánként látható Tévéegyetem című műsorsorozatra érdemes fokozottan odafigyelni. (Az előzményekhez: a tv közművelődési főosztályán elkészült a sorozat első tizenhat, az ókori kelet történetét bemutató adása. A film tudományos szakértője és előadója Komoróczy Géza történész, szerkesztője és rendezője Kővári Péter. A sorozat munkálatait 1978-ban kezdték el, s a négy és fél év alatt Bánhegyi István, Halász Mihály, Ráday Mihály és Stenszky Gyula operatőr kamerájával 40 órányi filmet vett fel több mint tucatnyi országban. Számos ásatáson és több mint 70 múzeumban forgattak.) Az ókori Kelet című sorozat készítőinek természetesen az volt a célja, hogy ne tankönyvízűen, ne a tankönyvek teljességre törekvő igényével álljon össze a tévéegyetemi széria, ellenkezőleg: azokat a fő problémákat, csomópontokat emelték ki, amelyekről részletesebben kívánnak szólni." Mindig egy-egy konkrét helyszínről, tárgyi leletből indulnak ki — aztán általánosítanak. Noha elég vaskos könyvvel nyúztak bennünket e témát illetően is a debreceni bölcsészkaron, megvallom: élvezettel nézem Komoróczyék vállalkozását. Még csak azt sem mondhatom, hogy ez az ismeretanyag nélkülözhetetlen napi munkámhoz (habár már az első három adásban is adódtak ilyen találkozási pontok). Ez a kedvesen okos műsor arra ad választ: haladt-e előre az emberiség. Tudjuk, igen. De bebizonyítják nekünk, hogy itt, Közép-Kelet-Európában, az Árpád apánk hasította földdarabon, csak-csak megtaláltuk a számításunkat. Egyszóval, a múlt sajátos kincseinek-értékeinek, a leleteknek a felmutatása révén hívják fel jelenünk számos objektív-tárgyi, szellemi pozitívumára. Sorozat a Zene, zene, zene című produkció de itt csak két okból említjük: mert tanulságosan, is, szépen egységes volt (az orgonákkal ismerkedhettünk), s és, mert hallhattuk az esztergomi bazilika új orgonáját szólani (ez tudniillik a múltkori adásból kényszerűen kimaradt). Soroljam? A Stúdió '83, a Kockázat (külgazdaság), a Panoráma (külpolitika). A hét műtárgya (csupán öt perc!), az Ablak és még sok más, okkal-joggal népszerű. Mert beleszól a hétköznapi életünkbe. Vagy mert művészeti ismeretterjesztő műsornak például rövid, nem nyomnak agyon bennünket a szakszöveggel. Vitray Tamás Ismét.. .-je is okos, jó műsor ... . A játékfilm-sorozatokkal általában nincs ennyi szerencsénk. Tudom, hogy sokan, főleg a nők, imádják a Sandokan-t, de ez isten bizony, elmúlik, remélem. Kialusszuk. A csehszlovák sorozatban is kétségtelenül sok volt a közhely, a jól bevált ún. panelelem, amiből írók is tudnak építkezni. Kezdetben Elzbetának szurkoltam (korom már indokolja), aztán csak figyeltem a szálak bonyolódását, mígnem az emberi sorsok a maguk (író által elképzelt) gyarlóságában megmutatkoztak. Jaroslav Dietl forgatókönyvíró és Jaroslav Dudek rendező azonban addig farigcsáltak, amíg egy példának való karaktert ki nem bontottak — legalább három figurában. Az idős Sova (Ladislav Chudik), Strosmajer (Mikos Kopecky), Festova (Dana Modlická), de még Dankát is ide sorolom érett bölcsességgel társult érzékeny embersége miatt (Jana Stepánková). Hol egyik, hol másik tetteivel, értettünk egyet, hol — alkattól függően —, közülük valamelyik figurával azonosultunk. S ha másnap kicsit Lovasan komótosabbak, Strosmajeresen, vagy Festova-san életigenlő-harsányak lettünk, netán Danka módjára szerettük-értettük bajban lévő társunkat — már be is következett a katarzis. Ez a katarzis olyan műszó, ami riasztja az embereket,pedig hát gyakran kerülünk katartikus erejű, döntést igénylő kérdések elé. Amikor is nem az agyunk, a kezünk, hanem egész személyiségünk, érzi a tett, vagy a szó súlyát. AZÉRT nem állhatom meg a kérdezést: az iménti sorozat-műfaj kategorizálása ____________ szerint nem érzi a televízió szerkesztősége, hogy lassan már-már gépiessé válik ez a struktúra? (Menetrend szerint kapjuk az Elmebajnokságot, a Deltát, a Kapcsoltamot, a Fele sem igazt, a kisfilmet, a rajzfilmet, a krimit...) Érdemes lenne ezen elgondolkodni. Jenkei János DOLGOZÓK LAPJA 1983. október 15., kedd Diákvélemények a komoly zenéről És megérintett a csoda..., Jacobsen azt mondja, egyik a füllel értekezésében: „... érzékelhető hangok végső fokon mind hamisak, míg az, akinek megadatott a zenei hallás ajándéka, láthatatlan hangszert rejteget bensejében”. Valóban, a zenei hallás ajándék, a komoly zene értő befogadására csak kevesek képesek. Érdekes, s elgondolkodtató, hogy míg a könnyűzene, minden kor ifjúságát megérinti, addig a hangversenytermek, operaházak széksorait többnyire azselői idősebb nemzedék képviseltik meg. A „többnyire” szót vánom, mert hangsúlyozni kiaz általánosítás ez esetben is durva hiba lenne. Vannak, és lesznek mindig a klasszikus zenét értő, és művelő, gondolati tartalmát magukénak valló fiatalok. Hosszan lehetne meditálni azon, vajon mi az oka annak, hogy a közel száz decibel erősséggel bömbölő magnóból áradó könnyűzene szeretetét a legtöbb fiatal vállalja, addig a klasszikusok élvezetét inkább titkolni, mint propagálni valónak tartja. Ezen érdekes eszmefuttatást tizenévesektől hallottam, méghozzá három olyan fiataltól, akik élvezik a halk futamokat a zongorán, egy-egy etűd, soha meg nem fogalmazott gondolatok elindítója Vannak bennük körök, amelyekben nem ildomos bevallani, hogy szeretjük a komoly zenét. Kétkedéssel hallgattam Laky Helgát, a Árpád Gimnázium tatabányai 3. b osztályos diákját. Úgy gondoltam, túloz, Tamás Ildikó, de osztálytársa, s az érettségi előtt álló Szakács Zsolt, egyetértett Helgával. Ők hárman készséggel nyilatkoztak meg arról, hogyan jutottak el a komoly zeneértő befogadásához. Elvitatkoztak azon, közelebb hozza-e a muzsikához a diákokat, vagy inkább elriasztja őket a kötelező hangversenylátogatás. — Az, hogy kötelező a bérletek vásárlása, nem jó dolog, de jobb ötletem nincs — tűnődött Ildi. — Ha úgy állítanák össze a programot, hogy eleinte csendülnének ismert darabok fel, például Csajkovszkij gondolok B-moll zongoraversenyére, s fokozatosan jutnánk el a nehezebb darabokhoz, meg lehetne nyerni többeket Az idén bevették a sorozatba a Benkó-dixieland műsorát. Óriási az érdeklődés, ez is egy lépcsőfok lehet a klasszikusokhoz — töprengett hangosan Ildi. — Ti hogyan jutottatok el odáig, hogy nem kapcsoljátok ki a rádiót, ha például egy zongoraverseny akkordjai csendülnek föl? — Mindhárman külön úton járunk — vette át a szót Helga. — Általános iskolás koromban két és fél évig hegedültem. A zenei tanulmányoknak a nagy a szerepük. ráhangolásban Abbahagytam, mert tudtam, nem vagyok tehetséges, de maradt a zeneszeretet, szívesen járok hangversenyekre, s van operabérletem is Pestre. Hátránynak érzem, hogy nem lakom a fővárosban. Hallok zenei csemegékről, de elérhetetlenek számomra.azok — Helga, mit jelent számodra a komoly zene? — Nehéz szavakba önteni. Úgy érzem, kevesebb lennék nélküle, örülök, ha a rádióban egy-egy operarészletet csípek el. A zene szárnyán távoli tájakra kalandozom. Elvon a tanulástól, így komoly zenét csak a szabad időmben hallgatok. Sokan azt mondják,, maradi, akinek egy kürt verseny a kedvére van. Vitába szállok velük, bár a könnyűzenét sem vetem meg. — Én is szeretem — lelkesedett Szakács Zsolt. — A kemény rock a kedvencem, attól a klasszikusok távol állnak. Utam az utóbbiakhoz talán nem tipikus. Rendszeresek a gimnáziumban a zenei tárgyú vetélkedők. Lehet, hogy nem szimpatikus, amit mondok, de egy ötös reményében neveztem be. A téma Liszt Ferenc élete és munkássága volt. Könnyű volt megszeretni. A többi már ment magától. komolyzenei Szívesen hallgatok lemezeket. Kimondhatatlan, milyen harmónia van bennem, amikor például Bachot hallgatom. Ő a kedvencem. Azt mégsem állítom, hogy jobban szeretem a klasszikusokat, mint rockot. Sőt, az operát egyáltalán nem élvezem. Koncentrálnom kell a szövegre, mert nem értem, s közben nem tudok a dallamra figyelni. — Olyan általános iskolába jártam, amelyiknek volt zenei tagozata, de én nem olyan osztályba iratkoztam be. Az aulában gyakoriak voltak a hangversenyek, s mint afféle kíváncsi gyerek, én is bele-belehallgattam. Aztán a gimnáziumban sokat nettel. foglalkoztunk zenetörtén hangversenyekre a kíváncsiság vitt el, meg akartam érteni, szerettem volna, hogy hozzám is szóljon művein keresztül egyegy zeneszerző. Eleinte unatkoztam. Négy hangversenyből kettőt lehet a bérletben választani. Beethoven és Mozart mellett döntöttem. És megérintett a csoda, gondolatokat ébresztett bennem a felhangzó zenemű. Ha komoly volt, elszomorodtam, ha vidám, mintha szárnyaim nőttek volna. Érdekes, hogy komoly zene mellett, képtelen vagyok tanulni. Az egész embert kíván — vélekedett Ildi. — Hogy állsz, a könnyűzenével? — Szeretem azt is. És nem értem azokat, akik csak a beatet, és a rockot ismerik, s eleve kimondják: ami egy hangversenyen zajlik, az hülyeség. A zene mindenkié — ez ma már közhely. Mégsem találja meg mindenki a hozzá vezető utat, lényegülésre. Aki képes az utaz azonosulásra — gazdagabb lesz. A lemezhallgatások, a zenei vetélkedők, a hangversenybérletek, állomásai a komoly zene megszerettetésének, s bizonyára az említetteken kívül számos követendő példa él még. Tanárok, szülők, a komoly zene hivatásos követei és minden kedvelője tehet azért, hogy Kodály vágya: „A magyar zenei öntudat alapját kell kiásnunk a magyar közöny és a helytelen és elavult zenei nevelés romjai alól” — megvalósuljon. V. Román Marian Tanulás komolyzene-hallgatás mellett. Fotó: Krajcsí Munkásemlékek 12. Munkák és szállások Helyzetembe nem nyugodhattam bele. Vállalnom kellett bármiféle munkát, nem ehettem tovább jótevőim kenyerét. Nem a szakszervezeti és állami munkaközvetítő hivatalok segítségében bíztam, hanem a közeli Garai téri piacon néztem szét. Reméltem, hogyha mást nem, legalább alkalmi munkát szerezhetek, némi fizetség ellenében zsákolhatok, vagy a háziasszonyok megtömött bevásárló kosarát cipelhetem. Ajánlkoztam a piaci árusoknál is. Már délfelé járt az idő, a vásárlók tömege ritkulni kezdett. Úgy tűnt, hogy ez a próbálkozásom is sikertelen lesz, már-már feladtam, amikor a tér egyik sarkán a kocsijáról árusító, magyaros bajuszt viselő gazda felfogadott. A kocsi oldalára erősített névtábláról leolvastam a nevét: „Tábori Pál kertész és piaci árus, Régi fénytér 24.30 helyrajzi Lóverszám”, ő volt annak a területnek a bérlője, ahol szállásadó gazdáimnak, Soóséknak a fából épült házikója állt. Tábori bácsi elmondta a feltételeket: egyetlen lovát. Gondoznom kell piacnapokon pedig segédkeznem kell az árurakodásnál, és ha a vásárlók azt kívánják, hogy házhoz szállítsuk a vásárolt portékákat, akkor az az én feladatom lesz. Fizetségül szállást ad a lóistálló mellé épített kis házikóban, naponta háromszor kapok elégséges étkezést, és ráadásként heti öt pengő pénzjuttatásban is részesít. „Házhozszállítások esetén — mondotta új kenyéradó gazdám —, még borravaló is kinéz.” Nyomban munkába álltam. Az átköltözés könnyen ment, hiszen új lakhelyem néhány méterre volt csupán a Soós-házaspár „lakásától”. Tábori bácsi beleegyezett abba, hogy hetente kétszer fél napot a szakszervezeti, illetve az állami munkaközvetítő hivatalokban töltsék, és szakmunka után nézzek. A helyzetemben beállt változásnak örültem, noha nem tanult szakmámban kaptam munkát. A legfontosabb az volt, hogy a kényszerű semmittevés züllesztő állapotából megszabadultam. Boldog voltam azért is, hogy módom nyílt a Soós-házaspárnál felgyülemlett adósságom törlesztésére. Csaknem négy hónapon át ápoltam Tábori bácsi lovát, és cipeltem burgonyászsákjait, míg végül 1927 júniusában kiközvetítettek a Vörösmarty utcában működő Schallmajer József-féle redőnygyártó üzembe. A felvételkor közölték, hogy csak a kák nyári-őszi szezonális munidejére alkalmazhatnak, és a rendelésállománytól függően, de még az év vége előtt számítsak elbocsátássomra. A kis pónilótól, na meg Tábori bácsitól el kellett búcsúznom. Új szálláshely keresésére indultam. (Soósék időközben szülőfalujukba, visszaköltöztek Kőrösladányba.) Annak ismeretében, hogy csak féléves munkaviszonyra számíthatok, nem volt bátorságom különbejáratú szobát keresni, és bérelni, hanem ágybérlettel elégedtem meg ismét. A nem messze húzódó Gizella út egyik bérkaszárnyájában, Hosszú Ferenc családjánál találtam új otthonra. Hosszú bácsi szállítómunkás volt, és szezon idején (télen) jól keresett. A pangás időszakában azonban, csak csurrant-cseppent, ezért a kieső keresetet — akár Barabásék — ágyrajárók révén pótolták. Rajtam kívül ágybérlőtárs kőművessegéd, volt, egy fiatal és egy gyárban dolgozó leányanya, csecsemőjével. Új otthonomat szerencsésen választottam meg. A ház asszonyát a természet nem áldotta meg gyermekkel, és emiatt sokat kesergett. Anyai ösztönét és szeretetét ezért ránk, fiatal ágybérlőkre pazarolta. Engem, mint szülők nélküli árvát, különösen kegyeibe fogadott, és anyám helyett anyám próbált lenni. A Hosszú-házaspár olyan közel került hozzám, hogy sok éven át laktam lakásukban. Előfordult, hogy lakást kellett változtatniuk, és én velük tartottam, mintha valóban gyermekük volnék. Áldás volt számomra, hogy a munkanélküliség idején sem hagytak nélkülözni. Szállásadóim segítségére szükségem is lett hamarosan, hiszen karácsony előtt, újra állás nélkül maradtam. Csak 1928 márciusában kaptam ismét munkát az angyalföldi Reitter Ferenc utcában, a Vörös és Társa Lakatosgyárban. Harmati Sándor (Következik: 13. VITÁK KERESZTTÜZÉBEN)